Sportfoglalkozás

Bekövetkezett, amire mindenki számított: Peyton Manning a szögre akasztja a futballcipőt. 

A tengerentúli sportoldalak egy napja folyamatosan arról írnak, hogy hétfőn személyesen jelenti be az amerikaifoci élő legendája, Peyton Manning, hogy befejezi aktív pályafutását.

A döntésben semmi meglepő nincs. Egyrészt Manning és csapata, a Denver Broncos megnyerte a legutóbbi Super Bowl-t, tehát a csúcson hagyhatja abba. Másrészt játéka az utóbbi időszakban látványosan visszaesett, és nehéz arra számítani, hogy újból a régi lesz, hiszen hamarosan betölti a 40. életévét. Harmadrészt pedig ha nem megy el magától, jó eséllyel a klubja küldi el, mert a veterán, messze nem fénykorát idéző irányító március 9-én 19 millió dollárral gazdagodott volna, ha a Broncos keretében van. Ám ezt a pénzt már senki nem fizetné ki neki a ligában, bármekkora legenda.

Az elkövetkezendő időszak természetesen Manningről fog szólni, és az elemzők a tengerentúlon annyira imádott "legacy", azaz örökség kérdését boncolgatják. Fellángolnak a "GOAT", azaz minden idők legjobbja viták is. Az NFL-ben mindenre van statisztika, így mindig lehet találni bőven érvet arra, valaki mitől jobb bárki másnál. Kétségtelen, Manning az alapszakaszok királya, öt MVP címmel, a legtöbb touchdown passzal és passzolt yarddal. Emellett még birtokol sok rekordot, némelyiket talán sokáig nem is dönti meg senki. 18 éven át dobálta a lasztit, karrierje túlnyomó részében fantasztikus sikerrel, az elismerések végigkísérték egészen attól kezdve, hogy elsőként választották ki a drafton.

De a futball is csak olyan sport, ahol a végső győzelmek nyomnak igazán sokat a latban. Manning két Super Bowl diadallal zárta pályafutását, Terry Bradshaw, Joe Montana és Tom Brady ezzel szemben négy alkalommal nyerte el a Lombardi-trófeát. Ráadásként utóbbiak sokkal többet tettek hozzá csapataik sikeréhez a nagy meccseken: Montana például a négy nagydöntőben 11 touchdown-passzal és nulla eladott labdával zárt, Manning négy döntőjében 3 TD-passzal szemben ötször adta el a labdát. Az idei Super Bowl enyhén szólva sem Manningről szólt, hiszen 141 yardot sikerült szerezni a passzaival- ha nincs a brutálisan jó Broncos-védelem, aligha jött volna össze az áhított második bajnoki cím.

Ám az amerikaifoci igazi, vérbeli csapatjáték. Ugyan Peyton nem sziporkázott a döntőben, de ne vegyük el tőle azt az érdemet, hogy az AFC-döntőben az esélyesebbnek gondolt New England Patriots ellen roppant megbízhatóan játszott, és két kulcsfontosságú touchdown-átadásával kedvező helyzetbe hozta csapatát. Nincs az a védelem, ami a túl sokszor hibázó támadókat mindig ki tudná húzni a csávából. Tehát megtette a magáét- most ennyi kellett tőle, és ezért ugyanúgy kiérdemelte a gyűrűt, mint a Super Bowl MVP Von Miller. 

Természetesen jó érzés lehet, amikor az ember neve szóba kerülhet minden idők legnagyobbjai között, ám úgy érzem, óriási a különbség a pályán kiharcolt és az újságírók által odaítélt címek között az előbbiek javára. Ahogy Messi is elismerte, minden Aranylabdáját odaadná egy világbajnoki címért, Manning se tudna úgy örülni szívből az MVP-címeknek, ha nem nyert volna soha Super Bowl-t. A sok díjat begyűjtő, ám gyűrű nélkül maradó Dan Marino például sokat mesélhetne erről. 

Az igazán nagy sportolók ugyanis nyernek. És hosszú idő távlatából azok neve marad fenn, akik csapataikat eljuttatták a végső győzelemig- Otto Graham, Johnny Unitas, Roger Staubach, és a fent említett Bradshaw, Montana, Brady trió tagjai mind ugyanezért igazán híresek. Az ok igen egyszerű: a különféle odaítélt címek, a Pro Bowl-meghívás az egyes játékosoknak szólnak, de a szurkolókat korlátozottan boldogítják. Ők a bajnoki győzelem örömét akarják átélni, és számukra értelemszerűen az a legjobb játékos a világon, akinek köszönhetik a Super Bowl-címet. 

