Sportfoglalkozás

Önmagában élmény régi felvételeket nézni klasszikus focimeccsekről, de amikor közel egy évszázada készült igazán színvonalas összefoglalót látok, tényleg leesik az állam. És ekkor jövök rá, miért pont Anglia...

A British Pathé remek archívumában megtalálható egy nagyon jó anyag az 1926-os FA Kupa döntőjéről. A Wembley stadionban találkozott a Bolton Wanderers és a Manchester City, és előbbiek nyertek 1-0 arányban. A felvételeken látható a csapatok bevonulása, a királyi kézfogás, az őrjöngő tömeg (nálunk manapság egy fordulóban összesen nincs annyi néző, mint annak idején ezen a meccsen- több, mint 91 ezer ember izgult a lelátókon!), aztán a mérkőzés izgalmas pillanatai. Ráadásul még látványos lassítások is készültek- komolyan hihetetlen, mennyi, akkoriban bizonyára technikai bravúrnak számító megoldást vetettek be.

Egy szó mint száz: vérbeli focirajongóknak kötelező végignézi ezt az összefoglalót. Bár sok év telt el, a futball is változott, az atmoszféra, a feszültség még mindig hasonló, és ez remekül át is jön ezen a filmen.

Az amerikaifoci egyik legendás barátságát több filmben is feldolgozták- a történet szomorú, mégis van benne valami felemelő.

A hatvanas években már a televízióban is nézhették az amerikaifoci-bajnokság, az NFL meccseit a nézők. A profiliga legnagyobb sztárjait mindenki ismerte, óriási üzlet volt ez a sportág, még egy ellenliga, az AFL is indult (később a két liga egyesült, így alakult ki az NFC-AFC főcsoport az NFL-en belül). Az NFL egyik alapító csapata volt a legendás Chicago Bears, akik 1965-ben draftoltak egy ügyes futót: az afroamerikai Gale Sayers Kansasból érkezett, és hamarosan meg is kapta a "Kansas Comet" becenevet.

A szélvészgyors játékos kiismerhetetlen irányváltoztatásaival őrületbe kergette a védőket. Már újoncévében rekordokat döntött, nem csak futóként jeleskedett, de elkapóként is több touchdownt szerzett, és nagyon eredményes volt a kirúgások és puntok visszahordásában is. Több akkortájt felállított csúcsát csak évekkel később sikerült megdönteni, amikor már több meccset játszottak az alapszakaszban a csapatok.

Vele egy időben került a Bears-hez egy másik futó, Brian Piccolo. Ő teljesen más utat járt be, nem draftolták, hanem újonc szabadügynökként igazolt Chicagóba, és jó ideig csak a gyakorlócsapat tagja lehetett. Ám amikor Sayers 1968-ban súlyos sérülést szenvedett, akkor Piccolo is több játéklehetőséghez jutott.

Ekkor ők már barátok voltak, amihez hozzájárult egy csapatvezetői döntés is. Még ebben az időben is létezett afroamerikai és fehér játékosok közötti megkülönböztetés, idegenbe utazva a szállodában a szobákba is ez alapján kerültek. Ám a vezetők úgy döntötték, posztonként osztják el a szobákat a jövőben- az egyetlen "vegyes" szobába a két futó, Sayers és Piccolo került.

Amikor Sayers térdszalagjai elszakadtak, hosszú rehabilitáció várt rá. És barátja, Piccolo végig mellette volt, segítette csapattársát az edzésben, felkészülésben, noha tudta jól, a felépülés után riválisa lesz a csapatba kerülésért. Sayers végül újból pályára léphetett- bár veszített robbanékonyságából, még mindig képes volt megvillanásokra.

