Sportfoglalkozás

Ugye, hogy a szurkolói kártya máris alig érdekel minket, amint pattog a labda a zöld gyepen?

Debrecenben kiderült, hogy az MLSZ könnyítése nem csábította vissza a drukkereket a lelátóra: kevesebb, mint hatezer ember ment ki a szezon első tétmeccsére a Nagyerdei Stadionba. Ők viszont háromgólos hazai győzelmet láthattak, ami tulajdonképpen biztató eredmény a visszavágó előtt. A montenegrói ellenfél játékereje igen szerény volt, de ettől még több alkalommal eljutottak a debreceni kapuig- a DVSC legjobbja a kapus, Verpecz István volt sokak szerint. Ez pedig nem éppen nagy öröm... De a meccset végülis jó eredménnyel hozta a Debrecen, a továbbjutásnak egyértelműen ők az esélyesei.

A Fradi idegenben kezdett, méghozzá egészen remekül: Gera már a harmadik percben vezetést szerzett. Azt hihettük volna, hogy a rutinos támadó gólja után a zöld-fehérek magabiztosan játszva tovább növelik az előnyt, de a Go Ahead Eagles-nek volt ehhez egy-két szava. Szép lassan a magyarok felé kerekedett a másodosztályba most kipottyant holland kiscsapat, és az első félidő ráadásában még ki is tudtak egyenlíteni.

A Fradinak viszont volt 45 perce arra, hogy bizonyítsa, képesek felpörögni és a nemzetközi színtéren igazolni, nem volt véletlen a tavaszi menetelés. Ám ehhez képest egyenlő erők küzdelmét láthatták a nézők a pályán, amiben már nem született több gól, döntetlennel térhetnek vissza a ferencvárosiak. Kétségtelen, ők vannak előnyösebb helyzetben, de hátradőlni, félvállról venni a visszavágót nem lehet. Nagy szégyen lenne, ha pont most vesztené el hazai veretlenségét a Fradi. És hiába van viszonylag sok drukkerük, ezt a mecset zárt kapukkal rendezik majd meg, tehát a biztatás most nem fog segíteni.

Az MTK-nak eleve csak maroknyi drukkere van, bárki ellen lép pályára, és most is csak lézengtek a lelátón. Ha csak a tévéközvetítést láttuk volna hang nélkül, simán elhittem volna, hogy zárt kapuk mögött rendezik, annyire nem ült senki a lelátón. Persze aki kinn volt, az sem lehetett túl boldog, mert a Vojvodina ellen egyáltalán nem muzsikáltak fényesen a kék-fehérek.

Sőt, a mérkőzés második felében az egyébként nem túlságosan erősnek tűnő szerb csapat többször beszorította a házigazdákat, akik ötlettelenül adogatva próbáltak eljutni a Vojvodina kapujáig. A vége szerény gólnélküli döntetlen lett. A szerbek egyáltalán nem világverő csapata ellen idegenben sem lehetetlen továbbjutni, de a mutatott játék ettől függetlenül elkeserítő.

Tehát megvonhatjuk a 2015/16-os idény első meccseinek a mérlegét! A magyarok már a nemzetközi kupák legkorábbi szakaszában pályára kénytelenek lépni, és a teljesítményük azt mutatja, valóban itt van a helyük. Egy győzelem mellett két döntetlen jött össze csupán, tehát szó nincs arról, hogy a mi klubcsapataink messze kiemelkednének a selejtezőkörből. A szavaknak, fogadkozásoknak már semmi súlya nincs a tények fényében: az európai szinten sehol nem jegyzett csapatokkal szemben csak a Debrecen tudott előnyt szerezni, és aki látta a meccset, tudja, ott is alakulhatott volna máshogy sokminden. 

A remény nem veszett el, mind a három magyar kupacsapat továbbjuthat, de hogy ez a foci mire elég egy erős rivális ellen, az nagy kérdés. Gyanítom, leginkább semmire. Nagy csoda lenne, ha legalább egyik gárda megérné a nyár végét a nemzetközi kupaporondon. Na ez a fontos, nem az, hogy kell-e klubkártya a jegyvásárláshoz!

