Sportfoglalkozás

A Ferencváros leendő ellenfelét kizárták, mégsem ússza meg az első kört a magyar bajnok- az UEFA ismét bravúros módon kezelt egy zavaros szituációt.

A foci EB-nek még vége sincs, a magyar klubcsapatok pedig már pályára léptek a nemzetközi színtéren, hiszen olyan alacsonyan rangsorolja őket az UEFA. Kicsit faramuci helyzet, hogy a Ronaldo és Bale nevével fémjelzett elődöntő izgalmai mellett arról is szót ejthetünk, mire mennek a mieink a kazah vagy San Marinó-i riválisok ellen, de el kell fogadnunk a tényt, EB-eufória ide vagy oda, a magyar foci jelenlegi realitása a selejtezők második köre...

Sebaj, a válogatott bizonyította, hogy mélyről indulva is lehet komolyat alkotni. Van tehát kiről példát venni, és egy kis sikerélményhez még csak nem is a Barcelonát kell verni. Persze az utóbbi években megszoktuk, nekünk a katalánoknál sokkal gyengébb ellenfelekkel is meggyűlik a bajunk. Na de majd az idén!...

Ráadásul a BL-sorsoláskor úgy érezhettük, a Fradi az égiek támogatásával kapott ellenfelet, mert az albán bajnokot az UEFA kizárta gyanús meccsek miatt a sorozatból. Azaz úgy festett, ha a sportdöntőbíróság helybenhagyja az eltiltást, a zöld fehéreknek játszania sem kell, bemasíroznak kényelmesen a harmadik körbe.

A Skenderbeu Korcét kizárták, így aztán minden meglehetősen egyértelműnek látszott. Egészen addig, amíg ki nem derült, az európai szövetség váratlan módon egy másik albán csapatnak adta át a BL-indulás lehetőségét, így a Fradira a Partizani Tirana vár. 

Az egészben az a komikus, hogy a Partizani már pályára lépett idén az Európa Liga selejtezőjében, az első fordulóban gól nélküli döntetlent ért el a Slovan Bratislava ellen. A visszavágót már nem játsszák le, a pozsonyiak továbbjutottak, az albánok a BL-re készülhetnek. 

Hogy abban mi a logika, hogy a Slovan ölébe hullott a továbbjutás lehetősége, nem a Fradiéba, el nem tudom képzelni. Ha pár hónapot késik az ítélettel a sportdöntőbíróság, akkor a Partizani egyből a BL-főtáblára kerül, mondjuk ötödik csapatként egy csoportba? Vagy ez csak a szokásos történet, amiben a magyarok húzzák a rövidebbet? Gyakran szokás emlegetni, hogy a sportdiplomáciában mi gyakran járunk rosszul- noha a valóság az, hogy olyan országokban fontos csak ez, ahol a sport olyan kiemelt és eredményes mint nálunk, máshol nem nagyon kavarna vihart az ilyesmi.

Ám egy szempontból azért jó ez. A Fradi, folytatva a válogatott "munkáját", igazolhatja, hogy nem kell hátszél, képes a pályán igazolni, ott a helye a következő körben. Azt gondolom, ha ezt a beugró albán csapatot sem sikerül búcsúztatni, az óriási szégyen lenne. Arra várni felesleges, hogy majd minden ellenfél kiejti saját magát- a focimeccsek ne a tárgyalóteremben dőljenek el! Ugyan az igazságérzet azt diktálja, jelen helyzetben az UEFA-kavarása meglehetősen furcsa, de ez nem számít.

A Fradi azt a történelmi tettet hajthatja végre, hogy ugyanabban a BL-selejtezőkörben két albán csapatot is elkeseríthet. Hajtsanak hát erre a szép sikerre!

Nehéz szívvel nézte az ember, amikor a negyedik gólt is berúgták a belgák, fájt a kiesés, hiszen hogy a francba ne fájt volna, de mégis örök emlék marad a 2016-os torna.

Kissrác voltam, már értelmezni tudtam mi is az a foci, hogy is kell szurkolni a magyaroknak, és megéltem amikor 10-1-re vertük Salvadort. És persze a csalódást is, amikor kiestünk Belgium ellen... (Mindig ezek a belgák...) És emlékszem 1986-ra is, ahol a 0-6 sokkja örökre rányomta a bélyegét a magyar focira.

A 0-4 nem szép eredmény, mégsincs messze az a világvége hangulat. Nem fogjuk emlegetni Marseille, Irapuato mellett emlegetni Toulouse-t. Mert előtte volt három remek meccsünk, mert ezek a srácok lelkessé tették az egész országot.

