Sportfoglalkozás

A magyar fociban minden meccs sorsdöntő: a hétvégén jön a következő.

Mi igazán szeretjük a drámát a sportban. Vagyis lehet, hogy ezzel mindenki más így van, mert az amerikai sportfilmek a váratlan utolsó pillanatosan fordulatokkal ezt nevelik belénk? Aztán mindenkinek leesik az álla, amikor tényleg bekövetkezik valami nagy feltámadás, nagy csoda, mint mondjuk az idei Super Bowl-ban vagy a Barcelona PSG elleni meccsén.

Nekünk valami hasonló hihetetlen élmény volt a kijutás az Európa-bajnokságra, majd az ottani tisztes helytállás. Felejthetetlen a portugálok elleni döntetlen, ami akár győzelem is lehetett volna. Megrángattuk Ronaldóék bajszát, s úgy érezhettük, tulajdonképpen nem is macska-egér játék ez, egyenrangú ellenfelek vagyunk.

A hétvégén idegenben lehet bizonyítani, hogy az nem egyszeri csoda volt. Megint a portugálokkal kell szembe nézni, a tét a kijutás a világbajnokságra- vereség esetén már nagy-nagy dolgoknak kellene történni ennek megvalósulásához. Akadt ugyanis a sorozatban fájó pontvesztéseink, szóval az esélyek nem túl jók- az van, mint azt a magyar fociban megszoktuk. Reménykedünk, aztán meg jön a kijózanodás.

Olvasok mindenféle okoskodást "szakemberektő", hogy milyen jó döntés "beáldozni" a világbajnoki kvalifikációt a következő EB-sorozat sikeréért. Hát szerintem meg mindig az aktuális sorozat számít, igenis úgy kell nekimenni, hogy továbbjusson a csapat. Vagy pedig akkor mi 25 éven át áldoztuk fel az összes kvalifikációs sorozatot a következőért? Marhaság.

Akkor és ott kell bizonyítani, amikor pályára lép a válogatott, függetlenül attól, hogy fiatal vagy rutinos gárdáról van szó. Páran már előre próbálják felmenti a vereség alól a mieinket, de szerintem aki kikap, az kikap. Az eredményjelző nem hazudik.

A kérdés persze az, hogy mi lehet a következmény. Egy-egy jó meccs után félisteni tekintélye lesz az edzőknek (mesélhet erről Dárdai is, Storck is), aztán ha kitömik a csapatot, mindenki a szakember fejét követeli. A remekül sikerült hollandiai kiruccanás előtt Egervárit is dicsérték, hiszen akár tovább is lehetett volna jutni, aztán sorban nyeltük a gólokat. Még nem fújták le a meccset, amikor vége lett a karrierjének.

Tudom, most mindenki arról beszél, az MLSZ hosszú távon gondolkodik, hagyják építkezni a szakembereket, nem a kapkodás az úr. Mondjuk, erről mesélhetne az egy tétmeccs után kirúgott Pintér Attila is. 

És ez nem is magyar betegség: mesélhetne Claudio Ranieri arról, hogy az utóbbi évtized európai focijának egyik legcsodálatosabb sikerének kovácsaként még azt az esélyt sem kapta meg, hogy a következő idényt legalább végigcsinálja. Mint ahogy a párizsi vereség után azon is megdöbbentek sokan, hogy nem rúgták ki Luis Enriquét, a 6-1 után bezzeg hirtelen ismét géniusz lett belőle.

Tanulság a szurkolónak? Egy meccs nem változtatja meg a múltat. Storck eredményeit akkor se lehet semmissé tenni, ha mondjuk Dzsudzsákék leégnének Portugáliában. Reménykedjünk a sikerben, biztassuk a mieinket, ha csoda történik, örüljünk, ha bukunk, vegyük tudomásul. Ez a sport, ezért szeretjük: szélsőséges érzéseket vált ki. A vereségek után jön egy mindenért kárpótló siker, vagy ha az nem, akkor a remény, hogy legközelebb, vagy még eggyel később összejön. És míg a meccset le nem fújják, bármi lehet...

Nyilván attól pörög fel a magyar foci, ha a másodosztályt megint átszervezik.

Szoktak azzal viccelődni, hogy a hazai bajnokság élvonalának folyamatos újragondolása, bárhogy is változik, valahogy mindig a színvonal csökkenését hozza magával. De ez afféle igazi csodafegyver, amit előránthat az aktuális MLSZ-vezetés: elvtársak, túl sok a csapat, csökkentsük le a számukat és ettől majd kiélezettebb lesz küzdelem! Aztán jön a következő főnökség, és a jelszó az lesz, legyen kétszer annyi csapat és így vonjunk be minél több régiót az első osztályú bajnokságba, szélesítsük a tömegbázist!

