Sportfoglalkozás

Zajlik a Copa America, vele párhuzamosan pedig a női focisták világbajnoksága is. Szép és mókás jelenetek egyaránt vannak itt is, ott is, érdemes megnézni, hol mi fordul elő.

A Copa America hozott már meglepetést, hiszen Messiék pontvesztése az első fordulóban sok fogadó tuti tippjeit ronthatta el. Megjegyzem, Messi és a többi argentin, brazil sztár, bármekkora esélyesek, egy végigharcolt idény után még a Copa Americán is megpróbálják a hátukon vinni a csapatukat. Nem tudom, melyikük mennyire van kifacsarva, de az, hogy Messi illetve a többi argentin játékos egyike sem fogadta el a mérkőzés legjobbja címet a döntetlen után, az jelzi, hogy van bennük feszültség.

A második fordulóban kiharcolt győzelem némileg helyre tette a dolgokat, ám volt jobb téma is az argentin sikernél. A jamaikai válogatott kapusa, Dwayne Kerr a kapujából messze kifutva akarta elfejelni a labdát, de egyenesen a paraguayi csatár, Edgar Benitez lábára bólintott, és onnan a kapuba pattant a labda. Ritka mulatságos gól volt...

A végelszámolásnál mindenki a nagyok sikerére számít, de a Copa America története azt bizonyítja, a fáradt sztárokkal felálló brazilok és argentinok nem mindig igazolják a papírformát a tornán. 2011-ben Uruguay győzött a döntőben Paraguay felett, a bronzért vívott meccsen Peru Venezuelát múlta felül. Meglátjuk, az idén hogy alakulnak az események. Az argentinok több, mint két évtizede nyertek utoljára, az idén bizonyára nagyon készülnek.

A női focisták világbajnokságán még vannak a mezőnyből lefele kilógó csapatok, akik maximum lelkesedésükkel tűnhetnek ki. A németek tíz gólt szórtak Elefántcsontpartnak, a svájciak 10-1-re páholták el Ecuadort, ilyen eredmények férfiaknál talán ritkábbak manapság- bár ha a tavalyi világbajnokság elődöntőjére gondolunk, ahol a németek 7-1-re verték meg a brazilokat, inkább ne mondjunk semmit.

Mindenesetre a lányok is ügyesednek. A játék messze nem olyan kemény, mint a férfiaknál, de azért lelkesek, látni szép cseleket, nagy lövéseket, látványos gólokat is. Bevallom, azért nem ültem végig még egyetlen meccset sem. A Copa America kieséses szakaszába viszont jó eséllyel belenézek. A Dél-Amerikában rendezett tornákon a meccseknek mindig van egyfajta lüktetése, ami jobban magával tud ragadni...

További érdekesség:

A vb legszebb női focistái

A válogatott sorsdöntő finnországi összecsapás előtt egy kis vidám múltidéző: 1997-ben ezzel a röhejes öngóllal egyenlítettek a mieink Helsinkiben a 91.(!) percben, kiharcolva így a pótselejtezőt.

Bevallom, én is együtt rikoltoztam a riporterrel, annyira hihetetlen volt ez az egész. Elsőre talán nem is látszik, mi történt egészen pontosan a pályán: a szöglet után jó helyre kerül a labda, de a magyar játékos igencsak szerencsétlenül nyúl hozzá, nem tud kapura lőni. A lecsorgó játékszer egy finn focistához kerül, aki felszabadítana, csapattársa az elő kerülő labdába csak belekapni tud- és egyenesen a finn kapusra bombázza azt, akiről bepattog a kapuba.

Csak többszöri ismétlés után látta át az ember, mi is történt. Valljuk be, sokan éreztük úgy akkoriban, ez a pillanat akár fordulópont is lehet: annyiszor buktunk el meccsek végén, hogy ez a kivételes mázli legalábbis kiérdemelt elégtételnek tűnt.

Szóval akkor még nagyon szép volt a világ, de a következő meccs története figyelmeztet arra, hogy a magyar fociban ritkán kifizetődő hurráoptimistának lenni. A világbajnokságra kijutás előtti utolsó akadály egy pótselejtező volt, ahol a jugoszlávokat kaptuk. Milliók izgultak a tévék előtt, bizakodtunk, hátha van keresnivalónk- nos, ez volt a híres 1-7-es mérkőzés, amit egy belgrádi 5-0-s alázás követett. Összesítésben 1-12-vel rombolták szét a vb-álmainkat déli szomszédaink. 

