Sportfoglalkozás

A Ferencváros elnöke, Kubatov Gábor egyáltalán nem örvend osztatlan népszerűségnek szurkolói körökben. Saját csapata ultrái sem különösebben rajonganak érte, sőt, a szép új stadionba nem is járnak. Maradjunk annyiban, messze van az új Aréna hangulata a pokolitól, a nézőszámokat sem teszik ki az ablakba. A csapat ugyan tisztességesen szerepel a bajnokságban és a kupában, de a fradistáknak ennél azért több is kellene. A lecserélt kabalafigura utódja sem túl népszerű, de azt hiszem, ez a csirkeszerű lény az, ami hosszú távon a legkevesebbet számít.

No mindegy, a zöld-fehérek háza táján vannak mindenféle ügyek, miközben a pénzek csak úgy özönlenek a klubhoz. Persze mindenki komoly szponzor, naná, állami pénz alig fordul meg- mi meg mind elhisszük, hogy üzleti alapon megy nálunk a futball támogatása. Ahol úgy megy, az a Győr, ahol már ingyen fociznak a játékosok, meg a Pápa, ahol most dobta be a törölközőt a tulajdonos Lombard...

Pedig a magyar focinak még mindig van valami presztízse. Láttam, volt, akinél kiverte a biztosítékot, hogy Kubatov szerint egy Fradi meccset még mindig többen néznek, mint a Barca-Realt. Én nem igazán ismerem az összes hazai nézettségi adatot, fogalmam nincs, pontosan milyen számokat mérnek a sportcsatornák, a saját ízlésem meg csak nekem fontos: azért, mert én gyakrabban nézek amerikaifocit mint Forma1-et, az országban messze fordítottak az arányok.

Ám egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a magyar foci még mindig olyan műsor, amire sokan odakapcsolnak. Ha más nem, akkor legalább egy Újpest-Fradi leültet sokakat a tévék elé. Bármennyire ócska a foci, ez akkor is téma. A magyar fociba nőtt bele pár generáció, és sokak számára még mindig van ennek némi vonzereje. Abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy mondjuk két-háromszázezer néző is követi a Fradi kiemelt meccseit. 

A gond az, hogy a boldog időkben ennek a tízszerese is lehetett a nézettség. Nincsenek itt csodák: ha a stadionban visszaesett a nézőszám, a tévék előtt is. Annak idején a foci baromi jól eladható dolog volt, csak persze még nem volt akkora üzlet a közvetítési jog. Most már tele vagyunk csatornákkal, a focink viszont olyan, amilyen. Ennek ellenére minden nap megjelenik 1-2 cikk róla a nagy portálokon, hát komolyan annyira nem tartják érdekesnek a saját írásaikat a honlapok, hogy nem hiszik el, akik azt elolvassák, azok egy része magyar meccset is néz? Aki kíváncsi az erőviszonyokra, vesse össze a magyar fociról szóló cikkek olvasottságát az El Clasicóról szólóakkal. Az interneten igen pontosan lehet követni az ilyesmit...

És ha esetleg az is derül ki, hogy a Barcelona meccsét duplaannyian nézték mint a magyar örökrangadót, akkor is le kell szögezni, utóbbié sem kis szám. Mert ha a színvonalakat vetnénk össze, a magyar meccset tizedannyian követnék a tévében, vagy még jóval kevesebben. Ezért fáj a magamfajtának az a maszatolás és egy helyben toporgás, ami nálunk megy. Közös erőfeszítéssel sikerül lemorzsolni a szurkolók maradékát is. Mert az brutális nagy tévhit, hogy a kisvárdai stafionfejlesztés fogja őket lelkesíteni. Egy frászt. Azért mert szeretjük valamilyen szinten a magyar focit, vagy legalább egy csapatot, még egyikünk sem hülye. És ha mégis annak néznek minket, inkább tényleg a spanyolokat nézzük.

A Barcelona köszöni szépen az egykori Ferencváros-szurkolókat, de ők meglennének nélkülük, van szimpatizánsuk elég a nagyvilágban. A mi csapatainknak viszont csak Magyarország a mozgástere, minket kéne kiszolgálni, szórakoztatni- és megérteni. De ezzel senki sem akar foglalkozni szemmel láthatóan. Pár év múlva de örülnének a fociban olyan nézettségi adatoknak, mint amik most vannak...

