Sportfoglalkozás

Ha valaki ennyi esze van, akkor inkább ne is menjen edzőterembe.

Mert az még egy dolog, hogy elsőre nem látod, mire jók a gépek, és hogy kell őket használni. De ha bizonytalan, miért nem kér segítséget? És miért kezdi el rángatni a cuccot, nem gondolva arra, hogy ettől nem erősebb lesz, hanem inkább lesérül?...

De ezúttal fotózni mentem, nem vettem részt a gyakorlatokban.

Ezt egyébként kicsit bánom is, alapvetően jóleső dolognak tartom a jógát. A szokásos vitát biztos nem én fogom feloldani: sport vagy nem sport a jóga? Ahogy mifelénk ismerik, ez inkább mozgás.

A kérdés számomra inkább az: tragédia ez? Szerintem egyáltalán nem, egészen addig, amíg nem akarjuk meggyőzni egymást arról, mi az egyetlen, tökéletes és helyes útja bárminek, amit űzni akarunk. 

Ha valakinek mozgásformaként ad örömet, eközben lazul el, majd érzi jótékony hatását, akkor nem hiszem, hogy bármi baj lenne ezekkel az órákkal. Nem lehet nem észrevenni azt, hogy a jóga után kisimultak a vonások, jóleső érzés tölti el a résztvevőket...

A mozdulatok harmóniája pedig képre kívánkozik. Bevallom, kicsit elfogult vagyok azokkal a mozgásformákkal, amik ezt a harmóniát is sugallják. 

Köszönöm a lehetőséget a Belső Béka jógastúdiónak!

Nem a szurkolók találták ki, hogy a két világsztárról szóljon az El Clasico.

A Barcelona-Real Madrid meccsek a La Liga szezonok csúcspontjainak számítanak, ehhez kétség sem fér. Az embernek néha olyan érzése van, hogy az idény többi mérkőzése csak afféle szükséges rossz, körítés- nehezen látom magam előtt a szurkolók tömegeit, akik a Huesca-Eibar meccsért bekapcsolják a tévét. 

Amennyire jó az, hogy van egy ilyen kiemelt meccs, ami az európai bajnokságok szinte összes meccse felé emelkedik, annyira rossz, hogy gyakorlatilag a spanyol bajnokság többi történését eljelentékteleníti. Más kérdés, hogy időnként a spanyol kupában, a szuperkupában, a Bajnokok Ligájában is találkozik a két óriás, szóval összességében nem szenvedünk hiányt Barca-Real összecsapásokból.

Az, hogy mostanra még a korábbinál is odafigyelünk rá, nem véletlen. A szenzációra éhes sajtó egyre jobban és jobban felpumpálta a várakozásokat, és bőven van részük benne, hogy ez a rangadó elnyom minden mást a spanyol fociban. Erről a meccsről heteken át lehet írni, előtte és utána- kitölti a szezon felét a két meccs körítése. 

És igazán kapóra jött, hogy napjaink két legnagyobb csillaga az egymással rivalizáló sztárcsapatokban játszott. Tökéletes forgatókönyv: a számtalan sikert elérő Lionel Messi és Cristiano Ronaldó személyére fel lehetett húzni minden egyes Clasicót. Ehhez nagyszerűen asszisztált a díjakat odaítélő grémium, ami hol ennek, hol annak adta az Aranylabdát, akkor is, ha lett volna más, aki szintén megérdemelte volna.

Sztárok ők, kétségtelen, de a foci csapatsport. Ez a két csapat előttük is sokat nyert, és az is tény, csak azért nem nyer meg mindent egy csapat, mert Messi játszik benne (és erről az argentin válogatott például mesélhetne), no meg olyan is van, hogy pont a sztár nélkül jön össze a végső győzelem, mint a portugáloknak az EB-cím. A sajtó húzta fel kettejükre ezt az egész hajcihőt, és mi, szurkolók persze ezt kétségtelenül el is fogadtuk. Pedig mindenkinek tudni kellett: ez az állapot nem tart örökké.

