Sportfoglalkozás

Bizonyára az egész országot lázba hozta a vita arról, melyik sífutónőt küldje ki Magyarország az olimpiára. Simon Ágnes és Papp Ildikó közül az elnökség az előbbit választotta, de utóbbi mellett kiállt Salgótarján alpolgármestere, aki azzal vádolta a szövetséget, hogy nem a ranglistát figyelembe véve döntött a részvételről.

Nem akarom elviccelni ezt a témát, mert én abszolút becsülöm a magyar sífutókat is, biztosan valamennyien keményen edzenek, felteszem, van munkahelyük is, mert azért azt furcsának találnám, ha meg lehetne élni ebből a sportból ma Magyarországon. Szóval a hölgyek és urak készülnek a lehetőségeikhez mérten (mert ugyebár hazánk nem a téli sportok fellegvára, hó és jó pálya nincs túl sok), becsületesen versenyeznek, de a nemzetközi élmezőnybe tartozó sportolókhoz képest messze rosszabbak az esélyeik. Ez van, meg kell becsülni a hetvenkilencedik helyet is mezőnyben. A dolgok úgy működnek, hogy nem csak az 5-6 győzelemre esélyes versenyző utazhat az olimpiára, hogy eldöntsék egymás közt, ki a legjobb, hanem részt vehetnek a dobogós helyek sorsába bele nem szóló, de azért lelkesen küzdő többiek is. Ez összhangban van a szép eszmékkel, ne csak az aranyérmesről szóljon minden.

Ám akkor se árt, ha egy kicsi realitásérzék is szorul a sportolókba illetve az őket képviselő szövetségbe. Azt gondolom, örülni kell a lehetőségnek, hogy egyáltalán valaki kiutazhat az olimpiára, és küzdhet azért, hogy bekerüljön az első ötvenbe, de amikor nyilvános sárdobálásba megy át a személyekről szóló döntés, akkor az nagyon rosszat tesz a sportágnak. Mert óhatatlanul elgondolkodhatnak sokan, hogy mennyi állami támogatást kap a szövetség vagy a sportoló, mennyibe kerül a kiutazás Szocsiba, és ebből az egészből nem világraszóló eredmény lesz, hanem egy értelmetlen balhé. Tudom, az érintetteknek életük nagy élménye egy olimpiai részvétel, de nem lehet erről értelmesen egyeztetni, egymás között elrendezni, megbeszélni a dolgokat? Még az is botrányba fullad, hogy két, a nemzetközi mezőnyben gyakorlatilag nem jegyzett versenyző között döntés szülessen? Ügyészséggel fenyegetőzik az egyik oldal- tényleg erre kellene az igazságszolgtatás erőforrásait felhasználni?

Az a gond, ha egy átlagember azt látja, sikerül egymásnak esni ilyen ügyekben is, akkor még esetleg azt gondolja: legyen teljes egyenlőség, egyetlen fillért támogatást se kapjon senki. Versenyezzen mindenki saját pénzből, ha olimpiai részvételre szerez jogot, utazzon saját költségén, és akkor aztán mindenki boldog lehet. (Úgy tudom, a kijutó versenyző valóban így is utazik- tisztelet érte neki.) Bizonyára van, aki szerint lesajnálom az ő erőfeszítéseiket, de erről szó sincs. Nekem csak az nem fér bele a fejembe, hogy az ő helyzetükben miért ezt a cicaharcot tartják a megfelelő lépésnek. Úgy vélik, hogy a felháborodott sífutás-rajongók tüntetnek a szövetség székháza előtt, mert Ildikó legyőzte több versenyen Ágnest, egyszer előbbi 84. lett ott, ahol utóbbi csak a 85.? Vagy mire számítanak?

Csak bízni tudok benne, hogy nem lesz az ügyből nemzetközi "szenzáció": tudjuk, mint a jamaikai bobcsapat, meg Erik, az angolna. Mert sajnos az a helyzet, Norvégiából vagy Oroszországból ők annyira látszanak komoly versenyzőnek, mint nekünk az ugandai vízilabdások. Ez van, ez nem tragédia, de ha ki is röhögtetik magukat, akkor az már ciki.

Noha sok-sok esemény volt idén, pár eseményt önkéntesen kiragadtam közülük: én ezekre emlékszem jól.

