Sportfoglalkozás

Élőben nézni NFL és NHL meccseket felejthetetlen élmény.

Az igazi sportrajongó tudja, hogy szurkolni, igazán lelkesedni a helyszínen, élőben lehet, ahol karnyújtásnyira tőlünk zajlanak az események. Amikor abban a szerencsében volt részem, hogy Floridában tölthettem egy kis időt, szétnéztem a sportesemények közt, és vettem jegyet amerikaifoci- és hokimeccsre is.

Mielőtt részletekbe mennék, leszögezem, ez a bejegyzés nem arról szól, hogy minden ami az Egyesült Államokban van, ezerszer jobb, mint ami itthon megtapasztalható. Nekem fantasztikus élményeim fűződnek magyar focimeccsekhez is, sőt, a kedvenc magyar klubhoz ezer szállal több köt, mint bármelyik NFL-csapathoz. Én most arról írok, hogy milyen az amerikai módi, s miért tud az is magával ragadni- s persze arról is szót ejtek, mi az, ami számomra érthetetlen.

Az NHL meccs volt korábban: a Florida Panthers és a New York Rangers játszott nagyon izgalmas meccset (hosszabbítás után 5-4-re győzött a Rangers). A közel húszezres csarnok nem telt meg teljesen, de azért jó volt a hangulat, a mérkőzés leállásakor, a szünetekben mindig jött a zene, mutogatták a nézőket, óriási üdvrivalgást kapott a vendégként meghívott veterán katona. És közben egy kórház onkológiai osztályának is gyűjtöttek, pólót lehetett vásárolni, ebből csak ezen a meccsen több tízezer dollár gyűlt össze. (A kivetítők sarkában gyakran feltűnt a számláló.)

Egészen magasan ülve is jól látszott a pálya, és a négy oldalra néző hatalmas kivetítőn láthattuk a lassításokat. Mint ahogy arrafelé szokásos, nagyjából harmadannyi parkolóhely van, mint ahány néző a hely befogadóképessége. Ez például a magyar stadionépítések óriási hiányossága, a legújabb arénák is alig megközelíthetőek autóval. Nagyon profin oldják meg a gyors ki- és beléptetést, látszik, hogy fel vannak készülve ekkora tömegek kezelésére.

Az ember azt hinné, egy NHL-mérkőzésnél nem tud annyival többet tudni egy NFL-összecsapás- hát ez óriási tévedés! A Miami Dolphins az Oakland Raiderst fogadta, nagyjából 65 ezer ember előtt. Már a parkolóban meghökkentem, amikor megláttam a csak filmekből ismert parkolós-meccsnézős bulit, a sörsátrakkal, a kocsik végébe kitett tévékkel. 

A stadionban mozgólépcsők vittek a különböző szintekre, benn óriási volt a hangzavar, szólt a zene, táncoltak a cheerleader lányok, aztán jött a himnusz, amit felemelő volt ilyen körülmények közt hallgatni. A Hard Rock Stadium négy sarkában is volt óriási képernyő a lassításoknak, remekül követhető volt minden történés ennek és a közvetítőknek köszönhetően. A félidőben látványos tűzijátékkal kísért show következett, aztán ment tovább az egyébként szintén izgalmasra sikeredett meccs, amit 27-24-re nyert a Raiders. Mindezt úgy, hogy egymástól semmilyen szinten nem voltak elválasztva a két csapat szurkolói, ott ültek békésen a szomszédos székeken. 

Ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem, ami viszont számomra teljesen érthetetlen, az az, hogy a nézők a meccs vége előtt jóval elkezdenek hazaindulni, akkor is, ha még nincs lefutva minden. A Dolphins sorsdöntő támadásba kezdett az egyenlítésért, és amikor az utolsó touchdown-t megszereztek, a stadion fele már kiürült. Én afféle régimódi szurkoló vagyok, és hiába tudom, lassabb lesz a hazajutás, maradok a meccs végéig, megtapsolom a csapatom, bármi is az eredmény. Hát ez Amerikában szemmel láthatóan nem szokás.