Piccolo szintén gyakran játszott ekkoriban a Bearsben. Ám 1969 novemberében, egy Atlanta elleni meccs során maga kérte, hogy cseréljék le, nem bír játszani, alig kap levegőt. Mindenki meglepődött, és azonnal kivizsgálásra küldték a fiatal futót. Kiderült, rák támadta meg szervezetét. Több műtétre is sor került, de nem sikerült megmenteni az életét. Brian Piccolo alig 26 évesen, 1970 júniusában elhunyt. Fiatalon nősült, három kislánya gyászolta.

Gale Sayers próbált segíteni amiben tudott, de barátja elvesztése nagyon megviselte. Ebben az évben újra megsérült, majd nem sokkal később vissza is vonult, lába nem bírta a terhelést. Sikeres számítógépes céget alapított, ma is aktív életet él. A futballban töltött évekről, a Piccolóhoz fűződő barátságáról könyvet is írt.

Kettejük történetét már 1971-ben feldolgozták, Billy Dee Williams és James Caan kapta a két főszerepet. Az Emmy-díjjal is kitüntetett Brian's Song című tévéfilmben látható jelenetek közül több hasonlóan zajlott le a valóságban is. Amikor Sayers 1970-ben csapatától megkapta George S. Halas Most Courageous Player Award elismerést, ő nem magáról beszélt a díj átvételekor, hanem arra kért mindenkit, barátjáért imádkozzon. A megrendítő erejű beszéd természetesen a filmbe is bekerült.

A történetet 2001-ben újra filmre vitték, Mekhi Phifer és Sean Maher főszereplésével. Nem csoda, hogy ismét feldolgozták, mert a két kőkemény focista barátságának megható történetének üzenete mélyebb. A hatvanas évek polgárjogi harcainak viharában egy fehér és egy afroamerikai játékos kiállása egymásért még egészen mást jelentett. Ha valaki véletlenül belefut a Brian's Song (Brian élete) című filmbe, ne hagyja ki- nem csak sportrajongóknak ajánlott, hanem mindenkinek, aki kíváncsi két ember őszinte barátságának történetére.

A napokban hunyt el Kovács Erzsi énekesnő, akinek szerelmét, Szűcs Sándort 1951-ben kivégezték.

Szűcs Sándor, a kiváló hátvéd a negyvenes években 19 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, és az Újpest erőssége volt. Felesége és két gyereke volt, amikor megismerkedett a már szintén férjezett, 21 éves Kovács Erzsivel. Fellángolt a szerelem, de a korszakban nem tartották összeegyeztethetőnek a szocialista erkölccsel kapcsolatukat. Szűcsöt támadások érték, az Újpesti Dózsa vezetői kérdőre vonták.

Az énekesnő és a focista úgy döntött, együtt hagyják el az országot. Az állambiztonság gondosan kitervelt csapdát állított neki: Kovács Erzsit egy kolleganője hozta össze valakivel, aki ígérte, segít nekik emigrálni. Az állítólagos segítő valójában az ÁVH beépített embere volt, aki tőrbe csalta Szűcsöt. A Dózsa belügyi csapat volt, a játékosoknak is volt rendőrségi rendfokozata. Az ügynök meggyőzte a futballistát, hogy fegyverét is vigye magával a határátkeléshez. Ezután egy faluba kalauzolta őket, amiről azt állította, az osztrák határon van. A valóságban Zala és Vas megye határán voltak, amikor letartóztatták a nyugatra szökni akaró párt.

Mind a kettejüket börtönbe vetették. Szűcs Sándort gyorsított eljárásban állították bíróság elé. Talán maga sem hitte, hogy a hatalom példát akar az esetével statuálni: kötél általi halálra ítélték. Állítólag egy olyan törvény alapján ítélték el, amit nem hirdettek ki, így nem is volt hatályos...  Szűcs nem kért kegyelmet, nem hitte el, hogy tényleg kivégzik. Később a siralomházból még ki tudott juttatni egy üzenetet csapattársának, Szusza Ferencnek, aki tudta, kit kell megkeresnie. Puskáshoz és Bozsikhoz rohant, akiknek bejárása volt Farkas Mihály honvédelmi miniszterhez. Ők azonnal a minisztériumba mentek, de már elkéstek: az ítéletet végrehajtották. A focista alig 29 éves volt...