Hol vagy, Végh Antal? Ma is megírhatná a remek író egy, a focink aktuális helyzetét bemutató könyvet, és még a címen sem kellene változtatnia. Persze biztos van, aki szerint örömködni kellene, mert Felcsúton valami kis utánpótlástornán fociztak egy keveset, és a Honvéd nyert, de szerintem volt fontosabb téma a hétvégén.

Lássuk az újabb öt évre MLSZ-elnökké választott Csányi Sándor nyilatkozataiból származó részleteket, és mellé egy-két mondat aktuális hírekből- kommentár nélkül.

"Csányi szintén sikernek nevezte a szurkolói kártya bevezetését"

Negatív nézettségi rekord az NB1 22. fordulójában: "A mérkőzéseket átlagosan 1773-an szurkoló látta. Egyetlen tavaszi fordulóban sem voltak még ilyen kevesen, de az egész szezont nézve is a második legkevésbé nézett forduló volt."

"A tao-pénzeket illetően arról számolt be, hogy tavaly rekordot jelentő 31,2 milliárd forint áramlott a labdarúgásba, ebből 8,5 milliárdot az MLSZ használt fel."

"A Felsőtárkány (például) egy éve betiltott ál-bróker céget hirdet, 2011 óta százmilliókat kapott sportfejlesztésre, négy kiemelt utánpótlás csapata meg idén 76 meccsen 845 gólt. A főszponzor előzetesben, a futballklub máig egy piramisjáték nevét viseli, a százmilliós pályaberuházás keretében, 2013-ban épített vadiúj öltözőt pedig egy évre rá 32 millióból kellett kibővíteni, hogy legyen hely az srácoknak, akik idén 4 meccs híján az összes bajnokit elvesztették, átlagban 10 góllal."

"Az elmúlt öt év egyik legnagyobb eredményeként azt említette, hogy a nyilvántartott játékosok száma 125 ezerről 215 ezerre, a csapatok száma pedig 7 ezerről 11 ezerre nőtt."

"Minden idők valószínűleg legrosszabb csapata, a 2013-2014-es Jászdózsa U17 tavaly 21 meccset játszott le a II. o. Közép Kelet csoportjában, mielőtt visszalépett volna. Eredmény: nulla pont, 4 rúgott és 387 kapott gól. Az annyi, mint -18,2-es gólkülönbség meccsenként. Háromszor úszták meg 10 gól alatt, 10-szer viszont húsz alatt sem sikerült, beleértve egy 35-0-ás zakót a Grund FC ellen, nyolc emberrel. Vagy a Csákvári TK U14-es csapata a II. o. Közép-Nyugati csoportjában (szintén tavaly) 28 meccs, 1 pont, 7 rúgott és 473 kapott gól.... Hajdúböszörmény U17 II. o. Észak-Kelet: papíron nyertek egy meccset (az Egert kizárták) amúgy csak zakó (27 db.) és 13-351-es gólarány. A Tiszaújváros ellen például 30-0-ra kaptak ki, ami egész derekas ahhoz képest, hogy hét (!) játékossal álltak ki a meccsre. Így különösen indokoltnak tetszik a 92 millióból épített öltözőkomplexum az elméleti képzést segítő tanteremmel."

Forrás: Origo, SportGéza, Futballsznob blog

A futballsznob.blog.hu cíkkét különösen ajánlom, megdöbbentő kor(kór?)kép, fontosabb dolgokat szűrhetünk le belőle, mint félszáz Csányi-interjúból. Persze majd jön valaki és jól megcáfolja, de az MLSZ vezetőség kommentárjait én már rég osztom tízzel...

A magyar foci csak annyi, amennyi, és ennek ismét érzékelhetjük a jeleit.

A Quaestor bedőlése megingatta a győri klubot, de más már áldozatul is esett a csődnek. Az nb1.hu futballportált én magam is sokszor olvastam, meglehetősen bőségesen szolgáltatták a hazai és nemzetközi híreket. Mivel a mi kis focinkról komolyan egyre ritkábban lehet informálódni, inkább csak a Trollfocin van igazi pörgés, az nb1.hu hiányt pótolt.

Persze hogy mennyi embernek hiányzott az, hogy tájékozódjon arról, kit igazol a holtidényben a Pápa, és mi újság a másodosztály középcsapatainál, nagy kérdés. A Quaestor által finanszírozott oldalnak ugyanis egy tegnapi hír szerint vége, nem tud tovább működni. Ha ez igaz és nem áprilisi tréfa (bár ma frissült az oldal), az újabb példa lenne arra, hogy hiába emlegetünk "profizmust", valójában a magyar foci semmilyen szinten nem valódi üzlet. 