Emlékek születtek. A mai 7-8 évesek ugyanúgy emlegethetik egykor, hogy Ronaldo mennyire kiborult, amikor Dzsudzsák megszerezte a harmadik magyar gólt. És mit se számít, hogy Ronaldóék végülis beszenvedték magukat a legjobb nyolc közé úgy, hogy 90 perc alatt a kaput se találták el, míg a mieink a vereség ellenére alaposan megdolgoztatták Courtois-t. 

(MTI Fotó: Illyés Tibor)

Igen, megérdemeltünk volna legalább egy gólt, de az ilyesmit nem ítélik oda. Mert néha meg olyan meccseket is látunk a kieséses szakaszban, ahol az lenne az igazságos, ha mind a két csapatot hazazavarnák. Jó volt hinni, jó volt reménykedni, és persze nem csak a gyerekek gazdagodtak élményekkel, hanem mi is. 

Mégis, nekem eddig is volt olyasmi, amit emlegethettem. A 10-1, vagy a Videoton UEFA-kupa döntője. Most ez a pár nap is bekerül a szép pillanatok közé. A srácok pedig, akik amióta az eszüket tudják ahhoz szoktak hozzá, hogy igazi tétmeccsen német, brazil, olasz válogatottaknak, klubcsapatoknak kell szurkolni, és szinte nem is tudták elképzelni, milyen magyarokért szívből szurkolni- bevallom, mi, idősebbek is elfelejtettük már időnként. 

Hogy mit hoz a jövő? Én a túlságosan bizakodó, hurráoptimista hangulattal nem foglalkozok, mert egyelőre még tart az EB, még lehetnek komoly meccsek. És ugyan büszke vagyok rá hogy a mieink is ott voltak, de azért meg fogom nézni a döntőt is. Én most még emlékeket gyártok, látni fogom azokat a csapatokat, akikkel pár napja még a mieink csaptak össze. Nekem még bőven hozzátartozik ennek a tornának az élményéhez az, hogy eljátsszak a gondolattal, mi lett volna ha nem a belgákkal akadunk össze, vagy milyen lenne, ha Ronaldóék helyett a magyarok vannak ott, hiszen egyenrangú ellenfelek voltunk a csoportban, meg is előztük őket.

Aztán a labda gurul tovább- de amit megéltünk ebben a pár napban, már soha nem felejtjük el. Köszönöm a fiúknak, a szakma stábnak, és kívánom, még sok-sok szép pillanatot okozzanak nekünk a magyar színekben pályára lépők!

Váratlan, óriási örömet okozó győzelemmel kezdett a magyar válogatott az EB-n, amiben talán csak titkon reménykedtünk. A meccset kielemzik a szakértők- de mit üzen a diadal utáni spontán utcabál?

Nem állítom, hogy nem ekézem a magyar focit. (Meggyőződésem, hogy igen gyakran joggal.) És persze néha próbáltam meglátni a jót is. Önfényező tollforgatók ilyenkor előrángatnak néhány "én megmondtam" idézetet saját maguktól, és esetleg utólag átírnak néhány tévedést, ha módjukban áll. Én most egyiket sem teszem, volt példa erre is, arra is, utóbbira nyilván több. 

Csak egy dolgot idéznék fel: valamikor régebben fejtettem ki, hogy teljesen mindegy, minek mennyi a sportértéke, a foci egyszerűen más súlycsoport. És kész. Ez nem csak sport, ez ÜGY. Akkor is, ha prüszkölünk a drágán épült, üresen tátongó stadionok miatt.

A magyar válogatott komoly tettet végrehajtva kiverekedte a részvételt az Európa-bajnokságon. Most pedig az első csoportmeccsen legyőzte az erősebbnek gondolt osztrákokat (akiket azért még nem említenek a németekkel, olaszokkal egy lapon). És népünnepély lesz a végeredménye.

Senkit nem akarok megbántani, ezért nem akarok konkrét sportágat mondani, de ugyan melyikben elért olimpiai érem után van akkora őrjöngés, mint most, amikor az EB csoportkörében, ahol 24 csapat van, a magyar focisták kiizzadtak egy sikert? Mennyi érmet kell összelapátolni legnagyobb bajnokainknak, hogy elérjék azt a népszerűséget, mint a válogatottban másfél év(!!!) után gólt szerző Szalai Ádám? 

