Sportfoglalkozás

Még Hitler kedvenc bokszolója is barátságot köthet a "Barna bombázóval".

A történet a múlt század első felére nyúlik vissza. Max Schmeling nagyon jó képességű nehézsúlyú ökölvívó volt, de mondani sem kell, a legjobban a tengerentúlon vitézkedtek, egy német bokszoló senki nem tartott számon. Amikor 1928-ban bemutatkozott az Egyesült Államokban, komoly győzelemmel tette le a névjegyét. Összecsapott a kor legnagyobbjaival, Jack Sharkey, Max Baer ellen is szorítóba lépett. Előbbivel szemben szerezte meg a világbajnoki címet 1930-ban, amikor Sharkey-t mélyütés miatt leléptették.

Amikor a harmincas években Hitler hatalomrajutott, Schmelingből akarata ellenére gyorsan kirakatember lett. Ő viszont a ringben akarta megmutatni, mit tud: 1936-ban remek meccsen győzte le a Joe Louis-t, a Barna bombázót, minden idők egyik legjobb nehézsúlyú bokszolóját. 1938-ban viszont világbajnoki címmeccsen már Louis győzött, alig egy menetre volt szüksége Schmeling kiütéséhez.

Ezek után a nácik számára már messze nem volt annyira fontos Schmeling személye. Továbbra is bokszolt, a háború idején frontoszolgálatot teljesített ejtőernyősként, meg is sebesült Kréta inváziója során. Sok évvel később derült ki, hogy felkereste a fogolytáborokat, próbált javítani a fogva tartottak életkörülményeink. Emellett személyesen bújtatott két zsidó gyereket a deportálás elől. A háború után még visszatért a ringbe, de 1948-ban, 43 évesen szögre akasztotta a kesztyűt. A Coca-Cola németországi leányvállalatánál kezdett dolgozni, és hamarosan magasra ívelt a karrierje, sikeres üzletember lett. Visszaemlékezve a Louis elleni vereségre, annyit mondott, hogy majdnem boldog a kiütése miatt: "Ha akkor győzök, majd visszamegyek Németországba, a nácik kitüntettek volna, aztán 1945 után együtt kezeltek volna a háborús bűnösökkel."

Joe Louis a ringben sokkal sikeresebb volt német vetélytársánál, 1937 és 1949 között volt a nehézsúly világbajnoka. Huszonötször védte meg a címét, ezt azóta sem tudta senki utána csinálni. Kimagasló képességű, hatalmas ütőerejű harcos volt, minden idők egyik legnagyobb bokszolója. A háború idején a seregben szolgált, hírességként utazott körbe a csapatoknál, és harcolt az afro-amerikaiak hátrányos megkülönböztetése ellen. Amikor szóvá tették, hogy a rasszizmus ellenére is a seregben szolgál, azt válaszolta, "Amerikában sok dolog nincs jól, de nem Hitler fogja ezeket a problémákat megoldani".

1945 után Schmelinghez hasonlóan ismét ringbe szállt, és többször sikeresen védte meg címét. Louis a korszakhoz képest óriási összegekért bokszolt, de mint sok más társa, ő sem jött ki jól az üzletből: menedzserek, könyvelők, promoterek tették rá a kezét a bevételeire, amiből neki csak a töredék jutott, vállalkozásai pedig becsődöltek. Amikor kiderült, hogy óriási adóhátraléka van, az idősödő Louis ismét meccseket vállalt, de ez sem segített. Az ötvenes évek végére már egymillió dolláros adótartozása volt. Megalázó helyzetbe került, például egy időben egy Las Vegasban működő hotel bejáratánál üdvözölte a vendégeket, és ezt az állást is baráti segítségként kapta.

A régi ellenfél, Max Schmeling volt az egyik ember, aki ekkor már barátként állt Louis mellett. Anyagilag támogatta, mások is próbáltak segíteni, és végül sikerült az adóhivatallal is megegyezni, nem kellett nyomorban élnie. Louisnak sokat köszönhetnek az afro-amerikaiak, mert mindenhol próbált kiállni a jogaikért, például a PGA egyik tornáján a korábbi szabályokat felrúgva vett részt golfozóként. A fiatal színesbürű golfozókat támogatta is lehetőségeihez mérten.