Hát mindez semmi ahhoz képest, ami a másodosztályban történik az utóbbi pár évtizedben. Ez valahogy igazi mostohagyerek: komoly csapatok inkább csak száműzetésnek érzik ha kipottyannak ide, a közepesek pedig ellavírozgatnak az idény során. A világon egyedülálló, hogy az ember gyakran azt érzi, a csapatok fele egyáltalán nem is akar feljutni az élvonalba: gyakorlatilag körbe lehet rajzolni azt a pár klubot a szezon előtt, ami akarja az első osztályt. Tudtuk most is, hogy a felcsútiak például minden áron elérik azt, és képesek a másodosztályba igazolni válogatott játékosokat ehhez.

Most felröppent a hír, hogy megint átszervezés lesz, csökken a másodosztály létszáma, és ez milyen szuperkirályság. (Az ötletet időközben elvetették, de azért érdemes foglakozni a témával, mert nagyon magyaros.) 

Nem értem az újságírót, akinek sikerül ilyet leírnia: mi a különbség, ha 20 vagy 12 csapatból van maximum 4 olyan, ami valóban fel akar jutni? A kiesés elkerülése a másodosztályban nem akkora téma, hogy lázba hozni a magyar bajnokság kicsiny hazai rajongótáborát. Én nagyjából képben vagyok, de szerintem a felét se ismerem a másodosztály mezőnyének. Ha a nevet tudom is, a csapatokat magukat egyáltalán nem tudom hova tenni. Budaörs? Kisvárda? Cigánd? Kozármisleny? Komolyan arról beszélgetünk, hogy a magyar foci sikerének záloga az, ha ezekből a 4-500 nézőt érdeklő csapatokból csak feleannyi marad a másodosztályban?

Tessék, a Wikipedia vonatkozó szócikkének részlete, az utóbbi két évtized átszervezéseivel:

1997–1998: 20 csapatos NB I/B
1998–2000: 20 csapatos NB I
2000–2001: átmeneti szezon, 4×7 csapatos (Kelet A és B, Nyugat A és B) kvalifikációs bajnokság után 2×12 csapatos NB I/B
2001–2002: 2×12 csapatos NB I/B, alapszakasz után alsó- és felsőházi rájátszás
2002–2003: 20 csapatos NB I/B
2003–2004: 18 csapatos NB I/B
2004–2005: 14 csapatos NB I/B
2005–2013: 2×16 csapatos NB II
2013–2016: 16 csapatos NB II
2016- : 20 csapatos NB II

Hát ezek aztán sokat segítettek, biztos emiatt ment jobban a játék a fiúknak az EB-n... Én elhiszek minden nagyon bölcs érvet, de ugyanaz az MLSZ vezetés csökkenthette volna most a létszámot, ami 2016-ban növelte. Ezt végülis elvetették, de ne aggódjon senki, mint minden nagy gondolat, előjöhet ez még. Hiszen minden látszatintézkedés hasznos, legalábbis azoknak, akiknek elsősorban a látszat fontos. A foci meg marad pont olyan, mint amilyen volt.

Vagy egy kicsit rosszabb lesz... Feltéve, ha van még lefelé. 

A Super Bowl előtt érdemes szót ejteni arról, miért is számít egészen különleges kihívásnak NFL-csapatoknál edzősködni.

Két jó csapat, az Atlanta Falcons és a New England Patriots jutott be az amerikaifoci idei csúcseseményébe, az 51. Super Bowlba. A sok elemzés közül az egyikben olvastam egy érdekes adatot: a Patriots alig két évvel ezelőtt bajnokságot nyert csapatából a mostaniban csak 23 ember maradt meg, az 53-as keret többsége már kicserélődött.

Ez elképesztően nagy mozgás, még akkor is, ha egy-egy csapatnál a játék jellege miatt a sérülések is erősen befolyásolják a keret összetételét. És az is tény, elég sok kulcsember éveken át viszi a hátán a csapatot, a Falconsban Matt Ryan és Julio Jones, a Patriotsban Tom Brady és Julian Edelman ilyen játékos például.

Természetesen utóbbi gárdánál érdemesebb szétnézni a játékoskeretet illetően, hiszen nekik győztes csapatuk volt (2014-ben Super Bowl győzelem, 2015-ben AFC-döntő), tehát elvileg nem kellett volna felforgatni. Csak hát a liga sajátos szabályai, a fizetési sapka miatt mindig előáll olyan helyzet, amikor sztároktól szabadulnak meg. 