Ettől eltekintve sportrajongóként fantasztikus programként éltem meg a két profiliga meccseit, és ha legközelebb arra járnék, a kosárlabdát sem hagynám ki. Tudom, hogy odakinn mindent az üzlet mozgat, és ez bizony a jegyek borsos árában is tükröződik, de cserébe szolgáltatnak is. Azt gondolom, a mi szurkolói hozzáállásunkban van, ami számomra szimpatikusabb, de mi is eltanulhatnánk tőlük dolgokat szervezésben, rendezésben. És csak javasolni tudom mindenkinek, akinek lehetősége nyílik rá, nézze meg személyesen, élőben a profiligákban játszó sztárokat, élje bele magát a remek hangulatba, kóstoljon bele kicsit így is az amerikai az életérzésbe!

A Luxemburg elleni vereség legfontosabb tanulsága: kezeljük helyén a futballválogatottat.

A csapból is az folyik, hogy újabb "kiscsapat" győzte le rövid időn bele legjobbjainkat. És persze egy másik "kiscsapat", Feröer is pontot rabolt tőlünk nem olyan régen. A gond az, hogy például Luxemburg ellen egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a mieink a "nagyok", mert bizony a második félidő alapján nagyon benne volt a játék képében,

Ha viszont az történik, hogy sorban képesek megoldhatatlan feladat elé állítani a magyarokat a "kiscsapatok", legyen szó válogatottakról vagy klubcsapatokról, akkor abból nem az következik, hogy a kicsik nőttek fel a nagyokhoz, hanem az, hogy mi is kiscsapat vagyunk. Egy olyan gárda, aki ellen a tényleg komoly válogatottak, Portugália vagy Svájc számára kötelező a győzelem, és szégyen a pontvesztés.

Most látszik csak mennyire kifutott eredmény volt a tavalyi EB-részvétel, mennyi erőn felüli teljesítés, szerencse kellett hozzá. És azt kell mondjam, én még mindig szép emlékként tekintek azokra a hetekre, jó volt magyar szurkolónak lenni, de sajnos realistaként szembe kell nézni vele, nem ahhoz kell hozzászokni, hanem a luxemburgi meg andorrai vereségekhez. 

Történelmi vereségről beszél a sajtó, és ez jogos. Az EB-részvétel viszont nem volt történelmi újdonság, mert a magyar foci múltjában világbajnoki ezüstök, olimpiai aranyak, EB-elődöntők is vannak, szóval a legjobb 16 közé bekerülni az csak ma számít bravúrnak, régen nem volt az. 

Azzal nem értek egyet, hogy elértük a mélypontot, mert természetesen van lejjebb, mindig van lejjebb. És a klubfoci, ahol időnként egyik csapat sem éri meg az augusztust sem, már bőven a lejtő aljára jutott, tehát még mielőtt nyávogni kezdünk, gondoljunk a minden évben rendszeresen érkező pofonokra, és akkor máris nem lóg ki annyira lefelé a sorból a luxemburgi bukta.

Az más kérdés, hozzá lehet-e szokni ehhez. Az, hogy a szurkoló dühöng, az újságíró dörgedelmes cikket ír, teljesen normális. De a válogatottunk tagjai számára hogy viselhető el, hogy Andorra és Luxemburg is túl nagy falat volt? Hozzászoktak-e már a "kiscsapatsághoz" lélekben? Ha igen, akkor bizony baj van, és jöhet akárhonnan kapitány, bukásra vagyunk ítélve. Erre vélhetően igen gyorsan választ fogunk kapni, s esetleg nekünk magunknak is át kell értékelni, hogy tekintünk a csapatra, a válogatottra, a magyar focira.