Egy egész generáció számára fájó emlék ez, videót be sem teszek róla. Nekem, nekünk örök figyelmeztetést jelent, hogy a nagy lelkesedés közben mindig jusson eszünkbe, jön majd egy következő, majd egy újabb mérkőzés, ahol bizonyítani kell. A mai finnországi találkozó kétségkívül fontos, de hátradőlni, mellünket döngetni akkor sem lehet, ha egy szép lövéssel vagy egy ehhez hasonlóan röhejes öngóllal mienk lesz a siker. Reméljük, a mostani válogatott képes bizonyítani, hogy nem csak pár meccsig tart a tudása- no meg a szerencséje.

Az U20-as válogatott szereplése befejeződött a világbajnokságon, és most mérleget vonhatunk, mennyire lehetünk elégedettek a fiatalok teljesítményével, illetve bizakodásra ad-e okot amit láttunk.

Közelítsük egyrészt az eredményesség oldaláról! Észak-Korea válogatottját 5-1-re tömték ki a fiúk, ami jó kezdet volt- de ezt követően már kizárólag vereségek jöttek. Négy meccs, egy győzelem, három vereség- ez nem éppen dicsőséges eredménysor. Idézzük fel, hogy már a kijutást is az tette lehetővé, hogy a selejtezőcsoportban az osztrákok és a portugálok legyőzték ugyan a magyar csapatot, de Izraelt sikerült nagy nehezen felülmúlni 2-1 arányban. A korosztály tehát tétmeccseken két szerény játékerőt képviselő ellenfelet tudott felülmúlni. Ez az, ami évtizedek múlva is felidézhető tény lesz.

És az is tény, a három vb-vereséges hadjáratot nem csak a német Bernd Storck, hanem szinte bármelyik magyar edző le tudta volna vezényelni. A 2009-es sikergeneráció, ami az U20-as világbajnokságon bronzérmet szerzett, Egervári Sándor személyében magyar szövetségi kapitánnyal menetelt az elődöntőig. Szóval Storck jött, látott, mindenkit kiosztott, de eredmények szintjén egészen biztosan nem tett csodát. 

Viszont bele lehet menni a részletekbe is. A magyarok a mindig világelitbe tartozó brazilokkal szemben csak szoros meccsen kaptak ki, az erősebbnek gondolt szerbek is csak a 91. percben mentették a nyolcaddöntőt döntetlenre, ahol egy mi szempontunkból peches öngóllal szerezték meg a győzelmet. Tehát a mieinket nem mosták le, a védelem igyekezett tartani magát még akkor is, amikor fölényben volt az ellenfél. Nem vallottak szégyent a fiatalok, nem égtek nagyot, de... erre nem adnak érmet sehol. Becsületesen küzdő, majd a végén szép halált haló csapatból van még pár tucat a világon. 

Bevallom, az a bajom, hogy tele van a padlás olyan magyar kudarcokkal, ahol az utolsó percig megvolt az esély a sikerre, de aztán jött egy váratlan fordulat és a nagy csalódás. Ilyenből rengeteget tudok felidézni, és egyáltalán nem vagyok tőle boldog, hogy most újabb ilyet jegyezhet fel a sporttörténelem. A német edzőt nyilván nem azért hozták ide, hogy külföldi edzővel is fel tudjunk mutatni pár 91. perces bukást. És az is tény, a korosztályos versengések eredményei nem annyira fontosak, a kérdés inkább az, hogy közülük mennyien lesznek majd a nagyválogatottban alapemberekben. Mégis, ha egy csapat eljut egy nagy tornára, a szurkoló sikerre vágyik.

Már csak azért is, mert a másik cél, a jövő megalapozása ritkán túl sikeres. A 2009-es torna bronzérmes ifjú hősei közül nem sokan hallatnak magukról. Németh Krisztiánnak most épp jól megy az Egyesült Államokban, de őt is inkább európai élcsapatba vizionálták páran, és társai közül többen elkallódtak, csapat nélkül sodródtak, vagy visszatértek a magyar bajnokság akolmelegébe. Elég ha Koman Vladimirra gondolunk: a Sampdoriában még csapatkapitány is volt alkalmanként, ehhez képest a Diósgyőr nem nagy előrelépés.

Tehát végleges mérleget erről az U20-as korosztályról ne most vonjunk, hanem 3-4-5 év múlva. Akkor látjuk, hogy a most gólokat szóró Mervó felnőtt szinten is megállja-e a helyét, vagy csak egyetlen kifutott széria volt ez tőle. Egyelőre nincs a csapatban egyetlen olyan játékos se, akiről biztosan állíthatnánk, hogy a magyar futball megváltójaként tekinthetünk rá.