Igen, igazságtalan, de nem baj ez. Nyilván Amerikában is hallanak páran a zajló Copa Americáról meg az európai fociválogatottak tornájáról, de sokkal inkább érdekelheti őket, hogy Curry vagy LeBron James vezeti sikerre csapatát az NBA-ben. Talán még az is jobban lázba hozza a sportrajongók táborát, hogy ki lesz az idei Super Bowl-t megnyerő Denver Broncos kezdő irányítója, pedig az NFL-ben holtszezon van. Fáj valakinek az egyenlőtlenség? Biztosan, de ettől még ez az élet része. Sportban is, másban is.

Nekünk a foci a Riviéra. Más a lépték, szélsőségesebbek a hangulatok- nagyobbakat örülünk, nagyobbakat csalódunk. Az persze jó lenne, ha mindennel együtt megmaradna alapvetően sportnak, örömforrásnak a foci, és egy-egy siker nem írna felül minden józan elemzést. Most persze boldogság van, teljes joggal, és egyáltalán nem biztos, hogy nem okoz még a magyar csapat további meglepetéseket. A névjegyét mindenesetre letette a válogatott. Jó lenne, ha a következő ilyen alkalomra nem kellene bő négy évtizedet várni...

Lám, ez a kis siker is nemzetet összekovácsoló pillanattá vált, eufóriában van az ország túlnyomó része. Jó lenne okosan szeretni a focit, hogy jelentőségével együtt se váljon szent tehénné, ne tapadjanak rá oda nem való dolgok, és mindenkinek őszinte örömet okozzon egy ilyen este. Az sem lenne ám akármekkora eredmény! Most még lehet (sőt, kell!) önfeledtnek lenni, ráérünk észnél lenni egy hónap múlva. Akkor viszont nem fog ártani, bárhogy is alakulnak a dolgok a következő meccseken...

Kereken fél évszázada, 1966. június 8-án jelentették be a két rivális amerikaifoci-liga, az NFL és az AFL egyesülését.

Ma az NFL évente megrendezett nagydöntői, a Super Bowl-ok számítanak az egész amerikai tévés piac legnézettebb eseményeinek. Az óriási sportpiac legnépszerűbb terméke lett az amerikaifoci, dollármilliárdos értékű csapatokkal, de nem volt ez mindig így.

Sőt, a kezdeti időszak csapatai közül több is csődbe ment, elköltözött, átalakult. Az NFL messze nem volt annyira jó üzlet, mint manapság, de a már rég piaci alapúnak számító amerikai sportban azért időnként felbukkantak rivális ligák, akik szerettek volna kihasítani maguknak egy szeletet a tortából. Az 1946-49 között működő AAFC-t gyakorlatilag bekebelezte az NFL, de csak három csapatot (Browns, 49ers, Colts) engedtek a ligába, a többi feloszlott.

A tévés közvetítéseknek köszönhetően egyre kedveltebbé váló amerikaifoci az ötvenes években jutott el oda, hogy milliók nézték a legfontosabb meccseket. 1958-ban a Baltimore Colts és a New York Giants által vívott döntőt 45 millió ember követte az NBC-n, és mind több gazdag üzletember bukkant fel, aki szeretett volna franchise-hoz jutni, NFL-csapatot alapítani. 

Ám a liga ebben nem volt partner, így az egyik dühös milliomos, Lamar Hunt vezetésével, nyolc csapattal megalakult az American Football League, az AFL. Az NFL viszont alájuk vágott, gyorsan két csapat alapításához járultak hozzá olyan városokban, ahol az AFL is csapatot tervezett. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy konkurensek nélküli piacon gyorsabban lehetett volna sikert elérni.

A két liga között kitört a rivalizálás. Mivel pénz volt bőven, az AFL-ben is mindent megtettek azért, hogy megvessék a lábukat a sportpiacon. Természetesen hátrányból indultak, a nulláról építették fel a csapatokat, de nem sajnálták a befektetést azért, hogy magukhoz csábítsák a jövő sztárjait. Az egyetemről kikerülő játékosokat mind a két ligából megkörnyékezték, akik válogathattak az ajánlatok közül. Az NFL-ben azt hitték, hogy a legjobbak úgysem az alacsonyabb színvonalúnak tartott AFL-be mennek- ám volt az a pénz... Így kötött ki 1965-ben Joe Namath a New York Jetsben. Noha volt egy kimondatlan egyezmény arról, hogy egymástól nem szerződtetnek játékost, 1966-ben Pete Gogolak a Buffalo Billst hagyta ott a New York Giants kedvéért. (Érdekesség, hogy Namath és Gogolak is magyar származású...)