Az önbecsülés visszanyerésének több útja van, de szerintem a sport az egyik legjobb választás erre.

Megzavarodik az, akinek gondjai vannak az önértékeléssel: az egyik vélemény szerint mindenki fogadja el magát olyannak, amilyen, mert "mindenképpen gyönyörű vagy", a másik álláspont szerint az a nagy dolog, amikor valaki képes legyőzni önmagát, megváltozik, lefogy, szinte megfiatalodik. A vicces az, amikor egy újságban egy ilyen cikket követ egy másik, ami pont az ellenkezőjét sugallja.

Na persze nem kell, hogy csak egy igazságot fogadjunk el, és eleve nem női magazinokból kellene magunkba szívni a tudást, ami hozzásegít a lelki békénkhez. De ezek a lapok itt vannak, hatással vannak ránk és ez alól nehéz kivonni magát az embernek. 

Még nekem is, aki sose veszek ilyet, de az interneten találok mindenfélét. A múltkor például olvastam egy fotósról, aki plus size hölgyekről készít szép portrékat, és arról beszél, milyen fontos az ő számukra is, hogy igazán csinosnak, vonzónak érezhessék magukat. Ő pedig csak hozzásegíti őket a maga eszközeivel.

Bizonyára jó dolog ez, de... Egy személyes élmény jut róla eszembe. Pár éve felrakott egy távoli ismerősöm egy profi plus size fotós által róla készített képeket. Kapta a dicséreteket, hogy milyen jól néz ki, milyen vagányak a fotók és így tovább. Önbecsülés rendben? Gondolom igen. 

Aztán kicsivel később új képek kerültek fel. A hölgy futócipőben, kocogós cuccban. Jöttek az első személyes sikerek képei, aztán vidám futós barátokkal készített fotók. Majd versenyek, és mostanában már a futófotókon egy mosolygós, elégedett és sokkal karcsúbb hölgyet látok. 

Akkor térjünk vissza az önbecsülésre! Ha engem valaki megkérdez, azt mondom, elhiszem, hogy a stílusos plus size portrék is segítenek, de igazi, valódi sikerélményt az ad, amikor az ember valóban legyőzi önmagát. És ehhez bizony sportolni kell. Nagyon jó látni a mostani, elégedett mosolyát annak a nőnek, aki nem agyonsminkelt, szétretusált, beállított fotókon néz ki boldognak, hanem telefonnal készített képeken, a verseny után felszabadító fáradtsággal. 

Szerintem jó utat választott: nem a képmanipuláció segítségével akart megújulni, megváltozni, hanem saját erejéből. Mert a nagy különbség, hogy a plus size-képeknél csak a fotókra lehetett igazán büszke, míg most saját magára. A régi képeket visszanézve eltöprenghet rajta, azért tartja-e meg őket mert még mindig büszke rájuk, vagy azért, mert jó látni, honnan indult és hová jutott. 

A döntést nekünk kell meghozni- mint a példa mutatja, mindig van választásunk. Én nem akarok beleszólni abba, ki mire szavaz, de ha megkérdeznek, akkor azért van egy határozott véleményem. Aki hezitál, annak javaslom, próbálja ki a sportot is, és aztán egy év múlva visszatérhetünk rá, hogy érzi magát ő meg az önbecsülése!

(A képek csak illusztrációk.)

Kiderül, lecserélik-e a magyar válogatott szövetségi kapitányát.

Bernd Storck nem kedző a futballvilágban, megtapasztalta már az edzői szakma hullámvasútját. Így aztán nyilván sejtette, az EB-eufória után jöhet még a feketeleves- pláne azért számíthatott rá, mert azért szerencsénk is volt tavaly.

Mondjuk én messze nem fognám a szerencsére az eredményeit. És ezt akkor is tartom, ha sose voltam a kissé savanyú német nagy rajongója. Ne vegyük el tőle a norvégok elleni sikert, a tisztelt helytállást az Európa-bajnokságon, amivel sokaknak szerzett örömet a válogatott.

