Egyetlen gólocska, és micsoda különbség! Míg nálunk elkeseredett hangú cikkek elemzik a női kézilabda válogatott szomorú kiesését, addig a lengyeleknél nyilván lelkesen írnak a heroikus győzelemről. Ilyen a sport!

kézilabda

Az szerintem a sportkedvelőket nem lepi meg, hogy egy női csapat teljesítménye igencsak hullámzó tud lenni. Óriási égés, brutális különbségű vereség Montenegró ellen, aztán jön a házilabda dán csapat magabiztos legyőzése, most pedig az elvileg gyengébb lengyelek ellen vérzett el a gárda. Ami persze azt is jelzi, hogy az élmezőny ebben a sportágban igencsak kiegyensúlyozott, a pillanatnyi forma, és részben a szerencse dönt arról, kié lesz a diadal.

Meg kell jegyezni, a magyar szurkolókat némileg megtéveszti, hogy nemzetközi színtéren mostanában a Győr és az FTC, korábban a Dunaújváros, a Vasas, a Debrecen révén remek sikereket arattak a női csapatok. Válogatott színtéren messze nincs ilyen nemzetközi dominancia: világbajnoki aranyat 1965-ben(!), Európa-bajnoki aranyat 2000-ben szereztek a magyar lányok. Emellett voltak értékes dobogós helyezések, de a 2000-es olimpiai ezüst például már igen messze van. 

Ettől még a csapattal mindig számolni kell, de szó nincs róla, hogy verhetetlen lenne a magyar válogatott. Elcsíphet egy érmet, egy jó helyezést, de ilyen csapatból van még a nemzetközi élmezőnyben egy tucat. Most épp nem úgy jött ki a lépés, amit lehet elemezgetni, sőt, kell is, de a győzelemnek nincs biztos receptje. Munka van, és jó esetben eredmény is van.

Olvasom, hogy a szövetségi kapitány, Németh András került most a célkeresztbe. Legalábbis a szövetség elnöke, Kocsis Máté elvárná a mester lemondását. Azon nem nagyon lehet vitatkozni, ki tett le többet az asztalra ebben a sportágban, ám az is tény, a szavazók Kocsis Mátét választották elnöknek, teljes joggal szólhat tehát bele abba, mi legyen a jövőben. Nyilván amikor valaki elvállal egy ilyen presztízsfeladatot, akkor azért teszi, hogy sütkérezhessen a sportolók által elért sikerek dicsfényében, tehát úgy érzi, a kudarc árt a megítélésének. 

Probléma egy szál se, cseréljünk kapitányt, és máris úgy fog látszódni, hogy a szövetség vezetése határozott és "rendet csinál". Aki sportolt valaha, tudja, ettől még megsérülhet bárki, és pattanhat kifele a labda a kapufáról, de ezen a szinten nem ez számít. A sportoló sportoljon, a kapitány kapitánykodjon - az elnök meg elnökösködjön, ami elsősorban azt jelenti, utasít és számon kér.

Olyannyire hozzászoktunk a magyar sportsikerekhez, hogy az elvárások nem csak óhajok, hanem egyenesen számonkérhető, rögzített célkitűzések. Előírjuk, melyik csapatnak van ott a helye az olimpián, kijelentjük, mennyi érmet várunk a sportolóinktól és így tovább. Pedig egy hatodik helyért is keményen meg kell dolgozni, mi azt mégse becsüljük mifelénk. Az, hogy egy sportvezető a sajátos felfogása miatt keménykedik, az ő dolga. De mi, sportszeretők, szurkolók, értékeljük az eredményeket, a beletett energiát, és ne feledjük a korábban annyi örömet szerző győzelmeket is.

Nem lehet mindig érmet szerezni, de a magyar lányoknak már sikerült válogatottban is, klubcsapatban is. Tudom, a többségünk jól emlékszik ezekre a szép pillanatokra. Ha hirtelen el is keseredünk, csalódunk, akkor sem kell belőlünk kitörni a fejeket követelő bürokratának. Hagyjuk meg a vagdalkozást azoknak, akiknek erről szól a karrierje, és mi maradjunk csak meg mindig reménykedő, mindig lelkes, a sportolókat szerető szurkolóknak!