Tulajdonképpen jókat lehetne kacagni az MLSZ magyarázkodásán, miért is engedtek végül, és hogy lett kötelezőből csak lehetőség a szurkolói kártyás jegyvásárlás. De nem vicces ez kérem szépen, sokkal inkább sírnivaló és szánalmas.

A szövetség önfényezéséről nem egyszer írtam már, szinte fájt az embernek a kontraszt a fantasztikus sikerek emlegetése és a zöld gyepen látott rögvalóság között. Nézzük csak, mit nyilatkozott maga Csányi Sándor a szurkolói kártyáról (amit a népszerűség érdekében még kedvezményes benzinvásárláshoz is fel lehet használni...)! Sikernek nevezte a szurkolói kártya bevezetését: "Hiába tiltakoznak az ultrák, a kártya meg fog maradni." Ennek kemény három hónapja...

Ugyan mi változott olyan nagyon? Mert a törvények azok nem, amikre gyakran hivatkoztak. A bizalom légköre alakult ki? Hogy? Az ultrák rühellik az MLSZ-vezetést, aminek fórumokon hangot is adnak, viszont meccsre nem jártak, tehát a kutya meg nem mondja, hogy ha nem lesz kötelező a kártya, akkor bemennek-e és a szövetség elvárásainak megfelelően viselkednek-e. 

Az mondjuk kétségtelen, hogy a szurkolásmentes meccseken, ahol csak lézengtek a nézők, igazán nem kellett attól tartani, hogy elszabadulnak az indulatok. Forradalmat maximum akkor csináltak volna a megmaradt nézők, ha a szotyiárusokat kitiltják a stadionok környékéről, de hangulat már jó ideje nincs. Hallani, hogy osztogatják mindenfelé fű alatt az ingyenjegyeket, a bérleteseket meg a megvásárolt helyükről átterelik olyan szektorokba, ahol jobban látszanak a tévéközvetítésen- igen, ilyen trükkökkel érik el még ezt a nevetségesen alacsony nézőszámot is.

A realitás az, hogy a bajnok masszív veszteségekkel próbál versenyképes csapatot építeni, az új stadionok lelátóinak felét le is lehetne bontani mert senkinek nem hiányoznának (erre talán oda lehetne figyelni a most épülő arénák tervezésekor), és csak a válogatott eredményei azok, amikbe kapaszkodva valamiféle előrelépést lehet emlegetni. 

Nem is tudom pontosan, ezt a döntést most minek szánják: hangulatjavító intézkedés? Gesztus azon drukkerek felé, akik távolmaradására csak legyintettek, de most mégiscsak jó lenne ha újból kimennének szurkolni? A "családbarát" meccs szép elmélet, de külföldön se a kisgyerekes anyukák csinálják a fesztivált a topligákban. Azért elég nagy arculcsapás lehet a nézőszám csökkenése, ha az MLSZ inkább szembeköpi magát, és búcsút int a "sikeres" klubkártyáknak. Mert ne legyenek illúzióink, a lehetőséggé válás azt jelenti, minden egyes klubnál lemondanak a használatukról, mint ahogy a döntés után pár órával már több helyen be is jelentették ezt.

Majd meglátjuk, meddig tart a hurráoptimizmus, mert ma délután el is kezdődik a nagy menetelés, az európai kupaküzdelmek selejtezőiben jelenése van a nemzetközi színtéren sikert sikerre halmozó csapatainknak. Jön tehát a magyar foci nagy nyári be(vagy le?)árazása, aztán majd megnézzük, miről szól majd a közbeszéd a hazai futballvilágban. Gyanítom, a klubkártya hamar sokadrangú kérdéssé válhat, de ne legyen igazam...

Néha egy magyar focista különleges teljesítményéről is beszélhet a világ: Ábel Péter gyönyörű gólt ollózott az Európa Játékok strandfoci tornáján.