A Barna bombázó végül 1981-ben hunyt el. A teljes katonai tiszteletadással lebonyolított szertartást pedig nem más finanszírozta, mint Schmeling, aki egyike volt a koporsóvivőknek. A két remek bokszoló a ringbéli harcok, a háborúban ellentétes oldalakon való részvétel után is képes volt barátságot kötni. Az embereként is jelesre vizsgázott Schmeling 99 éves korában, 2005-ben távozott az élők sorából.

Eddie Edwards, "A sas" történetét mostanában kevesebben ismerik, pedig annak idején érdekes színfoltja volt a téli olimpiáknak.

Az 1963-as születésű angol kőműves úgy gondolta, síugróként részt vehet az olimpián, még ha komoly győzelmi reményei nem is lehettek. Ám Eddie-t az ilyen próságok nem tarthatták vissza, volt neki ezen túl is elég gondja: a versenytársainál sokkal testesebb volt, rövidlátása miatt vastag szemüveget kellett viselnie, ami bepárásodva gyakorlatilag teljesen átláthatatlan volt, ráadásul a versenyekre készülés közben minden pénze elfogyott.

Ezek után kész csoda, hogy épségben megúszta az éppenséggel nem veszélytelen síugró versenyeken való részvételt. Az sem okozott számára gondot, hogy az utolsó hely borítékolhatóan az övé lett. A nézők szerették és most is szeretik a teljesen esélytelen, pusztán lelkesedésük által hajtott amatőrök felbukkanását a profik közt, vele is sokan szimpatizáltak.

Ám az 1988-as olimpiai részvétele pont Eddie híressé válása miatt tett pontot a hozzá hasonló amatőrök álmainak végére. A sikeres, dobogóra álló sportolókat frusztrálta, hogy a gyenge teljesítménye miatt lehet valaki sokkal népszerűbb, mint ők, Eddie-t hívták tévéműsorokba, ő került be az összefoglalókba. 1990-ben pedig életbe léptették az "Eddie, a Sas"-szabályt, ami után egy bizonyos szintet el kellett érni a versenyeken való részvételhez.

A történetnek két oldala van: természetesen kicsit sajnálja az ember, hogy a vidámság, a szó legszebb értelmében vett amatőrség teljesen kiszorult az olimpiákról, azóta maximum Eric, az angolna vált hasonló teljesítménnyel legendává. Ám sajnos be kellett látni, manapság, amikor két perc hírnévért bármit bevállaló emberek majomkodnak a tévében, ha nem születik meg ez a döntés, akkor lehet, hogy a versenyeket eső-kelő, magukat veszélybe sodró őrültek tennék tönkre.

Eddie még inkább csak egy ártalmatlan álmodozó volt, aki végülis többre vitte, mint azt bárki gondolta volna: olimpián ugrott, ismert és népszerű lett, reklámokban szerepelt. Természetesen a szigorúbb kvalifikációs szabályok miatt soha nem jutott el többé az olimpiára, pedig próbálkozott vele 1992-ben, 1994-ben és 1998-ban is. Viszont utat talált magának a showműsorokba és reklámokba, ma is gyakran látott arc a képernyőkön az Egyesült Királyságban. Ha úgy nézzük, célját ugyanúgy elérte, mint az olimpiákon győzelemre törő és sikerrel is járó versenytársai...

Ilyen volt a régi idők amerikaifocija: döntő hóviharban, buszozó és havat lapátoló sztárjátékosok, a végeredmény pedig 7-0.

Az NFL-ben a hétvége egyik legizgalmasabb történése az volt, hogy több pályán a hóesés is befolyásolta a játék menetét. A szurkolók nagyon szeretik a téli futballmeccseket, amikor az amerikaifoci modern kori gladiátorai a hóban esve-kelve küzdenek a pontokért. Most a Philadelphia Eagles volt az egyik hős, ami kiválóan alkalmazkodott a nehéz körülményekhez.

Ám a Philadelphia Eagles történetének leghíresebb havas meccse több, mint fél évszázada volt: 1948-ban feszült egymásnak az NFL bajnoki címéért az Eagles és a Chicago Cardinals. A hőskorszakról beszélünk, hihetetlen sztorik estek meg ezen a téli napon.

Például azok a szurkolók, akik beszálltak a hólapátolásba, ingyen jegyet kaptak a döntőre. Amikor a meccs előtt a pályát takaró ponyvát fel akarták tekerni, kiderült, annyi hó esett rá, hogy kell még néhány szorgos kéz: az öltözőből kihívták a készülődő csapatokat, hogy jöjjenek segíteni. Vajon a ma sztárjai mit szólnának egy ilyen kéréshez?