Az ETO kapcsán pedig már repkednek a vad ötletek, hogy lehet megmenteni a csapatot. Borkai Zsolt polgármester a súlyosan veszteséges céget persze hagyná a fenébe, és egy kispályás futsalcsapat licencének felhasználásával(!!!!) mentené a profi klubot (az Origo híre szerint). Az ember legyinthetne, ez hülyeség, ilyen nem létezhet, ám közben idézzük fel, hogy lehetett idény közben a semmiből átmenteni tavaly az Újpest játékjogát egy új kft-be. Akkor megírtuk páran, ha ilyeneket meg lehet csinálni a magyar futballban, lesznek még cifrább húzások is. És tessék, gurul tovább a lavina. 

Hogy lesznek-e áldozatok? Naná, azok, akik a veszteséges cégen hiába keresik majd a pénzüket. Például esetleg az adóhivatal, tehát köztartozások válnak behajthatatlanná, miközben a győri zöld-fehérek továbbra is vitézkednek a bajnokságban. Úgy teszünk, mintha ezekkel a leírt tartozásokkal többé nem is kellene foglalkozni, pedig azok nagyon is létező pénzek, valahol valakinek a zsebében landoltak.

Ám nálunk persze nincsen semmi baj, ismét Csányi Sándor lett az MLSZ elnöke, aki büszkén és boldogan mesélt az elért hihetetlen eredményekről. Na meg arról, hogy apró gondot okozhat pár csapat csődje, talán nem is kell 16 csapat az első osztályba. Egy éve még a 18 is szóbakerült, hadd emelkedjen a színvonal szerte az országban, most meg már a 16 is sok. Így változnak a dolgok a mi kis focinkban.

Persze azért pénz, az van. A valahol, valakinél lecsapódó pénzek nagyságrendjéről annyit, hogy szintén Csányi elmondása szerint tavaly 31,2 milliárd forint érkezett csak a társasági adóból. Leeshet az állunk, mert ezen felül azért bőven mozogtak támogatások, szponzori pénzek- és ennyi pénzzel sikerült elérni azt, hogy a válogatottunk a csoportjában küzd a harmadik helyért, a klubcsapataink nemzetközi szinten észrevétlenek, itthon meg alig akad néző.

Ja persze, az igazolt játékosok száma az egekben, ettől szétvethet mindannyiunkat a büszkeség.

Persze ez nem vigasztalja a magyar foci megmaradt kevés szurkolóját, akik vergődő csapatokról, tüntető ultrákról, csődről, az ifisták kudarcairól olvashatnának, ha nem mennének esetleg tönkre az ezzel foglalkozó honlapok is. Meglátjuk, mi lesz az nb1.hu sorsa, de akár marad, akár megszűnik, a tendenciák nem túl biztatóak. Sebaj, újabb öt éven kormányozhatja jó irányba a magyar foci szekerét az újból bizalmat kapott MLSZ vezetés. További jó munkát, sok-sok bizakodó hangvételű közleményt várok tőlük, mert elsősorban ebben erősek...

Aki pedig a magyar labdarúgás mindennapjainak szaftosabb történéseire kíváncsi, olvassa nyugodtan tovább a Trollfocit, ahol a sorok között többet tudhat meg, mint egy tucat szövetségi közleményből.

Angliában szabályokat módosítanának azért, hogy mind több hazai játékos kapján lehetőséget a csapatokban. A szándék valahol érthető, hiszen a válogatott már rég nem ért el kiugró sikert, és mostanában a klubcsapatok se nagyon jutnak oda nemzetközi színtéren a döntőbe, ám kérdéses, mennyire lesz egyszerű ezt kivitelezni.

Amikor ezt a hírt olvastam, pár nappal voltunk az egész világon sokak által nézett spanyol rangadó, a Barcelona-Real Madrid meccs után. A két gigász összecsapása most is meglehetősen izgalmas volt- ez a parázs rivalizálásá mindig garantálja a tuti szórakozást a focirajongóknak.