Ronaldo a Juventusba igazolt, Messi pedig megsérült, és a kettejükre kihegyezett cikkeket szerző újságírók most kétségbeesve bizonygatták, nélkülük is nagy meccs ez. Bizonyára az, de azért... Pár év biztos el fog telni, amíg az embernek nem lesz hiányérzete: jó, jó, a mezek olyanok mint rég, de hát hol vannak belőlük az igazi csillagok? Rafinha és Isco azért más kávéház...

Majd kiegyenesedik ez, de látható, hogy a sztárok magukkal viszik a közönség egy részét is. Hirtelen megszaporodtak a Juve-drukkerek, és a Napolira is többen figyelnének, ha Maradonát követve oda igazolna Messi. Ilyen ez a sztárkultusz!

Az újságok mázlija, hogy az 5-1 után kirúgták a madridi edzőt, tehát volt miről beszélni. Ráadásul -micsoda véletlen!- pont most szólalt meg Ronaldo is annak kapcsán, miért hagyta ott a Realt, ez a téma szintén körbejárt mindenhol. Azaz még akkor is a királyi gárda a téma, amikor az egykori sztár megszólal, pedig már jó ideje nem ott játszik.

Én tulajdonképpen nem bánom, hogy van mozgás az európai futballéletben, és nem egy-két kiemelt játékosról és csapatról szól minden. Tulajdonképpen ez lenne a normális. Mert foci volt Messiék előtt is, és ha jól mennek a dolgok, lesz utánuk is...

Értem én, hogy Marco Rossival minden más a fociban, de nem lehetne, hogy ez eredményekben is megmutatkozzon?

Vajon tényleg erre vagyunk képesek? Most már csak kénytelen vagyok megbarátkozni a gondolattal, hogy nem Storck, Leekens és Rossi a bűnbak, hanem egyszerűen a magyar válogatott.

Nézzük sorra: Storck a Dárdaitól kapott jó alapokra építkezve egy masszív csapatot épített, kijutott az EB-re, és még ott sem vallott szégyent a csapat. Tehát eredményes, sikeres volt, értelemszerűen nagyobb volt vele szemben a türelem. Mégis olyan hihetetlen kudarcsorozat jött, ami után mennie kellett.

Meglepő volt a belga utód, Georges Leekens kinevezése. Noha nekünk úgy tűnt, csak egy nyilatkozóbajnok vándormadár, de az alapvetően mégiscsak tapasztalt, ismert szakemberrel jött néhány újabb emlékezetes vereség. Mivel őt egységesen utálta a szakma (szakma? milyen szakma?...) és a közönség is, mennie kellett. Valamiféle felelősség kérdése is szóba került, amiért pont őt választotta a szövetség, de ez -nyilván- villámgyorsan elkenődött.

Vélhetően azért, mert úgy érezték, az utód, Marco Rossi a tuti választás, majd kiegyenesedünk vele, a szurkolók is kedvelik, és kit érdekel akkor már, Leekens hány barátságos meccset rontott el? És valóban voltak harcos meccsek, biztató játék, remek helytállás- csak azok a fránya pontok, azokkal van mindig a baj. Két vereség, egy győzelem, egy döntetlen, és nemhogy az utolsó fordulóig versenyben lettünk volna a csoportgyőzelemért, a negyedik körben elszálltak az esélyeink.

Az Origo imádja Rossit, ennyi jót ritkán olvasni a magyar fociról mint itt. Jönnek a nagy megmondások, hogy a görögök csak egyszer találták el a kaput, mégis nyertek, micsoda pech- az, hogy a magyaroknak is csak egyszer sikerült ez a mutatvány, már nem került szóba. De most, túl az észtek elleni fordulatos döntetlenen, megint felmerül a kérdés: hol is tartunk tulajdonképpen? Lehet hogy Rossi szimpatikus volt, de most őszintén, az eredménysora láttán kinek számít már megható visszaemlékezése az Aranycsapatra?