A legemlékezetesebb történés viszont az volt, amikor a meccs reggelén az Eagles edzője felhívta a csapat futóját, Steve Van Burent. Utóbbi meg volt győződve arról, hogy a hóviharban úgysem lesz meccs. Edzője percekig győzködte, hogy induljon el otthonról, mert igenis játszani fognak. Van Buren gyorsan összekapta magát, kiment a buszhoz, majd két átszállás után pár perc séta várt még rá a stadionig.

A bajnoki döntőt pedig tényleg lejátszották a szinte irreális körülmények ellenére. Egyetlen touchdown döntötte el a meccset, amit nem más szerzett, mint Steve Van Buren! Philadephiában pedig a pályára özönlött a boldog közönség (közel 29 ezer ember ment ki a hóvihar ellenére!), aés  vállukra vették a győzedelmes csapatot. Utána pedig Van Buren átöltözött, és szépen hazament tömegközlekedéssel, pont úgy, mint ahogy a meccsre érkezett. 

Bár az idei Super Bowl-t is feltehetően hidegben játsszák majd le New Yorkban, azért hasonló eseményekre nem kell számítani. Sebaj, lesznek majd másféle, szintén legendássá váló sztorik, ha a jóslatok beigazolódnak, és hóban-fagyban dől el, kié lesz a végső győzelem az NFL-ben.

A zseniális cseh hosszútávfutóhoz fűződik az olimpiák egyik legnagyobb sztorija.

Emil Zatopek 1922-ben született, és csak 16 évesen fedezték fel a tehetségét, amikor a cipőgyárban ahol dolgozott egy futóversenyt rendeztek. Hamarosan megszállottan edzeni kezdett, saját maga alakította ki az edzéstervét a Nurmiról olvasottak alapján. A háború után került be a csehszlovák válogatottba, és 1948-ban a londoni olimpián 10,000 méteres távon aranyat, 5,000-en ezüstöt nyert.

Ám az igazi csúcsot az 1952-es olimpia jelentette a számára Helsinkiben. Az 5 kilométeres távon fantasztikus utolsó körével küzdötte fel magát a negyedik helyről az elsőre, és a 10,000 méteres versenyben is verhetetlennek bizonyult.

Legendává viszont a maratoni verseny vált. Zatopek pár perccel a verseny elindítása előtt döntött úgy, hogy beszáll. Soha korábban még nem versenyzett ezen a távon, ezért egyszerű taktikát választott: a világcsúcstartó Jim Peters nyomában maradt. Peters nagyon erős iramot diktált az első 15 kilométeren, de Zatopek nem maradt el mellőle. A cseh futó megkérdezte, milyen a tempó, Peters pedig úgy döntött, megpróbálja kicsit becsapni őt, és ezért azt mondta, eddig nagyon lassúak. Zatopek ezek után rátett egy lapáttal, olimpiai csúccsal nyert- Peters pedig nem tudta befejezni a versenyt. A cseh futó a verseny második felében egy őt kísérő autó utasaival beszélgetett, és később azt nyilatkozta, "a maraton nagyon unalmas versenyszám".

Hogy mi állt Zatopek sikerének a hátterében? Valószínűleg a tehetség mellett a kőkemény edzésmunka segítette az összesen négy olimpiai aranyéremhez. Ha esett, ha fújt, elment futni, gyakran nehéz munkáscipőben a futócipő helyett. Futóstílusa kicsit sem volt harmonikus, ám ennek ellenére eredményesnek bizonyult a grimaszoló, fejét ingató, felsőtestével folyamatosan erőlködő Zatopek. Amikor felvetették neki, hogy nem különösebben előnyös látvány az, ahogy fut, így válaszolt: "Az atlétika nem műkorcsolyázás. Itt nem kell mosolyogni, hogy jó benyomást tegyek a zsűrire."

A cseh csodafutó a kommunista párt kirakatembere lett, ám ő 1968-ban a Prágai tavasz mellé állt. Nagy árat fizetett ezért, büntetésként uránbányában, a szemeteseknél és más hasonló helyeken kellett dolgoznia, ám 1990-ben rehabilitálták. A barátságos, segítőkész, nagy népszerűségnek örvendő, hat nyelven beszélő Zatopek hosszú betegség után 2000-ben hunyt el.

