Sportfoglalkozás

Most mindenki Csank Jánoson röhög, aki szerint magyar foci kéne a tévébe a Bajnokok Ligája helyett, de azért egy nap után lehiggadva végig is gondolhatjuk a szavait.

Pofonegyszerű dolog miatt biztosan marhaság az álláspontja: az európai focikupákban magyar csapatok is indulnak. Az, hogy augusztus végére kipotyognak, egy másik kérdés, de ettől még a Bajnokok Ligája nem valami világtól elrugaszkodott dolog, ott pályára lépnek a mieink is a selejtezőkörben. Csak addig adja a tévé, amíg a magyar bajnok el nem hasal valami macedón vagy osztrák ellen, a legjobbakról meg maradjunk le? Butaság. 

Sőt, valamikor a mieink is érdekeltek voltak a végjátékban. Akkor sem kellett volna európai kupameccseket adni, amikor az Újpesti Dózsa BEK-elődöntőt játszott a Bayern München ellen? Vagy amikor a Videoton az UEFA-kupa döntőjéig jutott? A mi szánalmas focink nyomora nem indokolhatja, hogy elzárjuk a csúcsfocit a magyar sportkedvelőktől. Aki azt hiszi, több lesz a magyar meccseken a néző, ha "titkoljuk", milyen színvonalon is játsszák a focit Spanyolországban vagy Angliában, az nagyon-nagyon naiv. A magyar focitól azért fordultak el az emberek, mert botrányosan rossz. És pont. Bármi érdekesebb: az Angry Birds, a Pókember-filmek, a tájfutó-világbajnokság, az Önök kérték, bármi.

Persze olvastam én is Orosz Pál büszke nyilatkozatát, hogy felmérések szerint 600 ezerrel növekedett a Fradi-kedvelők száma pár év alatt. Szerintem ez tévedés: inkább hatvan millió az! Sőt, hatszáz! Micsoda pech, hogy szombaton mindig olyan fontos dolga van annak a sok szurkolónak, hogy félházat is ritkán hoznak össze a szép új Fradi-stadionban. A másfél millió emberből nyolcezer érzi úgy hétvégente, hogy látnia kellene a bajnokságot toronymagasan vezető csodacsapatot. Hát, ha van ami távol tartja az embereket a magyar focitól (az alacsony színvonal mellett), akkor az pont az ilyen Csank-, Orosz-féle dumaszínház.

Mégis rá szeretnék mutatni egy aprócska dologra. Mert van valami magja annak, hogy jó érzés kötődni egy helyi csapathoz. Én fociban nőttem fel, kivittek annak a csapatnak a meccsére, aminek évtizedek óta szurkolt a család, voltam ott győztes kupadöntőn, bajnoki címről döntő és vereséget hozó meccsen, és ugráltam lelátón amikor óriási izgalmak közepette összejött az első hely. Ezek nagy élmények, és akkor is örök emlékek, ha a mostani foci nem is tud kivinni a stadionba. 

Szimpatizálok külföldi csapatokkal, mint ahogy minden focirajongó. Sőt, az NFL is érdekel, és mostanság többet nézek amerikaifocit a tévében, mint gurulósat. Sok sport izgalmasabb mint a magyar foci, nem csoda, hogy akár a Barcelonát, akár a Denver Broncost, de még Phil Taylort is többen kedvelik a nagyvilágban, mint a Fradit.

Ám ezekhez a magyar klubokhoz mégis máshogy kötődik az ember fia. Ott van a hagyomány, a családi örökség. És nagyon sok rajongó egész életében azzal él együtt, hogy élőben szinte esélye sincs látni a kedvenc külföldi csapatait, vagy csak drágán, egyszer az életben nyílik rá alkalom. Higgye el mindenki, más dolog az, amikor kiülsz szotyizni a lelátóra az NB1-es meccsen. És én nagyon sajnálom, hogy sikerült úgy lavírozni a magyar foci irányítóinak, hogy nagyon sok ember már minimálisan sem kötődik egyetlen itthoni csapathoz se.

Világszenzáció lett az afgán kissrácból, aki szatyorból csinált magának Messi-mezt. Ne legyen illúziónk, egy varjúlaposi vagy albertkázmérpusztai kissrác sincs közelebb az argentin csillaghoz, mint ő, és nekik se fog eredeti mez jutni. Valahol elvész valami, amikor ezek a gyerekek csakis a Barcelona vagy a Real Madrid iránt tudnak rajongani, és azt már nem is nagyon tudják, melyik osztályban játszik a helyi futballcsapat. 

Persze lehet, hogy idejétmúlt a felfogásom, és teljesen értelmetlen sajnálkozni amiatt, amiért a magyar foci eljelentéktelenedik. Pedig sokan szeretik a sportot, sokan szeretik a hazai hősöket, a fociválogatott egyetlen sikere után máris róluk beszélt mindenki. Gyanítom, hogy nem Csank János szerencsétlen nyilatkozata után özönlik majd a sok néző a magyar stadionba. Sőt, a sportvezetőink bölcsességei se visznek ki oda senkit.