Hogy konkrét posztokról beszéljünk: a Super Bowl győztes csapat három legjobb cornerbackje Darrelle Revis, Brandon Browner és Kyle Arrington volt, már egyikük sincs rég a csapatnál. Az akkor névtelen kiegészítő emberből hőssé váló Malcolm Butler lett az első számú cornerback azóta, mellette Eric Rowe és Logan Ryan kap legtöbbször szerepet. És azért ne higgyük, hogy könnyű az edzők dolga, egyik játékost kicserélik egy másikra, slussz: más adottságokhoz (gyorsaság, erő, stb.) kell szabni a játékrendszert. 

A védelem két évvel ezelőtti sztárjai közül a bajnoki győzelem után ment el Vince Wilfork, az idei szezon előtt cserélték el Chandler Jones-t, idény közben pedig a legnagyobb sztárnak gondolt Jamie Collinsról is lemondott a Patriots. Beépítették helyettük Trey Flowerst, Elandon Robertset, Malcolm Brownt, Kyle Van Noyt, Shea McClellint- hárman közülük olyan fiatalok, akik fokozatosan jutottak egyre nagyobb szerephez, ketten pedig más csapatnál leírt, feleslegessé vált, de a Patriots rendszeréhez passzoló játékosok. Szóval a védelemben nagy volt a jövés-menés, és azért igazi edzői mestermunka a megfelelő játékosok kiválasztása a drafton, a más helyeken nem jól szereplőkben meglátni a lehetőséget, majd ebből az új gárdából gyúrni egy ütőképes védelmet.

A támadól oldalán is akad ilyenre példa, hiszen Chris Hogannel senki nem számolt sztárelkapóként a ligában, fizetésével talán az első harmincban sincs benne a posztján, ám a Patriotsnál megtáltosodott. Mint ahogy a több helyről kivágott Dion Lewis is a semiből vált húzóemberré, és a kulcsembernek hitt, de könnyen elengedett Shane Vereen már senkinek nem hiányzik. 

Meg kell jegyezni, az Atlanta Falcons is jó az új támadók beépítésében, Mohamed Sanu remekül egészíti ki Julio Jones-t, Davonta Freeman és Tevin Coleman pedig igazi ütőképes running back duóvá nőtte ki magát 2016-ban. 

Visszatérve a Patriotshoz, majdnem a teljes támadófalat is lecserélték, hiszen a Solder, Connolly, Stork, Wendell, Vollmer ötösből csak Solder maradt meg hírmondónak, és az egység az idény legnagyobb részében jól is muzsikált. És náluk soha nem is felejtik el megemlíteni a jelentőségét annak, hogy visszatért a nyugdíjból Dante Scarnecchia, a legendás támadófal-edző.

Gronkowski a sérülése miatt az idény második felében már nem játszhatott, viszont helyette Martellus Bennett lett a tight end pozíció ásza- róla előre is lehetett tudni, hogy remek játékos, de miután Gronkot elvesztette a csapat, kiderült, milyen jó döntés volt megszerezni erre a szezonra.

Egy szó mint száz: miközben sok sztorit az egy-két igazán nagy sztárra hegyeznek ki, és tény, Brady most is ott lesz a pályán, egyedül senki nem nyerhet bajnokságot. Elképesztő munka lehet a liga kollektív szerződése miatt igencsak rövidre fogott nyári edzőtábor alatt ennyi új emberből ütőképes csapatot csinálni, és aztán a keret évközi változásaihoz is folyamatosan alkalmazkodni. 

Így aztán nem csoda, hogy miért beszélnek olyan sokat az NFL-ben az edzőkről. És nem csak a vezetőedzők, hanem a támadó- és védőkoordinátorok, különböző posztok edzői is mind igencsak elismert szakembernek számítanak. Persze, hajlamosak a folyamatos siker miatt nem értékelni annyira egy olyan ember munkáját mint Bill Belichik, pedig ha azt néznénk, hogy mekkora jövés-menés van egy keretben, és így fut évről évre a szekér, akkor minden évben esélyes lehetne az év edzője címre. Mint ahogy a Falconst Super Bowl-ig vezető Dan Quinn előtt is kalapot lehet emelni, mert igazság szerint senki nem vette komolyan őket egész évben- és most ők képviselik az NFC-t a nagydöntőben. 