Ha elemezni kellene azt, mi szól a maradása mellett, akkor elsősorban ez az: valami részsikert képes volt felmutatni. Igen, ez nem kizárólag az ő érdeme volt, a Pintér bukása után tűzoltómunkát felvállaló Dárdai Pálnak legalább annyira kijár az elismerés, de ettől még neki is sikerült saját jogán is eredményeket elérni.

Ha viszont azt nézem, miért kellene elküldeni, nem nehéz érvet találni. A jól elsült EB-n túl eredményei nem túl veretesek, nincs új, hatékonynak tűnő irány az utánpótlásban (ne feledjük, évekkel ezelőtt sportigazgatónak érkezett!), és iszonyú sok pénzbe kerül. Százmillió forintokért pedig ne ücsörögjön olyan ember a kispadon, aki nem tud egy Andorra-verő csapatot összerakni, és akinek válogatottja esélytelen volt a komolyabb riválisnak számító csapatok ellen.

Ez pedig eszembe juttat még egy érvet a marasztalása mellett: ki jönne a helyére? Imádják bedobni a focitól nemrég visszavonult, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező edzők nevét, így Szabics, Szélesi és Lőw is szóba került a cikkekben. Ám ők mind olyanok, mintha azt hinnénk, afféle Dárdai-pótlékként hasonlóan eredményesek lehetnek, csak azért, mert van némi hasonlóság a helyzetükben. Ennél azért kicsivel több kell.

A külföldi szakemberek nem valószínű, hogy sokkal olcsóbbak lennének Storcknál, és mivel az emberanyag pont ugyanaz, valószínűleg sokkal eredményesebbnek sem bizonyulnának. A hazai szakma? Az edzői kar egy része már megégette magát kapitányként, a másik részének kinevezése egy vicc lenne. A maradék pedig biztos tisztában van vele, ezen a poszton elsősorban megbukni lehet. Azt gondolom, Herczeg András például biztosan van annyira józan gondolkodású, hogy nem hagyja el hazai közegét, a Debrecent ilyen kalandorprojektekért, mint a magyar válogatott. 

Gondoljunk csak bele, mennyire más a helyzet, mint a 2016-os EB-selejtezők előtt! A 2020-as torna iszonyúan megbonyolított kvalifikációja miatt eleve képtelenség normálisan előre tervezni. Az előző EB-szereplés miatt a mérce jóval magasabb, most már a selejtezőcsoportban való tisztes helytállás nagyon kevés lesz. Ráadásul Budapest is rendező város lesz, nagyon nagy a nyomás, hogy a hazai csapatnak is ki kell jutnia a tornára, különben nézhetünk külföldi válogatottakat a méregdrága új Puskásban. 

Vakmerő, vagy esetleg pénzéhes edzők számára szép kihívás lesz kijutni a C-ligába sorolt válogatottunkkal a nagy tornára. Nem kétséges, előbb-utóbb lesz jelölt, de akárkire esik a választás, abból kell dolgoznia, ami rendelkezésre áll. A magyar foci pedig csak stadionok szintjén áll jól, amik újak, modernek és sokáig ilyen szépek is maradnak, mert nézők hiányában alig kopnak... Nagyon pofára lehet esni magyar szövetségi kapitányként, és erről Herr Storck is sokat tudna mesélni. Meg Pintér, Egervári, Koeman, Csank, Jenei és sok más társuk is.

A különös az, hogy Herr Storck már biztosan nem fog rosszul járni, elég tisztességes pénzt keresett össze az elmúlt években. Veszi a kalapját, mögötte van pár kudarc, néhány szép siker, már felállították a szobra talapzatát is, de mostanra már a nevét is ki akarják törölni a focihistóriából. Ilyen az edzősors!