Az amerikaifoci csúcsliga, az NFL döntőjét, a Super Bowlt a Baltimore Ravens nyerte. A Ravens nem éppen esélyesként került be a rájátszásba, ám ott már megállíthatatlan volt a gárda. Az utolsó idényében hosszú sérülés után visszatérő Ray Lewis a védelem egyik oszlopaként küzdött nagyott, az irányító Joe Flacco pedig dobálta a touchdown passzokat. A döntő a San Francisco 49ers ellen izgalmasan alakult, a 49ers nagy hátrányból zárkózott fel, de végül a Ravens nyerte a kupát. Külön pikantériája volt a meccsnek az, hogy a Harbaugh testvérek edzőként egymással néztek szembe a két csapat élén.

A női kézilabda Bajnokok Ligájában hosszú évek után sikerült diadalmaskodnia a Győrnek. Az idei döntő borzasztó izgalmak közepette dőlt el a javukra, ám ezúttal végre nekik sikerült egy hajszállal nyerni. 

A fociban a Bajnokok Ligájában német házidöntőt rendeztek, a Bayern München jobbnak bizonyult a Borussia Dortmundnál, ami az utóbbi években a Bundesligában megkeserítette az életét. Most viszont a néha peches meccseken, utolsó pillanatban kikapó München jó játékkal győzött az európai klubfoci legfontosabb versenysorozatában.

Az úszók világbajnokságán Hosszú Katinka remekelt, két aranyat és egy bronzot nyert, szintén aranyérmes lett Gyurta Dániel. A férfi vízilabda-válogatott győzelme is nagy örömet okozott, régen nyertek már ekkora tornát a fiúk, akik általában esélyesként érkeznek a versenyekre, de az utóbbi években nem jött ki nekik a lépés.

A magyar fociban a Győr bajnoki címe és a Debrecen kupagyőzelme ismét vidéki fölényt jelzett a bajnokságban. A válogatottnak voltak biztató eredményei, és tulajdonképpen még el is lehetett volna jutni a pótselejtezőig, de akkor jött a hollandiai meccs és az 1-8. Ritka nagy verést kapott a magyar csapat, de én már elég régóta nézem a meccseket, és megéltem a 0-6-ot a mexikói világbajnokságon, az 1-12-es pótselejtezőt a jugoszlávok ellen, szóval őszintén szólva nem éreztem ezt a pofont se megrendítőbbnek azoknál. Azóta már új kapitánya is van a válogatottnak, külföldi edző helyett a győriek bajnokcsapatának edzője, Pintér Attila ülhet le a kispadra. Majd kiderül, hogy sikerül-e ütőképes csapatot összekovácsolnia Devecseriékből...

És közben idehaza épülnek a stadionok- majd kiderül, belátható időn belül lesznek-e bennük teltházas meccsek. Tény, hogy nem a sok sikerrel megvívott nemzetközi összecsapás indokolja a felépítésüket: egyetlen csapat sem érte meg az augusztust a kupákban...

Erdei Zsolt március végén elvesztette veretlenségét egy vitatható pontozással zárult összecsapáson a nem különösebben neves Gyenyisz Gracsov ellen. A kiváló magyar bokszoló karrierjét nyilván méltó módon szerette volna vagy szeretné lezárni, arról egymásnak ellentmondó híreket olvastam, január végén szorítóba lép-e Elvir Muriqi ellen.

A Forma-1 idei bajnoka ismét Sebastian Vettel lett a Red Bull színeiben. Az év elején még izgalmasabbnak tűnt a versengés, aztán a mostanában szokásos módon megint a német pilótáé lett a végső győzelem.

Az atlétikában manapság már az az igazi kérdés, a sztárok közül ki hajlandó "fellépni" egy-egy versenyen. Szerencsére a világbajnokságnak van akkora vonzereje, hogy még egy Usain Bolt is elutazik Moszkvába a kedvéért, és végül három aranyérmet szerezve bizonyította, még mindig a csúcson van. Ám az év folyamán a jamaicai csodasprinterek közül többen is megbuktak a doppingvizsgálatot, óhatatlanul gyanúba keverve mindenki mást az élmezőnyben. Nagy kérdés, hogy a jövőben megtisztul-e a sportág, vagy mindig sikerül új teljesítményfokozókat fejleszteni, amit nem lehet kimutatni.