Pech, hogy hiába vezettek a mieink 2-0-ra, de végül a nagyobb játékerőt képviselő spanyolok felülkerekedtek, és 5-2-re győztek. Így aztán a meccs végülis kicsit "magyarosan" zárult, de ami szép, az akkor is szép.

A válogatott sorsdöntő finnországi összecsapás előtt egy kis vidám múltidéző: 1997-ben ezzel a röhejes öngóllal egyenlítettek a mieink Helsinkiben a 91.(!) percben, kiharcolva így a pótselejtezőt.

Bevallom, én is együtt rikoltoztam a riporterrel, annyira hihetetlen volt ez az egész. Elsőre talán nem is látszik, mi történt egészen pontosan a pályán: a szöglet után jó helyre kerül a labda, de a magyar játékos igencsak szerencsétlenül nyúl hozzá, nem tud kapura lőni. A lecsorgó játékszer egy finn focistához kerül, aki felszabadítana, csapattársa az elő kerülő labdába csak belekapni tud- és egyenesen a finn kapusra bombázza azt, akiről bepattog a kapuba.

Csak többszöri ismétlés után látta át az ember, mi is történt. Valljuk be, sokan éreztük úgy akkoriban, ez a pillanat akár fordulópont is lehet: annyiszor buktunk el meccsek végén, hogy ez a kivételes mázli legalábbis kiérdemelt elégtételnek tűnt.

Szóval akkor még nagyon szép volt a világ, de a következő meccs története figyelmeztet arra, hogy a magyar fociban ritkán kifizetődő hurráoptimistának lenni. A világbajnokságra kijutás előtti utolsó akadály egy pótselejtező volt, ahol a jugoszlávokat kaptuk. Milliók izgultak a tévék előtt, bizakodtunk, hátha van keresnivalónk- nos, ez volt a híres 1-7-es mérkőzés, amit egy belgrádi 5-0-s alázás követett. Összesítésben 1-12-vel rombolták szét a vb-álmainkat déli szomszédaink. 

Egy egész generáció számára fájó emlék ez, videót be sem teszek róla. Nekem, nekünk örök figyelmeztetést jelent, hogy a nagy lelkesedés közben mindig jusson eszünkbe, jön majd egy következő, majd egy újabb mérkőzés, ahol bizonyítani kell. A mai finnországi találkozó kétségkívül fontos, de hátradőlni, mellünket döngetni akkor sem lehet, ha egy szép lövéssel vagy egy ehhez hasonlóan röhejes öngóllal mienk lesz a siker. Reméljük, a mostani válogatott képes bizonyítani, hogy nem csak pár meccsig tart a tudása- no meg a szerencséje.

Az U20-as válogatott szereplése befejeződött a világbajnokságon, és most mérleget vonhatunk, mennyire lehetünk elégedettek a fiatalok teljesítményével, illetve bizakodásra ad-e okot amit láttunk.

Közelítsük egyrészt az eredményesség oldaláról! Észak-Korea válogatottját 5-1-re tömték ki a fiúk, ami jó kezdet volt- de ezt követően már kizárólag vereségek jöttek. Négy meccs, egy győzelem, három vereség- ez nem éppen dicsőséges eredménysor. Idézzük fel, hogy már a kijutást is az tette lehetővé, hogy a selejtezőcsoportban az osztrákok és a portugálok legyőzték ugyan a magyar csapatot, de Izraelt sikerült nagy nehezen felülmúlni 2-1 arányban. A korosztály tehát tétmeccseken két szerény játékerőt képviselő ellenfelet tudott felülmúlni. Ez az, ami évtizedek múlva is felidézhető tény lesz.

És az is tény, a három vb-vereséges hadjáratot nem csak a német Bernd Storck, hanem szinte bármelyik magyar edző le tudta volna vezényelni. A 2009-es sikergeneráció, ami az U20-as világbajnokságon bronzérmet szerzett, Egervári Sándor személyében magyar szövetségi kapitánnyal menetelt az elődöntőig. Szóval Storck jött, látott, mindenkit kiosztott, de eredmények szintjén egészen biztosan nem tett csodát. 