Foci kéne! Jó foci! És az én nosztalgikus nyavalygásomnak sincs túl sok súlya, mert először színvonal kell- és ha az van, a nézők viszont elmaradnak, kereshetjük a további okokat. Akik hagyták, hogy ide süllyedjünk, azok a felelősek a mostani állapotokért. Mert amiatt persze sose panaszkodna senki, ha a spanyol gyerekek akarnának Dzsudzsák- meg Kleinheisler-mezt maguknak DVSC vagy Videoton színekben... Sőt, büszkék vagyunk rá, ha a világ túlfelén Hosszú Katinkát választja valaki példaképnek. És nagyot nevetnénk azon, ha valami apró ország úszóedzője tiltakozna, miért adják az ő versenyeit a tévében. 

Hát, pont ennyire vagyunk nevetségesek mi is időnként a jó kis magyar focinkkal. És ezt felfoghatjuk mi is viccesként- vagy nagyon-nagyon elszomorítóként.

Bár pár kupameccsel már felébredt téli álmából a magyar labdarúgás, a hétvégétől jön a bajnokság folytatása. Örüljünk?

A hazai foci megítélésének egészére rányomja a bélyegét a részvétel az Európa Bajnokság döntőjében. Ez akkor is valamilyen teljesítményt feltételez, ha az európai csapatok fele kijut már a tornára. A jegyvásárlásról jöttek hírek, és már azt is találgatja mindenki, Bernd Storck szövetségi kapitány kit válogat be az itthon és külföldön futballozó aranylábúakról. Van egyfajta izgalom, felfokozott várakozás, hiszen végre lesz jelentős fociünnep, amit nem csak kívülről szemlélnek a magyar szurkolók.

A kérdés nyilván az, hogy ettől még érdemes lesz-e kimenni a Paks-Vasas meccsre? Netán megnézni a tévében valamelyik rangadót? A válasz egyszerű és egyértelmű: egy frászt. Még az idén a mezőnyből kiemelkedő Fradi focija sem látványos vagy nagyon színvonalas, a középmezőnyt pedig inkább hagyjuk.

Miközben éltetjük a magyar foci előrelépését, mindenki láthatja a tendenciákat. Kevesen mennek ki az új, szép, drágán felépített ám szinte fenntarthatatlan stadionokba. Klubcsapataink Európában minden évben óriási pofonokba szaladnak bele. A gazdasági hátteret lehet elemezni, aki nem hunyta be a szemét, láthatta, állami támogatás nélkül nem lenne itt semmi.

A legjellemzőbb példa a felcsúti "akadémista" csapat. Miközben dicsérjük a sok pénzzel kitömött utánpótlást, a nagy helyzet az, hogy Zsidai és Forró révén rutinos, ám természetesen nem saját nevelésű magyarokat igazoltak, illetve Castillion vagy Csurkov révén pár légióssal erősítettek. Azért természetesen a Pancho Arénában is ott lehetnek a pálya közelében fiatal tehetségek, feltéve, hogy bevállalják a labdaszedést. Ha nem, akkor oda is szerződtetnek idegenlégióst, mert pénz az van dögivel. 

Fura kettősség az, hogy megvalósult egy régi álom az EB-szerepléssel, és sok-sok támogatás is jut a focinak, mégiscsak helyben jár a bajnokság. (És ekkor még talán jóindulatúak vagyunk, mert gyakran lecsúszásnak tűnik az, ami folyik nálunk...)

Szóval a felvetett kérdésre azért válasz az, hogy tényleg nem sok érvet lehet felhozni amellett, miért lenne jó magyar focit nézni. Szerencsére nem is nagyon fogunk kísértésbe esni, mert amióta a foci népszerűsítése érdekében jóval kevesebb magyar mérkőzést ad (immáron a közszolgálati) televízió, csupán szombat délutánra kell jobb progamot találni a hazai meccseknél.

Na, ez nem nagy kihívás...

A debreceni Balogh Norbert az olasz első osztályba igazolt. Ha arra gondolunk, hány magyar kergeti a labdát a legrangosabb ligákban, ez óriási szó. A 19 éves csatárért 2,2 millió euró fizetett a Palermo a Debrecennek, a továbbiakban elsősorban rajta múlik, mire viszi.

(fotó: dvsc.hu)

Balogh Norbert sztorija mindenképpen érdekes. Az egész magyar sajtót bejárta az interjú, ami először a DVSC honlapján jelent meg, és a srác őszintén mesélt arról, milyen volt a hajdúböszörményi cigánysoron felnőni. Van, akinek az ottani szegénység a legendák világába tartozik, de a Kelet-Magyarországon ismerősök tudják, onnan nem könnyű a kitörés. Nem kevés tehetség kallódik el, mert hiába kapnak lehetőséget, a korai sikerektől megszédülnek, aztán jön a züllés.

