Sportfoglalkozás

A Luxemburg elleni vereség legfontosabb tanulsága: kezeljük helyén a futballválogatottat.

A csapból is az folyik, hogy újabb "kiscsapat" győzte le rövid időn bele legjobbjainkat. És persze egy másik "kiscsapat", Feröer is pontot rabolt tőlünk nem olyan régen. A gond az, hogy például Luxemburg ellen egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a mieink a "nagyok", mert bizony a második félidő alapján nagyon benne volt a játék képében,

Ha viszont az történik, hogy sorban képesek megoldhatatlan feladat elé állítani a magyarokat a "kiscsapatok", legyen szó válogatottakról vagy klubcsapatokról, akkor abból nem az következik, hogy a kicsik nőttek fel a nagyokhoz, hanem az, hogy mi is kiscsapat vagyunk. Egy olyan gárda, aki ellen a tényleg komoly válogatottak, Portugália vagy Svájc számára kötelező a győzelem, és szégyen a pontvesztés.

Most látszik csak mennyire kifutott eredmény volt a tavalyi EB-részvétel, mennyi erőn felüli teljesítés, szerencse kellett hozzá. És azt kell mondjam, én még mindig szép emlékként tekintek azokra a hetekre, jó volt magyar szurkolónak lenni, de sajnos realistaként szembe kell nézni vele, nem ahhoz kell hozzászokni, hanem a luxemburgi meg andorrai vereségekhez. 

Történelmi vereségről beszél a sajtó, és ez jogos. Az EB-részvétel viszont nem volt történelmi újdonság, mert a magyar foci múltjában világbajnoki ezüstök, olimpiai aranyak, EB-elődöntők is vannak, szóval a legjobb 16 közé bekerülni az csak ma számít bravúrnak, régen nem volt az. 

Azzal nem értek egyet, hogy elértük a mélypontot, mert természetesen van lejjebb, mindig van lejjebb. És a klubfoci, ahol időnként egyik csapat sem éri meg az augusztust sem, már bőven a lejtő aljára jutott, tehát még mielőtt nyávogni kezdünk, gondoljunk a minden évben rendszeresen érkező pofonokra, és akkor máris nem lóg ki annyira lefelé a sorból a luxemburgi bukta.

Az más kérdés, hozzá lehet-e szokni ehhez. Az, hogy a szurkoló dühöng, az újságíró dörgedelmes cikket ír, teljesen normális. De a válogatottunk tagjai számára hogy viselhető el, hogy Andorra és Luxemburg is túl nagy falat volt? Hozzászoktak-e már a "kiscsapatsághoz" lélekben? Ha igen, akkor bizony baj van, és jöhet akárhonnan kapitány, bukásra vagyunk ítélve. Erre vélhetően igen gyorsan választ fogunk kapni, s esetleg nekünk magunknak is át kell értékelni, hogy tekintünk a csapatra, a válogatottra, a magyar focira.

Kiderül, lecserélik-e a magyar válogatott szövetségi kapitányát.

Bernd Storck nem kedző a futballvilágban, megtapasztalta már az edzői szakma hullámvasútját. Így aztán nyilván sejtette, az EB-eufória után jöhet még a feketeleves- pláne azért számíthatott rá, mert azért szerencsénk is volt tavaly.

Mondjuk én messze nem fognám a szerencsére az eredményeit. És ezt akkor is tartom, ha sose voltam a kissé savanyú német nagy rajongója. Ne vegyük el tőle a norvégok elleni sikert, a tisztelt helytállást az Európa-bajnokságon, amivel sokaknak szerzett örömet a válogatott.

Ha elemezni kellene azt, mi szól a maradása mellett, akkor elsősorban ez az: valami részsikert képes volt felmutatni. Igen, ez nem kizárólag az ő érdeme volt, a Pintér bukása után tűzoltómunkát felvállaló Dárdai Pálnak legalább annyira kijár az elismerés, de ettől még neki is sikerült saját jogán is eredményeket elérni.