Szóval meghagyom a csámcsogást a minden idők legjobb játékosa kérdésről az ebből élő amerikai sportújságíróknak. Mindenki tudja, hogy értelmetlen az egész vita, hogy összemérhetetlenek a teljesítmények, hogy a következő nagy játékoslegenda visszavonulásánál (ez Brady lehet pár év múlva) pont ugyanez lesz a téma, csak ő lesz a fókuszban. 

Ami bizonyosan tudható, az az, hogy ki a jelen legjobbja: a Denver Broncos (South Park-nyelven a Denveri Musztángok bajnokcsapata), aminek a kulcsfontosságú tagja Peyton Manning is. Óriási érzés lehet győztesként visszavonulni, ilyen karrier után, bizonyára kárpótlást jelent pár komoly csalódásért. Mert a sportban még a nagyon jók is elbukhatnak időnként- de legendák csak a győztesekből lesznek.

Valljuk be, időnként a bénázó sportolók "teljesítménye" éppen annyira szórakoztató, mint a zseniálisan játszóké. Ezúttal a Malaga kapusa, Kameni rukkolt elő egy már-már művészi öngóllal, amikor egy beadást gyönyörűen a kapujába ütött.

A kapussors már csak egy ilyen. Míg egy csatár fél tucat rossz passz után is vállat vonhat, a kihagyott helyzetei miatt is csak ideig-óráig bosszankodnak a szurkolók, sőt, egy góllal minden feledtet, ez a szegény hálóőr örökre helyet bérelt magának a vicces összeállításokban. És ráadásul még a meccset is elbukták...

Most mindenki Csank Jánoson röhög, aki szerint magyar foci kéne a tévébe a Bajnokok Ligája helyett, de azért egy nap után lehiggadva végig is gondolhatjuk a szavait.

Pofonegyszerű dolog miatt biztosan marhaság az álláspontja: az európai focikupákban magyar csapatok is indulnak. Az, hogy augusztus végére kipotyognak, egy másik kérdés, de ettől még a Bajnokok Ligája nem valami világtól elrugaszkodott dolog, ott pályára lépnek a mieink is a selejtezőkörben. Csak addig adja a tévé, amíg a magyar bajnok el nem hasal valami macedón vagy osztrák ellen, a legjobbakról meg maradjunk le? Butaság. 

Sőt, valamikor a mieink is érdekeltek voltak a végjátékban. Akkor sem kellett volna európai kupameccseket adni, amikor az Újpesti Dózsa BEK-elődöntőt játszott a Bayern München ellen? Vagy amikor a Videoton az UEFA-kupa döntőjéig jutott? A mi szánalmas focink nyomora nem indokolhatja, hogy elzárjuk a csúcsfocit a magyar sportkedvelőktől. Aki azt hiszi, több lesz a magyar meccseken a néző, ha "titkoljuk", milyen színvonalon is játsszák a focit Spanyolországban vagy Angliában, az nagyon-nagyon naiv. A magyar focitól azért fordultak el az emberek, mert botrányosan rossz. És pont. Bármi érdekesebb: az Angry Birds, a Pókember-filmek, a tájfutó-világbajnokság, az Önök kérték, bármi.

Persze olvastam én is Orosz Pál büszke nyilatkozatát, hogy felmérések szerint 600 ezerrel növekedett a Fradi-kedvelők száma pár év alatt. Szerintem ez tévedés: inkább hatvan millió az! Sőt, hatszáz! Micsoda pech, hogy szombaton mindig olyan fontos dolga van annak a sok szurkolónak, hogy félházat is ritkán hoznak össze a szép új Fradi-stadionban. A másfél millió emberből nyolcezer érzi úgy hétvégente, hogy látnia kellene a bajnokságot toronymagasan vezető csodacsapatot. Hát, ha van ami távol tartja az embereket a magyar focitól (az alacsony színvonal mellett), akkor az pont az ilyen Csank-, Orosz-féle dumaszínház.