Kinevetem azt, aki szerint az nem nyerhettünk Észtországban, mert elpocsékoltuk a kazahoz meg az ausztrálok elleni felkészülési meccseket. Ne nézzük már egymást ennyire hülyének! A csapatban nem kevés olyan ember akad, aki évek óta ott van a keretben, hogy épp ki a kapitány, az szinte mindegy. Az EB-n ott volt Kleinheisler, Nagy Ádám, Kádár, Szalai, Lovrencsics, Bese például, akik mind a pályán voltak Észtországban is. Akkor tudtak focizni, azóta elfelejtették, hogy kell ezt csinálni? Leekens utolsó meccsén a pályán volt Sallai, Gulácsi, Fiola, Varga Roland, mellettük például Eppel, Pátkai azok akiket Rossi is játszat. 

Az új "feldezett" a német-magyar Willi Orban, de neki a két mérkőzésen rettentően sok öröme nem lehetett, Baráth Botondot pedig kár kielemezni a mostani meccs után. 

Beigazolódott az, amit mindig is tudni lehetett: képtelenség a kalapból előhúzni 11 eddig senki által nem ismert magyar szupertehetséget, akikből egy csapásra ütőképes válogatott lehet. Még a honosítások (Vinicius, Orban) is kevesek a nagy változásokhoz, Ronaldo és Messi pedig már öregecske, rájuk nem építhetnénk akkor se, ha szeretnének piros-fehér-zöldben szerepelni. 

Abból kell főzni ami van. Az, hogy teljesen eltérő hátterű, habitusú, beágyazottságú emberekkel sem megyünk semmire, elgondolkodtató kellene hogy legyen. Ha külföldről pottyan ide valaki, az a baj, hogy nem ismeri a speciális magyar viszonyokat. Ha valaki évek óta dolgozott nálunk, akkor vele meg az a baj, hogy már hozzászokott a középszerűséghez. 

Eközben telnek az évek, jönnek a kudarcok. Bármennyire biztató játékkal kapunk ki, én ritkán ünneplem meg a vereségeket. Pusztán azért, mert nem a pozitívumok vagy a bizakodó cikkek Európa Bajnokságára készülünk, hanem a fociéra.

Nézzünk csak rá a tabellára: a csoportban a magyar válogatott a harmadik, és ez azt jelenti, bizony nem előre kell nézegetni, hanem a hátunk mögé, mert a négy negyedik mellett a legrosszabb harmadik is kipottyan a D-ligába, Andorrához és Gibraltárhoz. Tulajdonképpen örülhetünk a kicsikart döntetlennek, mert egy vereséggel komoly bajban lehettünk volna. (És ez még most sincs lefutva.)  Az EB-csoportok sorsolását pedig a Nemzetek Ligája rangsora alapján készítik, azaz...

Nem is akarom ezt tovább ragozni. De ha Rossival sem fog menni, honosítások után, akkor mi lesz? Talán azoknak kéne pályára lépni, akik egy évtizede felvázolták a magyar focit felvirágoztató koncepciókat, meg akik önteni kezdték a pénzt az akadémiákba, stadionokba. Hátha nekik jobban menne...

Rendesen odateszik magukat a kissrácok a lábbal hajtós járgányok versenyén.

Kicsiben is az megy, ami nagyban: az utolsó lehelletig zajló küzdelem a győzelemért. És addig szép a dolog, amíg nagyjából egyenlő feltételekkel, tiszta eszközökkel megy a versenyzés. Így még az is büszke lehet, aki esetleg veszít. 

Mindenesetre, bárki bármit mond, azért a győzelem picivel mégiscsak jobb, mint a puszta részvétel- ha már versenyről van szó. És ezt még az ilyen kicsi gyerekek is nyilván érzik, hiába mondanak nekik bárki mást. Tragédia ez? Nem gondolnám, mert sok bajnokot juttatott el a csúcsra az, hogy állandóan a dobogó legfelső fokáról álmodtak. 

De a verseny lényegét veszíti el szerintem úgy, ha mindenki kap érmet meg díjat. Előbb-utóbb még a gyerek is rájön, nem sokat ér az ilyen jutalom. Ez a játékos kis autóverseny is pont azért érdekes a nézőnek, mert igazi verseny van, nem maszatolás. A bravúros előzés élményszámba megy- ez a kissrác megérdemli, hogy igazi győztesként tapsolják meg!