Storck munkájáról viszont nyugodtan lehet véleményt mondani, ha nagyon akarunk. Rettentően magabiztosan nyilatkozgatott a német edző, aki mindenkit keresetlenül kiosztott. Vezetésével van egy győzelmünk tétmeccsen egy harmatgyenge ázsiai csapat ellen, meg pár végigküzdött, de elvesztett összecsapás. Nem túl régóta foglalkozik a magyar utánpótlással, nem akarom a nyakába varrni, hogy ő nevelte rosszul a fiatal focistákat, de világverőket ő sem tudott belőlük csinálni. Lehet, hogy hosszú távon beérik a munkája, lehet, hogy pont rá van szüksége a magyar focinak, de én még nem vagyok meggyőzve. 

Én egy régimódi, konzervatív drukker vagyok: a győzelmek érdekelnek, nem a nagy duma. Noha Storck kiválóan igazodik a mostani magyar helyzethez, mert utóbbiban lényegesen erősebb, de ez nekem kevés... Lehet, hogy bárhol máshol az ember türelmesebb lenne, és jobban odafigyelne a pozitív dolgokat kiemelő nyilatkozatokra, de ebben a magyar közegben már rég súlytalan az ilyesmi. Bárki bármit okoskodik, a valóság az, hogy épp csak a fajsúlyos sikerek maradtak el, és ez jelen pillanatban beárazza az U20-as válogatottat.

Igazán vonzó hölgyek kergetik a labdát a legmagasabb szinten is.

Ha a foci kerül szóba, mostanság a legtöbbet a FIFA botrányait, korrupt vezetőit emlegetik, pedig zajlik az élet a pályákon is. Kanadában például éppen a hölgyek világbajnokságának meccsein feszülnek egymásnak a legjobb válogatottak.

Némelyik focistalány pedig nem csak ügyes, de kifejezetten csinos is. A tornán szereplő válogatottak néhány játékosát bemutatva szeretném felvillantani a sportnak ezt az oldalát is.

A 23 éves Julie Johnston védő, és az Egyesült Államok válogatottját erősíti. A 170 centi magas szőkeség pályára is lépett az első csoportkörben. Fejjel a kapura is veszélyes szokott lenni.

Lena Goessling német, 29 esztendős. több, mint hetvenszeres válogatott és világbajnoki aranyat illetve Bajnokok Ligája-győzelmeket tudhat maga mögött.

A holland Anouk Hoogendijk már száznál is több alkalommal lépett pályára a nemzeti csapatban. pedig még csak most töltötte be a harmincat a csinos védő. Posztja ellenére 9 válogattban szerzett góllal is büszkélkedhet.

A még csak 22 éves Adriana Leon a kanadai válogatott egyik csatára, a Kína elleni győztes meccsen csereként küldték pályára- ez volt a 35. válogatott meccse a filigrán, 160 centis lánynak.

Pár hétig élvonalbeli hazai foci nélkül maradunk, kedves pajtások, de addig fel lehet dolgozni az előző idény történéseit. 

Lehet persze rövidre fogni: a magyar bajnokság csapnivaló, egyre kevesebbeket érdekel, így szóra sem érdemes az egész. És valóban, mit is tudunk felidézni elsősorban? Csapatcsődöket, üresen tátongó stadionokat, meg a magyar tiki-takát, miközben ömik a pénz.

Azért hogy essen szó a fociról is, a Videoton elég tekintélyes előnnyel nyerte a bajnokságot, a kupadöntőig is eljutottak, várja őket a BL-selejtező- új edzővel, mert az aranyat megszerző csapat spanyol mesterét már ki is rúgták. Sajtóhírek szerint a sikergárda könnyed másfél milliárdos veszteséggel "gazdálkodott" (vajon a klubvezetőket nem kéne leváltani, ha már az aranyat szerző mester belebukott a hibáiba?), a bevételek jelentős része nyilván baráti szponzoroktól jön, szóval a fehérváriak kirakatcsapata csak jelen csillagzat alatt lehet eredményes- ha fordul a szél, lábjegyzet lesz belőlük. (Hozzájuk hasonló sors vár a felcsúti testvérgárdára is, de nem kár egyikért se.)

A Ferencváros az idény második felében nagyon beleerősített, ezüstérem, Magyar Kupa- és Ligakupa-elsőség lett ennek a menetelésnek az eredménye. Hébe-hóba még az új stadion is megtelt, de azért a vénaszkennerről többet beszéltünk, mint a lehengerlő játékról. Itt is egy olyan mesterséges felpumpált, magyar szinten óriási költségvetéssel hozták az eredményeket, amelybe kódolva van a fenntarthatatlanság és a bukás. Párszor már összedőlt a kártyavár, de a Fradi mindenkori vezetői sose tanulnak az elődeik hibájából.