A 2020-as nyári olimpiai helyszíne Tokió lesz. Ez is csak azt a tendenciát erősíti, hogy a gazdag, fejlett országoknak van valódi esélye ilyen világeseményt rendezni. Mindez teljesen érthető, ha az óriási költségekre gondolunk, hiszen rengeteg a részvevő, a kísérő, nagy összegeket kell költeni az építkezésekre, a biztonságra is. A budapesti olimpiarendezés ezek fényében csak álom. Érdekes álom, de nyilvánvalóan nem reális, és én nem hiszem, hogy ez tragédia lenne. Az is szép, ha a magyar sportolók remekül megállják a helyüket nemzetközi színtéren, és erre nem is lehet panaszunk!

Eddie Edwards, "A sas" történetét mostanában kevesebben ismerik, pedig annak idején érdekes színfoltja volt a téli olimpiáknak.

Az 1963-as születésű angol kőműves úgy gondolta, síugróként részt vehet az olimpián, még ha komoly győzelmi reményei nem is lehettek. Ám Eddie-t az ilyen próságok nem tarthatták vissza, volt neki ezen túl is elég gondja: a versenytársainál sokkal testesebb volt, rövidlátása miatt vastag szemüveget kellett viselnie, ami bepárásodva gyakorlatilag teljesen átláthatatlan volt, ráadásul a versenyekre készülés közben minden pénze elfogyott.

Ezek után kész csoda, hogy épségben megúszta az éppenséggel nem veszélytelen síugró versenyeken való részvételt. Az sem okozott számára gondot, hogy az utolsó hely borítékolhatóan az övé lett. A nézők szerették és most is szeretik a teljesen esélytelen, pusztán lelkesedésük által hajtott amatőrök felbukkanását a profik közt, vele is sokan szimpatizáltak.

Ám az 1988-as olimpiai részvétele pont Eddie híressé válása miatt tett pontot a hozzá hasonló amatőrök álmainak végére. A sikeres, dobogóra álló sportolókat frusztrálta, hogy a gyenge teljesítménye miatt lehet valaki sokkal népszerűbb, mint ők, Eddie-t hívták tévéműsorokba, ő került be az összefoglalókba. 1990-ben pedig életbe léptették az "Eddie, a Sas"-szabályt, ami után egy bizonyos szintet el kellett érni a versenyeken való részvételhez.

A történetnek két oldala van: természetesen kicsit sajnálja az ember, hogy a vidámság, a szó legszebb értelmében vett amatőrség teljesen kiszorult az olimpiákról, azóta maximum Eric, az angolna vált hasonló teljesítménnyel legendává. Ám sajnos be kellett látni, manapság, amikor két perc hírnévért bármit bevállaló emberek majomkodnak a tévében, ha nem születik meg ez a döntés, akkor lehet, hogy a versenyeket eső-kelő, magukat veszélybe sodró őrültek tennék tönkre.

Eddie még inkább csak egy ártalmatlan álmodozó volt, aki végülis többre vitte, mint azt bárki gondolta volna: olimpián ugrott, ismert és népszerű lett, reklámokban szerepelt. Természetesen a szigorúbb kvalifikációs szabályok miatt soha nem jutott el többé az olimpiára, pedig próbálkozott vele 1992-ben, 1994-ben és 1998-ban is. Viszont utat talált magának a showműsorokba és reklámokba, ma is gyakran látott arc a képernyőkön az Egyesült Királyságban. Ha úgy nézzük, célját ugyanúgy elérte, mint az olimpiákon győzelemre törő és sikerrel is járó versenytársai...

Bevallom, nehezen tudom követni az úszósport eseményeit. Régebben odafigyeltem az olimpiára, esetleg a világbajnokságra, az Európa-bajnokságot már kevésbé követtem. Aztán azóta már van vb és Eb rövidpályán is, és az idén csak meglepve olvastam, hogy Hosszú Katinka a mostani szezon alatt a rövidpályás világkupa-sorozat versenyein 32. aranyát szerezte.

Mennyi? Harminckettő? Egyrészt sokat elmond arról, milyen remek versenyző a magyar lány, másrészt meg arról, mennyi úszóversenyt rendeznek. (Mert persze ezek mellett a versenyek mellett ott vannak még a hazai versenyek is, vagy az érintetteknek az Universiade, stb.)