Végigfutja az ember az összeállításokat, és az látható, hogy az argentin Messi, a brazil Neymar és az urugayi Suarez rohamozta a Madrid kapuját, a másik oldalon pedig három szintén válogatott támadó, Ronaldo (Portugália), Benzema (Franciaország) és Bale (Wales) a legnagyobb sztár. Mind a két csapat tele van idegenlégiósokkal, ám pont ezek miatt a csillagok miatt ülnek le olyan sokan a tévék elé. Ezt akartuk, nem? Arról álmodtunk, hogy világválogatottak találkozzanak minden héten. És meg is kaptuk!

Vagy nem pontosan ez lett volna a cél? Mindegy, egyelőre semmi jele nem látszik annak, hogy igazán sokakat zavarna ez a tendencia. A világ minden más országában élő szurkolókat alapvetően miért is érdekelné, hogy Barca mezben milyen nemzet képviselői lépnek pályára, míg a katalán drukkereket elsősorban az motiválja, hogy győzzenek, főleg a Real Madrid ellen- nem lennének boldogok Messi meg a többi külföldi nélkül a nyolcadik helyért csatázva. És Európában mindenhol jellemző ez, így az angol csapatok is szórják a pénzt idegenlégiósokra. Ha fut a szekér, sok a reklámbevétel és sok Manchester-mezt lehet eladni Kínában, ahol vélhetően keveset foglalkoznak az angol futballszövetség aggodalmaival.

Persze van egy nagy kivétel még az európai élmezőnyben is: az Athletic Bilbao. A csak baszkokra alapozó gárda úgy tudott sikeres lenni a spanyol bajnokságban is és időnként nemzetközi színtéren is, hogy elveikhez ragaszkodva még mindig a Baszkföldhöz kötődő játékosokat szerződtet. A másik baszk élcsapat, a Real Sociedad nem ennyire merev ebben a tekintetben, noha sokáig hasonlóan igazoltak. A két csapat találkozója mindmáig egyfajta tüntetés is, a baszk nemzeti színek mindig előkerülnek.

Bilbaóban vélhetően politikai okokból még az eredményeknél is fontosabb a hűség a régi szemlélethez, és azt hiszem, a szurkolók egy "tisztán", az igazán sajátjukénak érzett csapattal kiharcolt negyedik helynek úgy örülnek, mint máshol egy BL-győzelemnek.

A Bilbao példáját viszont egészen biztosan nem lehet átültetni már a nemzetközi csúcsfociba. Ám valami átmenet megteremthető az ő modelljük és a kizárólag légiósokra alapozó klubok között. Az angol szövetség aggodalma érthető, mert ha legjobbjaikat kiszorítják az EU-n belülről és kívülről érkező, időnként középszerű légiósok, egyre több fiatalnak megy el a kedve a focitól. A tartalékcsapatokban vagy a másodosztályba kölcsönadva pedig nem lehet úgy fejlődni, mint a Premier League-ben. Ez pedig érezteti aztán a hatását minden szinten.

Közben a klubfociban mindenről a pénz dönt. Nyilván aki világverő csapatot épít, nem lesz attól boldog, hogy szélnek kell eressze pár jó légiósát, hogy angolokat igazoljon a helyükre. Más kérdés, hogy akinek pénze van, az könnyebben alkalmazkodik az új helyzethez is: majd a legjobb hazai játékosokat csábítják el a nagy klubok a zsíros fizetéssel. Szóval a bajnokságban az erőviszonyok aligha változnak nagyot.

Nemzetközi szinten pedig azért nehéz csodát tenni, mert nem csak az számít, hogy valaki a keretben van-e, hanem az is, mennyi szerepet kap a csapatban. A kispadon ücsörögve senkiből nem lesz világsztár, és ha az edző a légiósnak szavaz bizalmat, hát akkor így járt. Eredménykényszer van, nem pedig jófejkedés: egy klub és annak alkalmazottai elsősorban a klub érdekeit tartják szem előtt, a válogatottak dolgai senkit nem érdekelnek.

Ezt az érdekösszeütközést már épp elég alkalommal megtapasztalhattuk. Pedig egy sportágról, közös sztárokról van szó, akik néha klub-, néha nemzeti színekben lépnek pályára. Biztosan meg lehetne találni a közös nevezőt, de ehhez talán nem az kellene, hogy pénzügyi szempontok ütközzenek adminisztratív előírásokkal, hanem valódi, a játékot magát szem előtt tartó párbeszéd kezdődjön.

Tegnap töltötte be a 39. életévét Peyton Manning, az amerikaifoci legendás, még mindig aktív irányítója, akinek karrierje elgondolkodtathat minket arról, mi is a siker mércéje a sportban.