Ha viszont azt nézem, miért kellene elküldeni, nem nehéz érvet találni. A jól elsült EB-n túl eredményei nem túl veretesek, nincs új, hatékonynak tűnő irány az utánpótlásban (ne feledjük, évekkel ezelőtt sportigazgatónak érkezett!), és iszonyú sok pénzbe kerül. Százmillió forintokért pedig ne ücsörögjön olyan ember a kispadon, aki nem tud egy Andorra-verő csapatot összerakni, és akinek válogatottja esélytelen volt a komolyabb riválisnak számító csapatok ellen.

Ez pedig eszembe juttat még egy érvet a marasztalása mellett: ki jönne a helyére? Imádják bedobni a focitól nemrég visszavonult, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező edzők nevét, így Szabics, Szélesi és Lőw is szóba került a cikkekben. Ám ők mind olyanok, mintha azt hinnénk, afféle Dárdai-pótlékként hasonlóan eredményesek lehetnek, csak azért, mert van némi hasonlóság a helyzetükben. Ennél azért kicsivel több kell.

A külföldi szakemberek nem valószínű, hogy sokkal olcsóbbak lennének Storcknál, és mivel az emberanyag pont ugyanaz, valószínűleg sokkal eredményesebbnek sem bizonyulnának. A hazai szakma? Az edzői kar egy része már megégette magát kapitányként, a másik részének kinevezése egy vicc lenne. A maradék pedig biztos tisztában van vele, ezen a poszton elsősorban megbukni lehet. Azt gondolom, Herczeg András például biztosan van annyira józan gondolkodású, hogy nem hagyja el hazai közegét, a Debrecent ilyen kalandorprojektekért, mint a magyar válogatott. 

Gondoljunk csak bele, mennyire más a helyzet, mint a 2016-os EB-selejtezők előtt! A 2020-as torna iszonyúan megbonyolított kvalifikációja miatt eleve képtelenség normálisan előre tervezni. Az előző EB-szereplés miatt a mérce jóval magasabb, most már a selejtezőcsoportban való tisztes helytállás nagyon kevés lesz. Ráadásul Budapest is rendező város lesz, nagyon nagy a nyomás, hogy a hazai csapatnak is ki kell jutnia a tornára, különben nézhetünk külföldi válogatottakat a méregdrága új Puskásban. 

Vakmerő, vagy esetleg pénzéhes edzők számára szép kihívás lesz kijutni a C-ligába sorolt válogatottunkkal a nagy tornára. Nem kétséges, előbb-utóbb lesz jelölt, de akárkire esik a választás, abból kell dolgoznia, ami rendelkezésre áll. A magyar foci pedig csak stadionok szintjén áll jól, amik újak, modernek és sokáig ilyen szépek is maradnak, mert nézők hiányában alig kopnak... Nagyon pofára lehet esni magyar szövetségi kapitányként, és erről Herr Storck is sokat tudna mesélni. Meg Pintér, Egervári, Koeman, Csank, Jenei és sok más társuk is.

A különös az, hogy Herr Storck már biztosan nem fog rosszul járni, elég tisztességes pénzt keresett össze az elmúlt években. Veszi a kalapját, mögötte van pár kudarc, néhány szép siker, már felállították a szobra talapzatát is, de mostanra már a nevét is ki akarják törölni a focihistóriából. Ilyen az edzősors!

Mindenesetre én bántani nem akarom. Bármit mondjanak most rá, igenis drukkerként hálásak lehetünk neki a tavaly nyári önfeledt örömökért, amiben nagyon vastagon benne volt. Ám ha most elküldik, nem szívesen búcsúznék tőle hogy Auf wiedersehn, mert azt hiszem, vissza azért nem fogom sírni a kispadra. Mert olyan égéseket is sikerült összehoznia a válogatottal, amit ugyanúgy nem tuduk kitörölni a fejemből, mint a nagy pillanatokat...

Az idei NFL-szezonnak a felénél sem járunk, de már kiesett néhány a legnagyobb sztárok közül.

Az amerikaifoci fizikális sport, többek között ezért is szeretik olyan sokan. Az a része viszont nem jó ennek, hogy kulcsjátékosok sérülnek meg az idény során, akik nélkül szegényebb a liga.