Mégis rá szeretnék mutatni egy aprócska dologra. Mert van valami magja annak, hogy jó érzés kötődni egy helyi csapathoz. Én fociban nőttem fel, kivittek annak a csapatnak a meccsére, aminek évtizedek óta szurkolt a család, voltam ott győztes kupadöntőn, bajnoki címről döntő és vereséget hozó meccsen, és ugráltam lelátón amikor óriási izgalmak közepette összejött az első hely. Ezek nagy élmények, és akkor is örök emlékek, ha a mostani foci nem is tud kivinni a stadionba. 

Szimpatizálok külföldi csapatokkal, mint ahogy minden focirajongó. Sőt, az NFL is érdekel, és mostanság többet nézek amerikaifocit a tévében, mint gurulósat. Sok sport izgalmasabb mint a magyar foci, nem csoda, hogy akár a Barcelonát, akár a Denver Broncost, de még Phil Taylort is többen kedvelik a nagyvilágban, mint a Fradit.

Ám ezekhez a magyar klubokhoz mégis máshogy kötődik az ember fia. Ott van a hagyomány, a családi örökség. És nagyon sok rajongó egész életében azzal él együtt, hogy élőben szinte esélye sincs látni a kedvenc külföldi csapatait, vagy csak drágán, egyszer az életben nyílik rá alkalom. Higgye el mindenki, más dolog az, amikor kiülsz szotyizni a lelátóra az NB1-es meccsen. És én nagyon sajnálom, hogy sikerült úgy lavírozni a magyar foci irányítóinak, hogy nagyon sok ember már minimálisan sem kötődik egyetlen itthoni csapathoz se.

Világszenzáció lett az afgán kissrácból, aki szatyorból csinált magának Messi-mezt. Ne legyen illúziónk, egy varjúlaposi vagy albertkázmérpusztai kissrác sincs közelebb az argentin csillaghoz, mint ő, és nekik se fog eredeti mez jutni. Valahol elvész valami, amikor ezek a gyerekek csakis a Barcelona vagy a Real Madrid iránt tudnak rajongani, és azt már nem is nagyon tudják, melyik osztályban játszik a helyi futballcsapat. 

Persze lehet, hogy idejétmúlt a felfogásom, és teljesen értelmetlen sajnálkozni amiatt, amiért a magyar foci eljelentéktelenedik. Pedig sokan szeretik a sportot, sokan szeretik a hazai hősöket, a fociválogatott egyetlen sikere után máris róluk beszélt mindenki. Gyanítom, hogy nem Csank János szerencsétlen nyilatkozata után özönlik majd a sok néző a magyar stadionba. Sőt, a sportvezetőink bölcsességei se visznek ki oda senkit.

Foci kéne! Jó foci! És az én nosztalgikus nyavalygásomnak sincs túl sok súlya, mert először színvonal kell- és ha az van, a nézők viszont elmaradnak, kereshetjük a további okokat. Akik hagyták, hogy ide süllyedjünk, azok a felelősek a mostani állapotokért. Mert amiatt persze sose panaszkodna senki, ha a spanyol gyerekek akarnának Dzsudzsák- meg Kleinheisler-mezt maguknak DVSC vagy Videoton színekben... Sőt, büszkék vagyunk rá, ha a világ túlfelén Hosszú Katinkát választja valaki példaképnek. És nagyot nevetnénk azon, ha valami apró ország úszóedzője tiltakozna, miért adják az ő versenyeit a tévében. 

Hát, pont ennyire vagyunk nevetségesek mi is időnként a jó kis magyar focinkkal. És ezt felfoghatjuk mi is viccesként- vagy nagyon-nagyon elszomorítóként.

Bár pár kupameccsel már felébredt téli álmából a magyar labdarúgás, a hétvégétől jön a bajnokság folytatása. Örüljünk?

A hazai foci megítélésének egészére rányomja a bélyegét a részvétel az Európa Bajnokság döntőjében. Ez akkor is valamilyen teljesítményt feltételez, ha az európai csapatok fele kijut már a tornára. A jegyvásárlásról jöttek hírek, és már azt is találgatja mindenki, Bernd Storck szövetségi kapitány kit válogat be az itthon és külföldön futballozó aranylábúakról. Van egyfajta izgalom, felfokozott várakozás, hiszen végre lesz jelentős fociünnep, amit nem csak kívülről szemlélnek a magyar szurkolók.