Hogy milyen ember volt, arról sokat elmond az alábbi történet. Zatopek az egész világon számos barátot szerzett a sportolók között, ajtaja mindig nyitva állt versenyzőtársai előtt. 1968-ban egy ausztrál atléta, Ron Clarke látogatta meg Prágában. Clarke balszerencsés sportoló volt, tehetsége ellenére nem sikerült nagy versenyt nyernie. Amikor elbúcsúztak a reptéren, Zatopek egy kis csomagot adott át ausztrál barátjának, aki csak a gép fedélzetén nyitotta ki azt: Zatopek a saját olimpiai aranyérmét ajándékozta neki, amibe bele volt gravírozva Clarke neve és a dátum. Eszébe jutottak a szavak, amik kíséretében Zatopek odaadta neki a csomagot: "Nem barátságból adom, hanem azért mert megérdemled..."

Érdekesség ez az ötvenes években született magyar a sportfilm, mert egy színészetben amatőr, de sportban profi kapta az egyik főszerepét: Szusza Ferenc.

Először egy pár szó a háttérről! az ötvenes évek első felében a Rákosi vezette Magyar Dolgozók Pártja már minden területen átvette az irányítást. A filmgyártás kézi vezérlése azt hozta magával, hogy a "magasabb társadalmi célok" érdekében készültek a filmek, némelyek a gyárakat szabotáló reakciósok lebuktatásáról szóltak, mások a szocialista kultúrmunka izgalmas világába vezették be a nézőt, de a sportélet reformjai sem maradhattak ki.

A  szovjet mintára életre hívott Munkára, Harcra Kész (MHK) mozgalom azt a célt tűzte, hogy a dolgozók tömegeit bevonja a rendszeres sportolásba. A tömegsport népszerűsítésével önmagában nem lenne baj, de persze ezt is "szocialista módon", felülről irányítva, erőből akarták végrehajtani. A nagy cél érdekében még egy filmet is készítettek, amiben főszerepet kap az MHK, és persze feltűnnek a reakciós, nyugatbarát elemek, akiknek sorsa nem lehet más, mint a csúfos bukás.

A történet tehát nem parádés, a szereposztás viszont igen. A sport fontosságára ráébredő öntudatos munkásfiút Soós Imre alakítja, a női főszerepet Ferrari Violetta kapta. Mellékszerepekben felbukkant Latabár Kálmán, Gózon Gyula, Görbe János- a sort hosszan lehetne folytatni, a korszak híres és népszerű színészei rendszeresen szerepeltek ezekben a filmekben. Igazság szerint el kell ismerni, bármennyire sematikus, didaktikus alkotások ezek, a filmkészítők és a színészek profizmusa miatt ma is vannak élvezhető elemek bennük.

A Civil a pályán esetében még arra is figyeltek, hogy a hitelesség kedvéért nem egy színészre, hanem egy valódi futballistára bízzák a pályán jól teljesítő, de az üzemben a brigád munkáját hátráltató csatár szerepét. A választás Szusza Ferencre esett, és az újpesti csatárlegenda korrekt alakítást nyújt. A futballjelenetekben pedig értelemszerűen nem volt szüksége dublőrre. Az újpesti futballstadion névadója ugyanis egyike volt a magyar futballtörténelem legjobb csatárainak, egy statisztika szerint 462 első osztályú meccsen 393 gólt szerzett. Több alkalommal volt válogatott, de abban az időben olyan erős volt a konkurrencia a posztján, hogy a 24 meccsen elért "szerény" 18 gólja nem garantálta a helyét az Aranycsapat csatársorában.

Élvezetes nézni a film focijeleneteit, gyors cselek, pontos beadások, látványos védések villantanak fel valamit a korszak kétségkívül világszínvonalú magyar labdarúgásából. Persze a filmben fiktív csapatok vannak, hiszen a kor szellemének megfelelően azt akarták sugallni, hogy a szocializmusban nincsenek profi futballisták, és mindenki egy üzemet képvisel, így aztán Szusza a Vörös Traktor színeiben rugdossa a gólokat.

A film vége természetesen könnyen kitalálható, de nem is ez a lényeg. A Civil a pályán felfogható akár korrajzként is, sportjelenetei miatt a focirajongók számára is érdekes, és akad benne pár mókás jelenet illetve szórakoztató színészi alakítás. Egyszer feltétlenül érdemes belenézni.