Az előszezonnak is megvoltak a maga áldozatai, mint például Julian Edelman, aztán jöttek az alapszakasz meccsei, és ott már tényleg nagyon sok sztárnak voltak kisebb-nagyobb sérülései. Rob Gronkowski, Derek Carr csak keveset hagytak ki, de a liga krémjébe tartozó elkapócsillag Odell Beckham Jr., a többször is az év védőjátékosának választott JJ Watt, majd a legjobb irányítónak tartott Aaron Rodgers számára vége az idénynek.

Ilyenkor persze kiderül, hogy valójában mekkora értéke van egy csapat számára egy sztárnak. Elkapót, bármennyire nagy sztár, valamennyire lehet pótolni, defensive end helyett is akadhat beugró, de sztárirányítók nem sétálnak az utcán. A New York Giants Beckham nélkül szerezte meg első győzelmét, a Houston Texans sem bicsaklott meg Watt hiányában, de az nagy szenzáció lenne, ha a Green Bay Packers rájátszásba jutna Rodgers nélkül.

Mert bárhogy is nézzük, ez az irányítók ligája. És intő jel lehet egy-egy ilyen sérülés minden csapat számára, hiszen gyakorlatilag az összes esetében egy ember köré épül a támadójáték. Kevesen tudnak beugróval jól teljesíteni, az meg végképp ritka, ha egy csapatnál két valóban jó irányító is akad. 

Persze az NFL már csak olyan, hogy sok meseszerű történet indult azzal, hogy a megkérdőjelezhetetlen szerepű sztár lesérült, és helyettese túl jól szállt be a szezonba, feleslegessé téve az elődöt. Így kapott lehetőséget Drew Bledsoe sérülése után Tom Brady, így választotta a visszavonulást a Dak Prescott mögötti kispadozás helyett Tony Romo. 

Szóval miközben kesergünk egy-egy sztár kiesésén, netán elküldésén, észrevétlenül felbukkannak helyettük olyan újoncok, akik a jövő állócsillagai lehetnek. Kevesen emlegették a szezon előtt Kareem Hunt vagy Deshaun Watson nevét, mostanra pedig mind a kettejükről ódákat zengenek. Nem tudhatjuk, nem történik-e csoda, és nem mutat-e valami fantasztikus produkciót egy sztár helyettese.

A sérülések hozzá tartoznak az NFL realitásához, és mindig is hozzá tartoztak. Ez éppen olyan része az amerikaifocinak, mint az, hogy évről évre nagyon szoros, nagyon kiszámíthatatlan versengés zajlik a csapatok között a rájátszásért. Eltelt hat hét, veretlen csapat már nincs, és a csoportok túlnyomó többségében nincs egyértelmű esélyes a győzelemre. Gyakorlatilag bármelyik meccset adja a Sport TV, szinte biztosan izgalmas lesz a végéig. 

Rövid, de eseményekben dús, izgalmas szezon vár ránk, aminek végkimenetele megtippelhetetlen. Nincs mese, az idén sem lesz érdemes kihagyni egy meccset sem...

A Nemzeti Sport 12 pontos kiáltványa mókás olvasmány.

Vincze András fogalmazta meg, mire van szüksége a magyar focinak ahhoz, hogy most már aztán tényleg felemelkedjen. Íme a 12 pont a Nemzeti Sportból:

1. Új edzői filozófiát.
2. Magyar pályára magyar tehetségeket.
3. A profi futballisták teljesítményorientált díjazását.
4. Tizenhat csapatos bajnokságot.
5. A tartalékbajnokság újbóli bevezetését.
6. Az ifikorú és a profi labdarúgók teljes fizikai felmérését.
7. A tehetséges magyar játékosok külföldre szerződésének szigorítását.
8. A légiósok szerződtetésének szigorítását.
9. A stadionbeléptetés szigorú szabályainak megváltoztatását.
10. Rendet a lelátókon, sportszerű szurkolást.
11. Nyitott futballpályákat.
12. Modern, nyíltabb kommunikációt.

Hol is kezdjem? Például már maga az időzítés is szót érdemel. Igen, gáz, ahogy a focink áll. És az andorrai vereség idején nem? Az 1-8 idején nem? A jugoszlávok elleni 1-12 idején nem? 0-6? Mit emlegessek még az elmúlt pár évtizedből, ami olyan égés, hogy az asztalra kellett volna csapni? Lehet pont most előjönni (ismét) egy "forradalmi" kiáltvánnyal, de már maga Csányi is azért került az MLSZ élére, hogy minden más legyen. Nem így vált be.