A kérdés nyilván az, hogy ettől még érdemes lesz-e kimenni a Paks-Vasas meccsre? Netán megnézni a tévében valamelyik rangadót? A válasz egyszerű és egyértelmű: egy frászt. Még az idén a mezőnyből kiemelkedő Fradi focija sem látványos vagy nagyon színvonalas, a középmezőnyt pedig inkább hagyjuk.

Miközben éltetjük a magyar foci előrelépését, mindenki láthatja a tendenciákat. Kevesen mennek ki az új, szép, drágán felépített ám szinte fenntarthatatlan stadionokba. Klubcsapataink Európában minden évben óriási pofonokba szaladnak bele. A gazdasági hátteret lehet elemezni, aki nem hunyta be a szemét, láthatta, állami támogatás nélkül nem lenne itt semmi.

A legjellemzőbb példa a felcsúti "akadémista" csapat. Miközben dicsérjük a sok pénzzel kitömött utánpótlást, a nagy helyzet az, hogy Zsidai és Forró révén rutinos, ám természetesen nem saját nevelésű magyarokat igazoltak, illetve Castillion vagy Csurkov révén pár légióssal erősítettek. Azért természetesen a Pancho Arénában is ott lehetnek a pálya közelében fiatal tehetségek, feltéve, hogy bevállalják a labdaszedést. Ha nem, akkor oda is szerződtetnek idegenlégióst, mert pénz az van dögivel. 

Fura kettősség az, hogy megvalósult egy régi álom az EB-szerepléssel, és sok-sok támogatás is jut a focinak, mégiscsak helyben jár a bajnokság. (És ekkor még talán jóindulatúak vagyunk, mert gyakran lecsúszásnak tűnik az, ami folyik nálunk...)

Szóval a felvetett kérdésre azért válasz az, hogy tényleg nem sok érvet lehet felhozni amellett, miért lenne jó magyar focit nézni. Szerencsére nem is nagyon fogunk kísértésbe esni, mert amióta a foci népszerűsítése érdekében jóval kevesebb magyar mérkőzést ad (immáron a közszolgálati) televízió, csupán szombat délutánra kell jobb progamot találni a hazai meccseknél.

Na, ez nem nagy kihívás...

Miközben a nagy nemzetközi tornák felhígulnak, az európai topklubok úgy mondanak le a saját szuperligáról, hogy a Bajnokok Ligáján belül valósítanák meg azt. Nem vagyok benne biztos, hogy akármelyik irányt érdemes támogatni.

Pár napja írtam arról, a nemzeti bajnokságok feletti szuperliga irányába tendál a világ az öreg kontinensen. Valahol érthető, hogy a Barcelona több fantáziát lát abban, hogy hétről hétre Juventus, Bayern München, Manchester United szintű riválisokkal csapjon össze a Getafe és az Osasuna helyett, csak kérdés, mit szól ehhez az egyszerű szurkoló. (Valószínűleg a most már egyre nagyobb tömegeket képviselő külföldi, csak a sztárok iránt érdeklődő rajongótábor nagyban támogatná.)

Ezzel a szuperligával mindig remekül lehetett zsarolni az UEFA vezetőit, akiknek fő bevételi forrása a Bajnokok Ligája szervezése. Így kaptak újabb és újabb kedvezményeket a legismertebb csapatok. Most megint felmerült az a kolosszális ötlet, hogy oké, nem kell szuperliga, de bizonyos "kiemelt" csapatok akkor is kerüljenek be a BL-be, ha a nemzeti bajnokságban nem sikerül ezt kiharcolni.

A vicces az, hogy az UEFA érdekeivel is ez esik egybe. Egy hatodik helyen végzett Real Madrid akkor is vonzóbb a BL-ben, ha odahaza nem villog éppenséggel. A problémát az jelenti, ha túl sok ilyen csapat van, akkor kit kell kihagyni a BL-ből? Mondjuk egy spanyol csapat a bajnokságban bronzérmes, ott lehetne a mezőnyben, de vissza kell lépnie egy másik csapat javára, aki mögötte végzett? Ha így lenne, ugyan mi motiválná odahaza a sztárcsapatok a legjobb játékosok szerepeltetésére? És mennyire lenne motivált egy kiscsapat, ha a kiharcolt BL-indulással nem élhet?

