Itt a szeretet ünnepe- beszélgessünk az ökölvívásról!

Amikor fiatalabb voltam, sokat hallottam odahaza apámtól a bokszról. Még egy Bocskai-emlékversenyen is kinn voltam, arra emlékszem, hogy a Dózsás ökölvívóknak azt üvöltözték, hogy "hülye rendőr!!!" Ah, a romantikus nyolcvanas évek!

Mindenesetre aránylag értő szemmel tudom nézni a bunyót, de én még abban nőttem fel, hogy súlycsoportonként egy igazi bajnok van. A király pedig általában az, aki épp a nehézsúly trónján ül... Legalábbis a profiknál nagyjából így nézett ki a képlet, és noha a szocialista blokkban akkoriban inkább az amatőrboksz volt reflektorfényben, de otthon inkább volt téma Muhammad Ali, Sugar Ray Robinson, Rocky Marciano meg a többiek. 

A kilencvenes évektől már persze megváltozott a világ, a profi ökölvívás megkapta azt az elismerést, ami neki járt. A hazai sztárok közül is egyre többen álltak át a hivatásosok világába, Kokó meccseit a legnézettebbek kereskedelmi tévék adták, és sokan örültek egy-egy bajnoki címnek.

Csak hát azt hallgatták el gondosan a nagyközönség elől, hogy nem csak egy bajnok van. Kellett a felhajtáshoz az, hogy a mi fiunk a "legnagyobb", és csak azok voltak tisztában a képlet bonyolultságával, akik jobban ismerték a hivatásos boksz hátterét. A profiknál ugyanis csak a hőskorban voltak olyan bajnokok, akik egy-egy súlycsoportban egyeduralkodóként voltak a legjobbak. Ahogy egyre inkább üzlet lett ez a tévéközvetítések miatt, újabb és újabb világszervezetek alakultak. Mindegyik égisze alatt rendeztek címmecseket: világbajnokit, interkontinentálist, kisvilágbajnokit, efféléket.

Aki át akarja látni napjaink profi ökölvívását, annak ismernie kéne az egyes világszervezetek bajnoki címeit birtoklókat, Készülnek mindenféle összefésült erősorrendek, világranglisták, de bocs, ne statisztikák döntsenek már erről, hanem a ringben mutatott teljesítmény! Aki kemény legény, az tisztességes küzdelemben üsse ki az ellenfelét, ne pedig verbálisan. A játékosok menedzserei taktikáznak, igyekeznek könnyebb, legyőzhető ellenfeleket választani, ritkaságszámba megy egy igazi címegyesítés, amikor a komoly szervezetek világbajnokai küzdenek meg egymással- és még úgyis marad pár másik "világbajnok" a többi szervezetnél.

Ha valaki szereti a jó bokszot, ért is hozzá, tudja, kinek a meccseit kell nézni. Vannak remek bunyósok, akik kemény ellenfeleket választanak, látványos, harcos meccseken teszik kockára a címeiket. Ez jó dolog; de régen mindenkinek így kellett tennie, aki a csúcsra tört. Lássuk csak, kikkel küzdött meg Ali a pályafutása során (némelyikükkel többször is): Sonny Liston, Floyd Patterson, Ken Norton, Joe Frazier, George Foreman - csak egy pár név a sok közül. Nem kutyaütőkkel szállt ringbe a címekért, hanem a legjobbakat kellett végigvernie, ha meg akarta őrizni a világbajnoki övét. És nem attól lett legenda, hogy nagy volt a szája, hanem azért, mert ilyen bokszolókkal szemben bizonyította tudását.

Ma viszont egy világbajnoki címmeccs ritkán ilyen csúcsrangadó. Általában a ranglistáról választanak egy kevésbé veretes ellenfelet, a címvédő vagy kiüti, vagy végigdarálja a 12 menetet, és pontozással győz. Pedig ma is vannak jó bokszolók, és lehet, akadnak, akik szívesen ringbe szállnának kemény ellenfelekkel is. De a menedzsmentnek nem igazán felel ez meg, inkább foggal-körömmel védik a megszerzett címet, mert addig lehet eladni a meccseket, ami a bokszoló bajnok. És bármennyire sportolóról beszélünk, a pénz azért nagy úr, és a bunyós is tudja, az övé nem nyugdíjas állás, addig kell keresni, amíg lehet, szóval könnyű meggyőzni arról, ki a megfelelő ellenfél számára.

A baj csak az, hogy az ilyen kevés kihívást jelentő meccseken ő hiába nem veszíthet, mi, nézők, nagyon is... Nem is divatos mostanában a boksz közvetítése. Nem véletlenül, sajnos. Ha jót meccset akarok látni, rákeresek a neten egy klasszikusra, ahol még egyenrangú ellenfélek küzdöttek meg...