Mindenesetre én bántani nem akarom. Bármit mondjanak most rá, igenis drukkerként hálásak lehetünk neki a tavaly nyári önfeledt örömökért, amiben nagyon vastagon benne volt. Ám ha most elküldik, nem szívesen búcsúznék tőle hogy Auf wiedersehn, mert azt hiszem, vissza azért nem fogom sírni a kispadra. Mert olyan égéseket is sikerült összehoznia a válogatottal, amit ugyanúgy nem tuduk kitörölni a fejemből, mint a nagy pillanatokat...

Az idei NFL-szezonnak a felénél sem járunk, de már kiesett néhány a legnagyobb sztárok közül.

Az amerikaifoci fizikális sport, többek között ezért is szeretik olyan sokan. Az a része viszont nem jó ennek, hogy kulcsjátékosok sérülnek meg az idény során, akik nélkül szegényebb a liga.

Az előszezonnak is megvoltak a maga áldozatai, mint például Julian Edelman, aztán jöttek az alapszakasz meccsei, és ott már tényleg nagyon sok sztárnak voltak kisebb-nagyobb sérülései. Rob Gronkowski, Derek Carr csak keveset hagytak ki, de a liga krémjébe tartozó elkapócsillag Odell Beckham Jr., a többször is az év védőjátékosának választott JJ Watt, majd a legjobb irányítónak tartott Aaron Rodgers számára vége az idénynek.

Ilyenkor persze kiderül, hogy valójában mekkora értéke van egy csapat számára egy sztárnak. Elkapót, bármennyire nagy sztár, valamennyire lehet pótolni, defensive end helyett is akadhat beugró, de sztárirányítók nem sétálnak az utcán. A New York Giants Beckham nélkül szerezte meg első győzelmét, a Houston Texans sem bicsaklott meg Watt hiányában, de az nagy szenzáció lenne, ha a Green Bay Packers rájátszásba jutna Rodgers nélkül.

Mert bárhogy is nézzük, ez az irányítók ligája. És intő jel lehet egy-egy ilyen sérülés minden csapat számára, hiszen gyakorlatilag az összes esetében egy ember köré épül a támadójáték. Kevesen tudnak beugróval jól teljesíteni, az meg végképp ritka, ha egy csapatnál két valóban jó irányító is akad. 

Persze az NFL már csak olyan, hogy sok meseszerű történet indult azzal, hogy a megkérdőjelezhetetlen szerepű sztár lesérült, és helyettese túl jól szállt be a szezonba, feleslegessé téve az elődöt. Így kapott lehetőséget Drew Bledsoe sérülése után Tom Brady, így választotta a visszavonulást a Dak Prescott mögötti kispadozás helyett Tony Romo. 

Szóval miközben kesergünk egy-egy sztár kiesésén, netán elküldésén, észrevétlenül felbukkannak helyettük olyan újoncok, akik a jövő állócsillagai lehetnek. Kevesen emlegették a szezon előtt Kareem Hunt vagy Deshaun Watson nevét, mostanra pedig mind a kettejükről ódákat zengenek. Nem tudhatjuk, nem történik-e csoda, és nem mutat-e valami fantasztikus produkciót egy sztár helyettese.

A sérülések hozzá tartoznak az NFL realitásához, és mindig is hozzá tartoztak. Ez éppen olyan része az amerikaifocinak, mint az, hogy évről évre nagyon szoros, nagyon kiszámíthatatlan versengés zajlik a csapatok között a rájátszásért. Eltelt hat hét, veretlen csapat már nincs, és a csoportok túlnyomó többségében nincs egyértelmű esélyes a győzelemre. Gyakorlatilag bármelyik meccset adja a Sport TV, szinte biztosan izgalmas lesz a végéig. 

Rövid, de eseményekben dús, izgalmas szezon vár ránk, aminek végkimenetele megtippelhetetlen. Nincs mese, az idén sem lesz érdemes kihagyni egy meccset sem...