A csapatok tulajdonosai nem voltak a saját maguk ellenségei. Tudták, hogy egy esztelen licitálásba belemenni nem szerencsés ötlet- mivel az AFL nagyon jól menedzselte magát, és talán a környezet is kedvezett nekik jó tévés szerződések révén, a két liga döntött az egyesülésről. És ezúttal mind a két fél összes csapata megmaradt, nem beolvasztásról volt szó: az NFL név alatt jött létre később az NFC és az AFC főcsoport, a két egykori rivális liga utódaként.

Persze egy darabig még úgy tartották, a rivalizálás formális, az NFL-es csapatok jobbak és azok is maradnak. A két liga legjobbja közötti nagydöntők közül az első kettőt simán nyerte is a Green Bay Packers- ám a Super Bowl III győztese az AFL-t képviselő New York Jets lett Joe Namath irányításával, ami óriási szenzációnak számított. Ma pedig már fel sem merülhet a kérdés, hogy egyenlő-e a két főcsoport. 

Kialakult az a struktúra, ami igazi pénzszivattyúvá vált az elmúlt 50 évben. A jól menedzselt NFL úgy lett gigászi sportvállalkozás, hogy közben a szurkolók is megkapják, amit szeretnének: izgalmat, nagy meccseket, változatosságot évről évre. Ez az, amikor találkozik minden fél érdeke. És az NFL ma már olyan nagy, hogy rivális ligák alapításának sok értelme nincs- aki próbálkozott vele, ment a levesbe. 

Sokak életében a mostani foci EB lesz az első alkalom, hogy a magyar válogatottnak drukkolhat a legjobbak közt. Én már öregebb vagyok, én nosztalgiával gondolhatok azokra az időszakokra, amikor ez nem volt ekkora szenzáció- 78-ban, 82-ben, 86-ban is VB-szereplő volt a magyar csapat. Aztán a folytatást mind ismerjük.

Nem játszom el a hurráoptimistát, éppenséggel ezen a blogon is szoktam a nyelvem köszörülni a hazai focihelyzeten. De most, amikor közeledik a nagy torna, igyekszek visszaváltozni igazi lelkes focidrukkerré. Én még emlékszek rá, milyen érzés az.

Jegyezzük meg, ez nem csak annak a fiatalabb drukkergenerációnak szenzáció, aki maximum Puskás nevét ismeri, meg a mexikói 0-6 miatt kesergő öregek sirámait hallhatta. Vélhetően Európa-szerte felfigyeltek a magyarok váratlan kijutására.

Hogy egy példát mondjak rá, hol is tart ma a magyar foci presztízse: az UEFA-ranglistán hátul kullogó országok csapatai számára jóval korábban indul a nemzetközi kupák selejtezősorozata. A mieink június végén már pályára lépnek, egy hét múlva jön a visszavágó- az EB döntőjét pedig július 10-én rendezik. Tehát miközben az egész világ a nagy tornára figyel, az azeri, kazah, máltai csapatok mellett a magyarok is pályára lépnek. És nincs kizárva, hogy egy magyar klubcsapat előbb esik ki, mint hogy vége lesz az Európa-bajnokságnak!

Na innen szép meglepetést okozni! A görögök is nyertek már EB-t, a Leicester City a Premier Ligát, hát akkor miért ne várnánk csodát a magyar focistáktól? Nos, talán azért, mert láttuk őket a macedón meg hasonszőrű riválisok ellen a klubjaikban. Szóval léteznek csodák, de ekkorák? 

Ez a kérdés, a csattanós választ majd Dzsudzsákék adhatják meg. Bevallom, én is nézem a meccseket majd, szurkolok is, és egy picit reménykedek is. Mint sok más a magyar focin élcelődő ember, nem a foci ellen, hanem a foci jobbítása érdekében mutatok rá a problémákra. Nyilván nem miattam jutott ki a válogatott, de az se segít, ha a csődtömeget ajnározzuk. Van bőven tennivaló, javítanivaló a fociban, de egy pár nap erejéig nyugodtan lehetünk önfeledt drukkerek, akik minden kis sikernek örülünk. 

Kívánom, hogy minél tovább jusson el a magyar csapat! Be szép lenne, ha előbb potyognának ki a magyar klubok, mint a válogatott az EB-n, mert ez azt jelentené el, hogy nagy-nagy sikert érnének el a mieink.