Most épp a rövidpályás úszó-Eb zajlik, remek magyar sikerekkel. Hosszú is nyert már pár émet, Gyurta Dani remekel, öccse is a dobogó tetejére állhatott versenyszámában. Örülök a jó híreknek, próbálok informálódni, hiszen érdekel a sport, szívesen hallok magyar sikerekről. 

Ám felmerül bennem a kérdés: ha én, akit még érdekel is a dolog, aránylag nehézkesen követem az eseményeket, az átlagember képes erre? Kvázi havonta hallanak arról, hogy Hosszú Katinka ismét versenyeket nyert, és nyilván felmerül bennük, ki és hogy rendez ennyiféle-fajta bajnokságot? És mennyit is ér egy itteni győzelem? (Nem anyagi értelemben persze, mert nyilván nemzetközi szinten ez már a pénzről szól, honorálni kell a legjobb úszók teljesítményét.)

Mert azért ha a szívünkre tesszük a kezünket, elismerhetjük, idehaza az átlagemberek többsége csak az olimpiai aranyakat tartja számon. Nem tragédia ez, hiszen a sportnak olyan seregszemléjéről van szó, aminek eredményeit évtizedek után is számon tartják. És ez a bökkenő ezzel a sok-sok mostani versennyel: szakmán belül lehet, hogy van értékük, de nekem például fogalmam sincs, volt-e tavaly ilyen világkupa, vagy tavalyelőtt. És arra sem emlékszem, ezelőtt pár évvel kik nyertek rövidpályás Eb-t, hol rendezték azt, voltak-e magyar érmesek, indultak-e rajta a legnagyobb sztárok. Bizony az olimpiai érem értékét az adja, hogy csak négyévente lehet ilyet szerezni, és a létező legerősebb versenytársakkal szemben kell azt kiharcolni...

Először is le kell szögeznem, az edzésmunkát, a rengeteg gyakorlást elismerem, nagyra becsülöm, le a kalappal azok előtt akik éveken át dolgoznak amíg a legjobbak közé kerülnek. Ám a műúszás mint versenyszám mindig is fura volt a számomra.

Persze nem vagyok rutinos nézője, szakértője ennek a sportnak. Ha olimpiák idején ezt adta a tévé, belenéztem, és akkor vettem észre, a riporter a verseny előtt megmondta, valószínűleg az oroszok nyernek, a spanyolok lesznek a másodikok, így tovább. Tehát olyan jól borítékolhatóak voltak az eredmények, hogy jó eséllyel a fogadóirodáknál még csak nem is lehetett fogadni a végeredményre, vagy csak nagyon alacsony szorzóval. (Rákerestem, 1,21-es szorzót találtam az orosz csapat 2012-es londoni aranyérmére, azaz tényleg gyakorlatilag biztosra lehetett menni.) 

Önmagában ez persze nem tragédia, mert lehet attól még látványos a verseny, hogy nem túl izgalmas. De... a cirkuszban sem feltétlenül adnak aranyérmet a sok év alatt begyakorolt produkciók tökéletes végrehajtásáért. Igen, tudom, a másodpercre pontos időzítést meg a többit mind ezerszer kell ismételni, amíg tökéletes nem lesz, de a versenyen magán már ritkán vannak nagy esések, akkor már csak lemegy a show, és az esélyesek állnak a dobogón. Még egy műkorcsolyázó is eleshet, egy tornász is elronthatja a gyakorlatot, benne van a kalapban az, hogy valamiért borul az erősorrend, a műúszásban viszont ez igencsak ritka eset.

Szóval elismerem a beletett munkát, csak azon töprengtem el, mennyiben hasonlítható a versenyszám azokhoz a sportágakhoz, ahol századmásodperceken, kapufákon, egyetlen kihagyáson érmek sorsa múlik, ahol az elejétől kezdve óriási feszültség van a versenyzőkben- no meg a nézőkben is. Nehéz elképzelni, ahogy szívéhez kap egy-egy váratlan fordulatnál a műúszást követő sportrajongó.

Mindez nem lenne tragédia, ám közben azt hallom, olyan sportágak küzdenek az olimpiai programban maradásért, mint a birkózás vagy a vívás, ahol kiélezett meccseken feszülnek egymásnak a legjobbak, ahol nem lehet előre tudni, ki győz és ki veszít. A műúszás persze népszerű, biztos sok a nézője is, de... Ha választani kell sport és sport között, ott én arra szavazok, ahol igazi tétje van mindennek.