Az amerikai sportmédia egyik megunhatatlan gumicsontja a G.O.A.T. téma. Ez egy rövidítés: Greatest of All Time azaz, minden idők legjobbját próbálják kiválasztani egy-egy sportág számtalan klasszisa közül. Az NFL-ben főleg imádják ezt az összevetést, pedig nyilvánvaló módon hülyeség. Különböző korokban, különböző posztokon játszó emberek teljesítményét összemérni, ráadásul úgy, hogy a régiekről töredéke áll rendelkezése a felvételeknek- örök vita lesz ebből, ami persze a médiának jó, hiszen mindig elő lehet rángatni egy beszélgetést generáló cikket az uborkaszezonban.

A téma mégsem teljesen értelmetlen olyan szempontból, hogy a sok-sok okoskodó cikkből kiderülhet, ki mit gondol fontosnak egy sportoló karrierjében. Peyton Manning, aki 14 éven át az Indianapolis Colts irányítója volt, jelenleg pedig a Denver Broncosban játszik, statisztikai szempontból kétségkívül az egyik legjobb, ha nem legjobb a posztján. A legfontosabb rekordjai közé tartozik az, hogy nála több touchdown-passzt senki nem osztott ki az NFL-ben (530-nál tart, és jövőre még nőhet ez a szám), övé a legtöbb TD-passz egy szezonban (55), de passzolt yardok tekintetében is a rekordlisták élén áll. 14-szer került be a Pro Bowl keretbe. Emellett mindekinél többször, öt alkalommal lett az alapszakasz legértékesebb játékosa. Szóval ha a statisztikáit nézzük, Peyton nem csak korának, hanem az NFL-történelemnek is az egyik legnagyobbja.

Csak éppen akadnak, akik többször nyernek. Manning igen hosszú és nagyon sikeres pályafutása alatt összesen egy alkalommal nyert Super Bowl-t, akkor is a Rex Grossman által irányított Chicago Bears ellen. De öccse, a tőle a számok tekintetében messze elmaradó Eli Manning két alkalommal jutott el a végső győzelemig, Ben Roethlisberger szintén kétszeres győztes, legnagyobb vetélytársa, Tom Brady pedig már négyszer nyerte el a Super Bowl-t.

Általában a G.O.A.T. viták középpontjában pont Brady és Manning áll. Tavaly, amikor a Denver Broncos kiválóan menetelt egészen a Super Bowl-ig, akkor sokan úgy gondolták, a Seattle Seahawks legyőzése után Manning igazolja, nincs nála jobb. Ám csúnyán lemosták őket. Egy évre rá a nagy rivális, Brady nézhetett szembe a Seahawks kiváló védelmével, és a Patriots Brady vezérletével győzött. Szokták emlegetni azt a statisztikát, hogy Manning pont annyi alkalommal esett ki már a legelső rájátszásmeccsen, mint ahányszor Brady főcsoport-döntőt játszott- kilencszer volt példa mind a kettőre.

Szóval a számok nem hazudnak, csak az a kérdés, melyik statisztikát tartjuk fontosabbnak. A pontosságról, hatékonyságról sokat elárulnak a passzolt yardok és TD-k, de amikor igazi sikerekről beszélünk, számomra az aranygyűrűk (vagy más sportágban aranyérmek) száma a döntő. A győzelemhez gyakran kevés az, hogy valaki a legjobb- valami más is kell, amit nem lehet tanítani. Hány olyan sportember van, aki mindig pont a siker kapujában bukott el, mások pedig képesek voltak vert helyzetből, esélytelenként a nagy versenyen bizonyítani. 

Mivel nem vagyunk Amerikában, én nem mondom egyik NFL-sztárra sem hogy minden idők legjobbja. Ez egy olyan cím, ami nem ér semmit, hiszen bárki kinevezheti egyik vagy másik játékost ennek. Kinek Brady, kinek Otto Graham, kinek Jim Brown... A sportolók többsége nem a különféle címeket és rekordokat akarja begyűjteni, hanem a győzelmeket, és én szurkolóként is a kedvenc csapatom győzelmének örülök igazán, nem annak, hogy pontcsúcsot ér el az alapszakaszban. Azt nem lehet tudni, Manningben benne van-e még egy Super Bowl-győzelem, de ha igen, akkor azzal ezerszer inkább bizonyítja, hogy óriási sportember, mint pár újabb passz- vagy touchdown-rekorddal.