A többiek? Szerény nézőszámok, szerény eredmények. A színvonalas szórakoztatás szinonímája továbbra sem a magyar foci. Én nem feltétlenül a szurkolói kártyára fognám azt, hogy kevesebben járnak meccsre- őszintén, kit vonz az, ami mostanában a pályákon zajlik? Sokkal többen akkor sem lennének, ha nem lennének ilyen adminisztratív akadályok. És nem egy pálya van, ahol pont a kemény mag fordított hátat az egésznek, az a kevéske néző halotti csendben szotyizik az esetenként vadonatúj stadionban. 

A magyar focit Európában beárazta a (le)szereplés a nemzetközi kupákban, az idén még a nyarat sem élték túl a "legjobb" csapatok. Ennyit érünk, ennyire vesznek komolyan minket kontinentális színtéren. Meglátjuk, mi lesz idén nyáron. Papíron van olyan csapat, ami költségvetése alapján már-már európai középcsapat is lehetne, de a pályán a játéktudás dönt, nem az elszórt milliárdok.

Ha már esztelen költekezésről beszélünk, szót kell ejteni a folytatódó stadionprogramról. Elvileg lehetne ez jövőbe mutató téma, de akkor is nehéz megérteni a másod-, harmadosztályú csapatok stadionjainak fejlesztését. És persze az élvonalban játszók többségénél is szupermodern otthont terveznek. Az MTK meccsein lézengő pár száz ember kedvéért biztos kell az új stadion? Költői kérdés.

Ráadásul most épp úgy fordult a széljárás, hogy az NB1-ben nem növelik a csapatok számát (erre az ötletre jellemzően az volt az indok, hogy az ország mind több régiójában legyen élvonalbeli klub), hanem 12-re csökkentik (élesebb lesz a küzdelem, több lesz az izgalmas tétmeccs a kiagyalók szerint). Ehhez kapóra jött, hogy több csapat nem kapott licencet, így nem is nagyon kellett erőszakot tenni a létszámcsökkentésért. Két klub tulajdonosa épp hűvösön, a többieknél ilyen-olyan hiányosságok merültek fel.

Az MLSZ szigora akár még érthető is lenne, de... Itt van a nagy "de". Tavaly amikor az Újpest licencét egyik napról a másikra játékosokkal, klubtörténelemmel együtt átvette bajnokság közben egy vadonatúj vállalkozás, még kellően rugalmas volt a szövetség. Pedig azért az sem volt akármekkora huszárvágás... Csendben felveti az ember, hogy azt a klubot gazdaságilag stabil alapokon álló, felelősen költekező vállalkozás működteti, ami évente teljes költségvetésének a felére rúgó veszteséget halmoz fel? Mert ilyen van a közvetlen élmezőnyben, és ők persze nem csak magyar, hanem nemzetközi licencet is csont nélkül kapnak.

Ami a lényeg: a tucatnyi csapatból lesz 5 budapesti és 3 ami Fejér megyét képviseli. Kelet-Magyarországon van három fellegvár, míg nyugaton csak a Szombathelyi Haladás maradt talpon. Lassacskán Közép-Magyarország ligává morzsolódik a bajnokság, ami az utazási költségeket csökkenti ugyan, de kétkedek, hogy fantasztikusan izgalmassá tenné a jövő évi küzdelmeket. Az talán még örömteli is lehet páraknak, hogy háromszor lesz Újpest-Fradi- de árnyalja a képet, hogy háromszor lesz MTK-Felcsút is... A keveseket érdeklő Ligakupa viszont megszűnik, nyilván senki nem hullat miatta könnyeket.

Mindenesetre én nem tudom azokat a nagyszerű trendeket felfedezni, amelyekre a szövetség vezetői hivatkoznak. Ha minden a legjobb irányba menne, akkor nem kellene hozzányúlni a lebonyolításhoz, szerény véleményem szerint. Ha pusztán a tényeket nézzük (nemzetközi színtéren égés, visszaeső nézőszámok, az élvonalbeli csapatok harmada csődbe megy vagy licencet se kap), akkor nincs mivel elégedettnek lenni. A bizakodás és reménykedés pedig már rég nem hoz lázba: én már csak az eredményeknek hiszek. Majd akkor mondom azt, hogy elindult felfele a focink, amikor ezt a számok is igazolják.