Ha pedig a kis futballnemzetek kárára csökkentenék a kvótát, azzal nem lehetne nagy népszerűségre szert tenni. Feltéve, hogy az albán, magyar, finn vagy ciprusi szurkolókat jobban érdekli a hazai bajnokság, mint a sztárcsapatokat felvonultató nemzetközi kupasorozat. Ma még talán ez a helyzet, de elnézve például a siralmas magyar nézőszámokat, nem vagyok benne biztos, nem fordul-e meg ez.

Miközben a klubfociban egy szűk elit érdekeit igyekeznek kiszolgálni, a válogatottak szintjén mintha más lenne a tendencia. Most épp ott tartunk, hogy szeretnének 40(!) csapatos foci világbajnokságot rendezni. 

Elképesztő ötlet, több okból is. Egyrészt ennyi csapat számára tornát rendezni sok idő, és iszonyú nagy pénz. Több, a torna után kihasználatlanul marad szuperstadiont kéne felhúzni, ráadásul feleslegesen. Egyszerűen nincs értelme annak, hogy Katar-Marokkó, vagy Ecuador-Finnország meccsekre kerüljön sor, mert surranópályán ilyen csapatok is odajuthatnak a világbajnokságra.

Az idei foci Európa Bajnokság esetében is érezhető az, hogy erősen felhígult a mezőny. Nem akarom bántani a mieinket, de ha nem emelik fel 24 csapatosra a tornát, nem sok sansz lett volna a kijutásra. Formálisan ugyan úgy tűnik, a selejtezőkön indult csapatoknak "csak" a 45 százaléka jutott ki a tornára, a valóság az, hogy inkább a minimális szinten esélyes indulók fele ott lesz. Az 53 európai csapatból ugyanis van legalább öt (például Gibraltár, Málta, Liechtenstein, Andorra, San Marino), ami kizárólag számszerűen növeli a mezőnyt. 50 meccs alatt összesen(!) 5 pontot kapartak össze...

Különösen akkor érdekes ez 24 csapatos mezőny, ha összevetjük azzal, hogy 1992-ben még csak 8 csapat jutott ki a tornára. A focivilágbajnokságon 1990-ben 24 csapat volt kinn, ennek majdnem a duplája lenne a 40. Tudom, unalmas az amerikai sportokat hozni összehasonlításként, de például az NFL-ben 1990-ben emelték 12-re 10-ről a rájátszás csapatainak a számát, és most, 25 évvel később is csak 12 csapat juthat tovább. Vérre menő viták vannak, legyen-e még két továbbjutó! Pedig a liga csapatainak száma 28-ról 32-re növekedett, tehát akár indokolható is lenne a rájátszás bővítése. Ám sokan úgy tartják, a több nem jelent jobbat, és az amerikaifoci vonzereje éppen abban rejlik, hogy vérre menő küzdelem folyik már a rájátszásért is.

A létszámnövelés ugyanis mindig azzal jár, hogy több és több csapat dőlhet hátra fordulókkal a selejtezők vége előtt. Persze lehet erre azt mondani, hogy na de a harmadik helyekért az utolsó percig folyt a versengés, de hadd ne legyek ettől elájulva. Főleg azért nem vagyok boldog az ilyesfajta lebonyolítástól, mert bizonyos szempontból hasonló hatást érne el az is, ha a BL-ben lennének örökös tagok: egyszerűen bővülne a csapatok száma, akiknek a meccsek egy részén nem szükséges hajtani, sőt, teljesen tartalékosan is elgurigázhatnának. 

Szerintem a sport lényege az lenne, hogy az éles tétmeccsekből legyen több, ne pedig a félvállról vett, komolytalan játszadozásból. Nem azt mondom, hogy feltétlenül vissza kell térni az EB-n a nyolccsapatos mezőnyhöz, de hogy nagyon rossz út lassan a teljes kontinenst kivinni egy gigatornára, abban biztos vagyok. És arról is meg vagyok győződve, ha lesznek kedvezményett klubok, amelyek mindig a BL-ben játszhatnak, az már csak egy lépésnyire van attól, hogy előbb-utóbb más be se kerülhessen az elitklubba.