A pontok közt van olyan teljesen üres, megfoghatatlan lózung, mint az új edzői filozófia, modern kommunikáció, nyitott futballpálya (ez vajon mit jelent egyáltalán?), sportszerű szurkolás, amik csak azért vannak ott, hogy meglegyen a tucatnyi pont. Egyébként nehezen értelmezhető vagy súlytalan dolgok. És érdekes módon, ha már ilyen nagyon merész dolgokat fogalmaz meg a szerző, a nagy nyitottság mellett miért nem követeli az állami pénzek útjának pontos követhetőségét? Mert a magyar focit már csak ez tartja el, a TAO, a tévés jogdíjak, a szponzorációnak látszó támogatások.

Ha már pénzről beszélünk, és teljesítményorientált futballistafizetésekről: a futballklubok esetében miért nem tartja ezt szükségesnek? A TAO-pénzekben dúskáló felcsútiak akadémistáik nélkül lépnek pályára minden meccsen, ez nem olyasféle "teljesítmény", aminek következményeket kéne maga után vonnia? Legyen teljesítményorientált a fociba áramló pénz is, ha nincs nemzetközi siker, ne legyen annyi a tévés közvetítési díj se... De mi persze csak a futballistákon vernénk el a port, akik nyilván annyi pénzt kapnak, amennyit megígérnek nekik. Ne higgyük, hogy szent küldetéstudattól vezérelve igazolnak Felcsútra, Fehérvárra, Ferencvárosba. Miért lennének olyan hülyék, hogy önszántukból mondjanak le fizetésről?

Az nagyon szép, hogy több tehetséges magyar fiatalt követelnek a pályára, de miért van az, hogy a zsoldosokat foglalkoztató kluboknak valahogy jóval több pénz jut? A fiataljaink külföldre vitelének megszorítására vonatkozó pont egy vicc. Aki tehetséges, azt úgyis el tudnák vinni, de nem kell aggódnunk, mert olyan elvétve tűnik fel nemzetközi szinten kiugrónak tűnő játékos, hogy nem áll sorban a Barca, a Bayern meg a Juventus az akadémiák kerítésénél, hogy cukorkával édesgessék magukhoz a legjobbjainkat. És megjegyzem, az, hogy valaki külföldön bontatkoztatja ki a tehetségét, nem jelenti azt, hogy ne lehetne hasznára a válogatottnak. A legjobb argentin és brazil játékosok tinédzserként kerülnek Európába, de ettől még nem tűntek el a süllyesztőben a válogatott csapataik.

A teljes fizikai felmérés remekül hangzik. De ne mondják már nekem hogy ez nem történik meg most rendszeresen! Ennyire azért nem lehet lemaradva a magyar foci, hogy a felkészülési időszak elején ne lennének felmérések, tesztek! És megjegyzem, a jó fizikum nem egyenlő azzal, hogy valaki jó focista is egyben, maximum csak egy tényező. A falábú favágó edzettebben többet bír, csak minek?...

A szervezési kérdések, a tartalékbajnokság illetve az újból 16 csapatos bajnokság már megint olyan ötletek, amik rendszeresen előkerülnek, aztán meg hátat fordítunk nekik. Régen a tartalékbajnoksággal az volt a baj, hogy a meccseknek nincs tétje, jobb a fiataloknak a másodosztályban éles meccsen edződni. Most miért gondolunk erről mást?

A csapatok számának növelése pedig nyilván iszonyúan hasznos lesz, mert az így is kiugróan színvonalas bajnokság legfelső osztályába még bekerülhet pár káprázatos teljesítményű gárda. Aztán majd pár év múlva, ugyanannak az újságnak ugyanaz a szerzője megírhatja, elég volt a súlytalan és színvonaltalan alsóházi meccsekből, követeljük a létszám csökkentését, hogy igazi versenyhelyzet alakuljon ki.