Viszont bele lehet menni a részletekbe is. A magyarok a mindig világelitbe tartozó brazilokkal szemben csak szoros meccsen kaptak ki, az erősebbnek gondolt szerbek is csak a 91. percben mentették a nyolcaddöntőt döntetlenre, ahol egy mi szempontunkból peches öngóllal szerezték meg a győzelmet. Tehát a mieinket nem mosták le, a védelem igyekezett tartani magát még akkor is, amikor fölényben volt az ellenfél. Nem vallottak szégyent a fiatalok, nem égtek nagyot, de... erre nem adnak érmet sehol. Becsületesen küzdő, majd a végén szép halált haló csapatból van még pár tucat a világon. 

Bevallom, az a bajom, hogy tele van a padlás olyan magyar kudarcokkal, ahol az utolsó percig megvolt az esély a sikerre, de aztán jött egy váratlan fordulat és a nagy csalódás. Ilyenből rengeteget tudok felidézni, és egyáltalán nem vagyok tőle boldog, hogy most újabb ilyet jegyezhet fel a sporttörténelem. A német edzőt nyilván nem azért hozták ide, hogy külföldi edzővel is fel tudjunk mutatni pár 91. perces bukást. És az is tény, a korosztályos versengések eredményei nem annyira fontosak, a kérdés inkább az, hogy közülük mennyien lesznek majd a nagyválogatottban alapemberekben. Mégis, ha egy csapat eljut egy nagy tornára, a szurkoló sikerre vágyik.

Már csak azért is, mert a másik cél, a jövő megalapozása ritkán túl sikeres. A 2009-es torna bronzérmes ifjú hősei közül nem sokan hallatnak magukról. Németh Krisztiánnak most épp jól megy az Egyesült Államokban, de őt is inkább európai élcsapatba vizionálták páran, és társai közül többen elkallódtak, csapat nélkül sodródtak, vagy visszatértek a magyar bajnokság akolmelegébe. Elég ha Koman Vladimirra gondolunk: a Sampdoriában még csapatkapitány is volt alkalmanként, ehhez képest a Diósgyőr nem nagy előrelépés.

Tehát végleges mérleget erről az U20-as korosztályról ne most vonjunk, hanem 3-4-5 év múlva. Akkor látjuk, hogy a most gólokat szóró Mervó felnőtt szinten is megállja-e a helyét, vagy csak egyetlen kifutott széria volt ez tőle. Egyelőre nincs a csapatban egyetlen olyan játékos se, akiről biztosan állíthatnánk, hogy a magyar futball megváltójaként tekinthetünk rá.

Storck munkájáról viszont nyugodtan lehet véleményt mondani, ha nagyon akarunk. Rettentően magabiztosan nyilatkozgatott a német edző, aki mindenkit keresetlenül kiosztott. Vezetésével van egy győzelmünk tétmeccsen egy harmatgyenge ázsiai csapat ellen, meg pár végigküzdött, de elvesztett összecsapás. Nem túl régóta foglalkozik a magyar utánpótlással, nem akarom a nyakába varrni, hogy ő nevelte rosszul a fiatal focistákat, de világverőket ő sem tudott belőlük csinálni. Lehet, hogy hosszú távon beérik a munkája, lehet, hogy pont rá van szüksége a magyar focinak, de én még nem vagyok meggyőzve. 

Én egy régimódi, konzervatív drukker vagyok: a győzelmek érdekelnek, nem a nagy duma. Noha Storck kiválóan igazodik a mostani magyar helyzethez, mert utóbbiban lényegesen erősebb, de ez nekem kevés... Lehet, hogy bárhol máshol az ember türelmesebb lenne, és jobban odafigyelne a pozitív dolgokat kiemelő nyilatkozatokra, de ebben a magyar közegben már rég súlytalan az ilyesmi. Bárki bármit okoskodik, a valóság az, hogy épp csak a fajsúlyos sikerek maradtak el, és ez jelen pillanatban beárazza az U20-as válogatottat.