Persze kettejük közül csak egy ember örülhet majd február 5-én. S vélhetően a győzelem is edzői mestermunka lesz, mert hiába tűnik úgy időnként, egy-egy nagy játékon múlik minden, a hosszú meccs minden pillanata számítani fog. Az edzők pedig karmesterként fogják össze a teljes csapat munkáját, ettől válik igazi csatákat idézővé a meccsek meccse. 

Parádés hétvége vár az NFL rajongókra.

Tavaly is azt írtam, idén is ezt várom a főcsoport-elődöntőktől: ez az NFL szezon legjobb hétvégéje. A wild card körben több a kevésbé izgalmas meccs, és idén még egy kicsit simábbak is voltak a szokásosnál. Egy körrel később viszont már nem nagyon jellemző a kiütés.

Ha ilyenre mégis számítani kell valahol, az a New England Patriots találkozója a Houston Texans csapatával. A Patriotsot nem kell bemutatni az amerikaifoci kedvelőinek, szinte minden évben a legjobbak közt vannak, Tom Brady 32. rájátszásmeccsére készül (ez olyan, mintha két teljes idénnyel többet játszott volna), az idén a szokásos módon jók a támadók és meglepően hatékony a védelem. A Texans védelme sem rossz, de a középszerű Brock Osweiler irányítóval nehezen elképzelhető a pontzuhatag.

Mindezzel együtt is elutasítja a Patriots vezetőedzője és legnagyobb sztárja azt, hogy ez lefutott meccs lenne. Persze mit is mondhatnának mást? Mindenesetre a rájátszás legnagyobb meglepetése lenne egy hazai vereség.

Az NFC-ben az Atlanta Falcons a Seattle Seahwaks-t fogadja. Az Atlantában Matt Ryan MVP-szezont futott eddig, és a kissé lesajnált csoportból továbbjutva lassacskán titkos esélyesként számolnak vele. Ehhez lesz pár szava az előző körben könnyen győző Seattle-nek is, de a Falcons jóval keményebb dió. Mind a két gárdának igazi erőfelmérő lesz a meccs: aki továbbjut, igazolja, hogy helye van akár a Super Bowl-ban is.

Nagyszerű összecsapásnak ígérkezik a másik NFC elődöntő is, ahol a mostanában a divatdrukkerek kedvencének számító Dallas Cowboys otthonába látogat el az utóbbi hetekben fantasztikus formát mutató Green Bay Packers. Az egyik oldalon két szuperújonc, Dak Prescott és Ezekiel Elliott, a másik oldalon a káprázatosan irányító Aaron Rodgers. Őszinte leszek: erre a meccsre egy fillérrel sem mernék fogadni. Az biztos, hogy valaki győzni fog, de ezen túlmenően bármi elképzelhető.

A vasárnap magyar idő szerint késő délutánról éjszakára áttett Kansas City Chiefs- Pittsburgh Steelers meccs csúszása miatt sok itteni szurkoló moroghat, hiszen ez is jó kis csatának ígérkezik. A Chiefs nehezen megfejthető csapat, kevés olyan játékoszsenivel bírnak, mint a nagy riválisok, és mégis, a meccseket megnyerik. Ha a Steelers ellen is menni fog, ahol Bell, Brown és Big Ben brillíroznak, akkor többé nem nagyon lehet kételkedni az erejükben. Mégis azt hiszem, egy árnyalattal nagyobb esély van arra, hogy a pittsburghiek jutnak tovább, és az AFC döntőben a Patriots vár majd rájuk.

Vagy nem. Attól lesz jó ez a hétvége, hogy előzetesen nagyon nehéz tippelni, s még akkor is remekül fogunk szórakozni, ha valamelyik meccs nem lesz szoros: a szép támadások, látványos pontok kárpótolnak minket. Én már erősen várom az éjszakát, ami hosszúra fog nyúlni szombaton és vasárnap is...

Nincs a világon hely, ahol ennyire tudják ünnepelni a középszerűséget, mint nálunk.

A hosszú hazai téli holtszezon tele van fantasztikus sztorikkal: a magyar fociban soha nincs megállás. A mezőkövesdi sikeredző, a rengeteget gúnyolt Pintér Attila Felcsútra tette át székhelyét, hogy a csúcsra juttassa a milliárdokkal kitömött kirakatcsapatot. Helyes, dolgozzon csak az adófizetők pénze! És nyilván egyedüli új arcként nehezen menne a beilleszkedés a mesternek, ezért igazolnak mellé pár válogatottközeli játékost, akiknek a másodosztály is motiváló- meg nyilván a kellően magas fizetés.