Azt gondolom az ilyen 12 pontokról, hogy azért súlytalanok, mert a tűz közelében levők a mostani gyatra fociban is éppen olyan jól elvannak, mint egy sikeresben. Számolatlanul megy a pénz stadionépítésre, a profi focira, miközben senki nem vár el semmit. Miért törődne a teljesítménnyel egy csapat, miközben így is pénzénél van a klub a támogatásokkal? Miért foglalkoznának azzal, hogy több szurkoló legyen, ha a jegybevétel elenyésző tétel a költségvetésben, és többe kerül a rendezés mint ami a szurkolóktól bejön? 

Most megint égtünk, megint jönnek a fogadkozások és a lózungok. Hányszor volt ilyen már! De csak a szavak szintjén ment a forradalom, mert azt már senki nem vállalta fel, mondjuk az 1-8 vagy a feröeri döntetlen után, hogy oké, tévés pénz csökkenjen a felére, minden stadionépítésnek pedig stop, amíg nincs előrelépés. A silány termékre elég a kevesebb pénz is. Ám ezt a megszorítást senki nem meri felvállalni. Nem biztos, hogy a spórolástól jobb lesz a foci, de szemmel láthatóan a sok pénztől sem lett az. Szóval...

Nem is tudom, kit lephetett meg a magyar válogatott svájci veresége.

Régen túl kellene lépni azon, hogy a mieinket szidjuk, de olyan nehéz legyinteni, túllépni amikor újabb bukásról hallunk. A hazai szurkolók többsége gyakorlatilag évtizedek óta kudarctól kudarcig számítja a focitörténelmet. És mégis fáj látni az újabb megalázó meccseket, pedig csak egyetlen év alatt bőven kijutott ilyenből: andorrai vereség, klubcsapataink égése nemzetközi szinten és így tovább.

Pont az jelzi a szurkolók elköteleződését, hogy ezek után is képesek dühöngeni. Hiába tudjuk, felesleges az ekézés, mégis morgunk, elemzünk és szidunk. Ebben így aztán több a jó, mint a rossz. Ha már egy Andorra elleni zakó után sem verné az asztalt senki, akkor tényleg vége lenne mindennek.

Az a megmagyarázhatatlan, hogy bármivel próbálkozik a focivezetés, hosszú távon eredményeket sose sikerül elérni. Egy-egy kifutott eredmény volt, az EB-kijutás vagy az U20 világbajnokság bronzérme, de ilyesmi sok országban megtörténik. A fenntartható siker egészen más tészta. Azért szomjazzuk annyira a jó eredményeket, azért tudunk örömünnepet tartani, ha bejut az EB-n a 16 közé a válogatott- ami azért, valljuk meg, nem a világ teteje.

A kontraszt most azért lett látványosabb, mert sokkal több pénzt költünk focira, mint valaha. Közpénzből tartjuk fenn a profiligát, építjük a stadionokat. Jól fizetett játékosok, német szakemberek, magyaros eredmények- ennyire futja? Ha lelkes a szurkoló, és minden rossz előjel ellenére kinn van, nem segít, ha szid és számon kér, az sem. Az elvtelenül dicsérő sajtó is gáz, meg az ellenséges is.

Olyan szomorú ez az egész, mert áthatja a kilátástalanság. Aki azt állítja, beért az akadémiák munkája, ugyan most botladozik a válogatott, de a jövő szépséges, szimplán hazudik vagy végtelenül naiv. Azok a fiatalok nem hogy külföldön sem tudnak feltűnést kelteni, még idehaza se férnek be a klubcsapatokba. Mit várunk hát tőlük?

És maradnak a nyakunkon az üres stadionok, emlékeztetve minket arra, mennyi mindent öltünk bele abba, ami ma a magyar foci név alatt fut. Lassacskán a politika se szeret büszkélkedni a kis eredményekkel, mert minden ilyenre jut tíz arcpirító pillanat. Csak az építkezések folytatódnak pont ugyanolyan lelkesedéssel, kinőnek a földből a szép új arénák. 

Tudom, a jövőnek épülnek. Csak éppen nem mindegy, milyen az a jövő- és most egyáltalán nem látszik fényesnek, ami a magyar focira vár. Le lehet ülni a Feröer elleni meccs idején a tévé elé, várhatjuk a következő EB sorsolását, és mégis, valami egyre jobban elveszik: a remény. Pedig erről szól a szurkolói lét maga. Ha nincs remény, akkor többé szurkoló sem lesz, s onnantól magának a focinak sincs értelme.