Kovács Erzsit is több éves börtönbüntetésre ítélték. Az a remény éltette, hogy talán szabadulása után még találkozhat szerelmével, de csak annak halála után évekkel tudta meg, hogy Szűcsöt kivégezték.

Hogy miért kellett meghalnia Szűcsnek egy tiltott határátlépés kísérletéért, amiért még a Rákosi-korszakban sem volt általános a halálos ítélet? Talán a többi élsportolónak akartak így "üzenni", hogy ne merjenek szökéssel próbálkozni, mert súlyosan megtorolják. Az ötvenes években a sztárfutballistákat tárt karokkal várták volna a legjobb nyugati csapatok, és akiknek sikerült kimennie, azok közül többen is szép karriert futottak be. Nyilvánvaló, hogy a csúcsformában levő Puskásért, Kocsisért, Cziborért kapkodtak volna, mint ahogy később valóban sikeresek is lettek a Real Madridban, a Barcelonában.

Szűcs jó focista volt, de akkor már nem volt válogatott, tehát elég neves volt ahhoz, hogy elrettentő példa legyen a sorsából, de a nemzeti csapat sikerét nem kockáztatták a kivégzésével. Talán ezért szervezett komoly akciót az ÁVH a megvezetésére, ezért vették rá a szolgálati fegyver magához vételére, ami súlyosbító körülménynek számított, és így "jogosan" halálra ítélhették. Az senkit nem érdekelt, hogy ami számukra a hatalmi játszmák része volt, az bizonyos emberek életét tragikusan változtatta meg...

Még egy elnökjeelölt számára is jó ajánlólevél a sportmúlt.

Az Egyesült Államokban az elnökök életrajzának minden fontos epizódját szívesen elemezgetik. Igen gyakran előfordul, hogy a leendő politikus már fiatalon is bizonyítja rátermettségét több területen, így például eredményes a sportban is. Jöjjön néhány példa...

Gerald Ford akkor lett elnök, amikor Richard Nixon 1974-ben lemondott, és alelnökként ő lett az utódja. Ford a University of Michigan híres amerikaifoci-csapatának erőssége volt mint linebacker, akár profi is lehetett volna.

Dwight D. Eisenhower az USA 34. elnöke volt 1953-1961 között. Fiatalon ő is amerikaifocit játszott, 1912-ben a West Point csapatának tagja volt mint linebacker és running back, de egy sérülés miatt fel kellett hagynia a sporttal. Mellesleg csapattársa volt Omar Bradley, akivel később együtt szolgáltak a második világháborúban.

Az idősebb George Bush a Yale egyetemi baseball-csapatának volt a kapitánya az 1940-es évek második felében. Egy meccs előtt az a megtiszteltetés érte, hogy a Yale képviseletében átvehetett egy ajándékot a baseball legendájától, Babe Ruth-tól.

Ronald Reagan sok dolog iránt érdeklődött fiatalon. Nem csak a színjátszás világába kóstolt bele, de a sport terén is megállta a helyét. Az Eureka College-en töltött évek során tagja volt a futballcsapatnak és a kapitánya lett az úszócsapatnak. Hogy mennyire volt jó úszó? Első munkája az volt, hogy vízimentőként dolgozott, és hat év alatt állítólag 77 ember életét mentette meg.

Az ifjabbik George Bush ismert arról, hogy a nemzeti gárda tagjaként szolgálva sugárhajtású vadászgépekkel repült. Ám fiatalabb korában, a Yale-en töltött egyetemi évei alatt a rögbicsapat tagja volt, és vezérszurkolóként hivatalból is mindig ott volt a fontosabb meccseken.

Jimmy Carter, az Egyesült Államok 39. elnöke középiskolás korában volt a Plains High kosárlabdacsapatának erőssége.