Közben meg volt némi zajkeltés amiatt, hogy Bernd Storck nem került be a legjobb edzők közé a sportújságírók szavazásán. A német zseni kétségkívül hihetetlen eredményeket ért el 2016-ban: nyertünk vele egy meccset az EB-n, aztán volt két döntetlen meg egy csúnya vereség. És ha úgy nézzük, utána ősszel Feröerről pontot raboltunk, Svájctól is csak kicsit kaptunk ki hazai pályán, szóval igazán komoly ellenfelekkel szemben volt egy győzelmünk. Jogos, hogy ott a helye a legmenőbb edzők  között, akik ehhez képest csak pár olimpiai- és világbajnoki címet tettek le az asztalra.

Alapvető igazság, hogy szavazáson összemérni ezeket a teljesítményeket lehetetlen és így értelmetlen. De ezzel együtt is, tiszteltve Storck eredményeit, nem nyertük meg az EB-t, és utána a világbajnoki selejtezők se diadalmenettel indultak. Tudom, hogy fociban kemény a konkurrencia, de éppenséggel úszásban is, és Hosszú Katinka ennek ellenére egész évben talicskaszámra gyűjtötte az érmeket. Shane Tusup annyi győzelmet hozott vele össze, mint ami másnál igazi életműnek számít. Nem nagyon számít, kinek mennyire szimpatikus: ezt a sikert nem adják ingyen. Elismerhetjük Storck eredményeit, de nehogy már igazságtalannak tartsa bárki, hogy Tusup kiszorította 2016 legjobb edzői közül...

Már olvastam olyan hülyeségeket is, hogy ezért fog elmenni az országból a német edzőgéniusz (aki azért sok eredményt máshol a karrierje során nem mutatott fel), hiszen úgy megsértődik. Hát szerintem ennél viszont egészen biztosan okosabb szakemberről van szó- van neki értelemesebb feladata is, mint hogy sportújságírói szavazásokon agyaljon. Hagyjuk hogy dolgozzon, és ha legközelebb megnyerünk valami tornát, majd visszatérhetünk a szavazásokra. Az viszont még odébb van.

Szintén kacagtató volt a Vasas-szurkolók nyílt levele, akik szeretett klubjuknak nagyobb stadiont követelnek. Hiszen a múlt, a hagyományok, a jövőbe tekintés, meg egyébként is- csak. Másnak jut, nekik nem? Botrány! Hiszen egy olyan csapatról beszélünk, ami negyven éve bajnok volt! (Pontosabban nem tudom, ki is a mai Vasas jogelődje, mert mintha a Kecskemét játékjogának megvásárlásának éledt volna újjá a piros-kék csapat, de a jogelődjüknek mégsem a Kecskemétet tartják.) 

Egy szó mint száz, a Vasas szurkolóinak fáj, hogy ha csak kis stadiont kapnak, akkor nem játszhatják odahaza a BL-elődöntőt, pár megállót villamosozni kéne a Fradi-pályáig mondjuk. Hát, igen, ez bizony égető probléma. Egyszerűem elképesztő, hogy mifelénk minden középszerű csapatnál ekkora az önérzet, álomstadionról ábrándozik mindenki. Bevallom őszintén, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a "szurkolók" helyett nem a klubvezetés szervezkedett a háttérben, mert szerintem egy drukkernek több esze van annál, hogy nagyobb stadiont követeljen több pénzért. Mindenki látja azt, mennyire kihasználtak az új arénák és mennyi értelme van még többet költeni ezekre. 

Azért gondolom, hogy a klubvezetésnek benne van a keze dologban, mert feltűnően lelkesen és gyorsan támogatni kezdték a "népi kezdeményezést. Kétség sem fér hozzá, a politikai szándék nyilván meglesz, hiszen még nincs minden sarkon hatalmas stadion. Igaz, tisztességes focit játszó csapatból még kevesebb van, de hát olyan régen volt a nyári pofáraesés a nemzetközi kupákban, hogy már-már elfelejtettük. Mondjuk azon országokban tudják, hogy van BL meg EL, ahol a csapatok versenyben vannak, de nálunk szerintem van egy ifjú generáció, aki azt hiszi, a magyar csapatok ezekben elvből sem indulnak, hiszen sose látják őket a tévében adott csoportomeccseken. Persze hogy szükséges a Vasasnak olyan stadion, ahol pályára léphetne azokon a nemzetközi tétmeccseken, ahova soha nem jutnak el!

Azért jó ez a holtszezon, izgalmasabb és szórakoztatóbb, mint maguk a meccsek, mert azok elkeserítőek. Szóval addig jó nekünk, amíg csak duma van foci helyett- előbbi is magyaros, de sokkal könnyebb komédiaként tekinteni rá...