Richard Nixon is azon fiatalok közé tartozott, akik nagyon szerettek volna a sportpályán sikereket elérni. A Whittier College kosárlabda- és amerikaifoci-csapatánál is kipróbálta magát, de inkább csak tartalék volt. Azt mondják róla, elszántsága, kitartása és lelkesedése miatt lehetett a csapat tagja, de lényegesen jobb szónok volt, mint sportoló...

John F. Kennedy elnökről ma már tudjuk, hogy élete nagy részében súlyos egészségügyi problémákkal küzdött, de az 1960-as választási kampány idején még fiatalos, sportos politikusként tekintett rá mindenki. Kétségtelen, hogy mindig a határait feszegette, a Harvardon a tanulás mellett amiben lehetett szeretett volna részt venni, végül az úszócsapatba került be. A sok ottani edzésnek is része lehetett abban, amikor 1943-ben sikeresen megmentette társai életét: hajójukat egy japán romboló pusztította el, és Kennedy órákon át úszva vontatott partra egy súlyosan sérült tengerészt, majd segítségért úszott.

Minden sportágnak szüksége van legendákra- a Bajnokok Ligájában az egyik 1999-ben született.

Az Európa Kupa, vagyis ahogy mi emlegettük, a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) volt a második világháború után a legrangosabb nemzetközi klubtorna. A korai időszak legendája a Real Madrid dominanciája volt- Di Stefano, Kopa, Rial, Gento és persze Puskás! Micsoda csapat, micsoda eredmények! Például a Frankfurt elleni döntő, amikor 7-3 nyert a Real, Puskás 4 góljával.

1992-től alakult át a sorozat Bajnokok Ligájával, megváltozott a lebonyolítás, de alapvetően mégiscsak olyan volt ez, mint egy módosított BEK. Azért jó csapatok játszottak döntőt, jó meccsek is voltak, de... 1999 az mégiscsak egészen különleges döntőt hozott.

Igazi klasszikus párosításra került sor: a Bayern München és a Manchester United került össze, a meccsre a barcelonai Nou Camp stadionban került sor. A MU remek évek zárt, bajnokságot és FA-kupát nyert, a BL-ben is remekül menetelt. Ám ezen a meccsen csak szenvedett. A Bayern korán vezetést szerzett, helyzeteket dolgozott ki, úgy festett, a manchesterieknek az év legfontosabb meccsén állt meg a tudománya. Teltek a percek, végül a két csődöt mondott csatárt is lecserélte Ferguson, és beküldte Teddy Sheringhamet és Ole Gunnar Solksjaert.

Amikor lepörgött a kilencven perc, még a bajorok vezettek. A sportok egy részében az az izgalmas, hogy tudni lehet, 60, 30, 10 másodperc van már csak hátra a meccsből, addig kell futni az eredmény után. A fociban pedig az az izgalmas, hogy nem lehet tudni, mennyi van még. Collina három percet hosszabbított, és az angolok a 91. percben szöglethez jutottak, még a kapus, Schmeichel is felment. És megtörtént a csoda, Sheringham közelről betalált!

A stadion felrobbant, és a MU szurkolói bíztak benne, lesz még folytatás. És a csapatuk is hitt ebben, a 93. percben újabb szöglet után Sheringham lefejelte a labdát Solksjaer elé, aki a kapuba pöckölte azt. Ami az egyik oldalon varázslat és boldogság, a másik oldalon megsemmisülés. Az angol kommentátorok fantasztikusak voltak, libabőrös lesz az ember az utolsó perceket hallgatva.

És persze emlékszem, a tévé előtt ültem és bosszankodtam. Én az angoloknak szurkoltam, és már arra gondoltam, elkapcsolok. Nem tettem meg, és jól döntöttem...

Hát, így születnek a legendák... És ezért lesz minden Bayern München-Manchester United párharcnak pikantériája, amíg világ a világ. Mit ad isten, idén is találkoznak a legjobb 8 között...