Nagyon úgy fest, ezentúl másként alakulhat minden. A sport sok szegény gyereknek volt óriási esély arra, hogy változtassanak az életükön, és lám, még a foci is több, mint "csak" labdakergetés. Van ezeknek a történeteknek egy emberi oldala, és főleg így domborodik ez ki, hogy pár hete még arról beszéltünk, honnan is indult Balogh.

És persze van üzleti oldal is. Az a 2,2 millió euro nem kevés pénz ám, a magyar bajnokságban pallérozódott fiatalokért ritkán szórnak ennyit. Jelzi, hogy igenis lehet üzlet az értő utánpótlásnevelés, és az ügyes fiatalt nem kell temetni a tartalékcsapatban, amíg levitézlett légiósok játszanak helyettük az első osztályban. Ez a srác megkapta a bizalmat, nem szállt el magától, küzdött, hajtott, és így kifejezetten fiatalon a csapat fontos tagja lett. Miután Balogh rendszeresen kapott lehetőséget, fel lehetett rá figyelni, és üzletet lehetett csinálni az eladásából. 

Később esetleg többet ért volna? Talán, de ez egyáltalán nem biztos, mert lehet ugyan telhetetlen egy magyar klubvezető, a külföldi topklubok megnézik, kire és mennyit költenek- a jól bevált délszláv játékosokhoz szívesebben nyúlnak, ha ugyanannyiba kerülnek. Ez most olyan sok pénz volt, amire nyilván nem lehetett nemet mondani.

És persze az is lehet, a játékos is nagyon szeretett volna menni, hiszen mégiscsak az olasz első osztályról van szó, ahol pályára léphet a Juventus, az Internazionale, a Milan ellen. Nem csak a tévében láthatja Tottit, akár a gyepen is szembenézhetnek, vagy gólt lőhet Buffonnak. Óriási szó lenne ez bármelyik magyar játékosnak!

Csak azt kell a fejébe vésnie, a neheze most jön. Most csak kinyílt egy ajtó, de azon át is kell lépnie. El lehet kallódni Palermóban is, ha valaki elszáll magától. Balogh eddig odatette magát keményen, most a célja az legyen, hogy dupla erőbedobással bizonyítson. Én szurkolok neki, legyen sikeres, legyen példakép! S ha sokat keres, csak hajrá, gyűjtse és költse el értelmesen. Semmi közöm a fizetéséhez- nem véletlen, hogy neki kínálták és nem másnak. És abban is bízok, nem akarja más kisajátítani az ő mostani a sikerét. Rajta múlt leginkább eddig is, és ezután is elsősorban magára kell számítson. Ha megbirkózik ezzel a teherrel is, tényleg szép jövő várhat rá.

Most mindenki a magyar focisták jutalmán lovagol, de azért pár dolgot érdemes átgondolni ennek kapcsán.

Egyrészt nem fura, hogy akkor nagy az ujjongás, amikor 44 év után ott lehet a válogatott az Európa-bajnokságon, de amint ennek a honoráriuma kerül szóba, máris léhűtő falábúak lesznek a játékosokból? Tudomásul kell venni, ezek a focisták olyan mezőnyben versengenek, ahol minden valamirevaló válogatottban profi, igen jól kereső játékosok a riválisok.

Sok pénzt kapnak a többi csapat játékosai is, és bármennyire nem tetszik ez valakinek, ha nem lenne jutalom, azért olyan nagyon nem erőltetnék a válogatottban való szereplést a sztárok. És ez teljesen érthető: a nemzeti mezben is durván le lehet sérülni, és ha ezzel veszélybe kerül a jól fizető szerződés a klubban, akkor inkább nem teszi magát annyira oda a futballista egy kis ingyen meccsért. Mert szép dolog a hazaszeretet, de a pénz sem rossz ám. 

Szóval a riválisok is premizálnak, mert a fociban manapság minden szinten komoly pénzek mozognak. És nem egy kiesett válogatott szurkolói örülnének, ha most lehetne jutalmazni a játékosokat, de ehelyett nem lesz kiért szorítaniuk.

Viszont felmerült egy másik tényező is, hogy olimpiai bajnoki címért sem kapnak annyit legjobbjaink, mint most ezért a sikerért a futballisták. Hát az tény, hogy a focisták nem nyerték meg az EB-t, csak a 24-be jutottak be, de ezzel együtt sem lehet összemérni a sportsikereket. Csak ezen a kontinensen több tucat erős rivális van fociban, miközben nem egy olimpiai sportág akad, ahol egy Európa-bajnokságon csak egy-két nemzet tud kiállítani erős csapatot- néha minden arany egy országba kerül. 

A sztori másik fele pedig az, hogy értem én a felháborodást, de ne feledjük, ma olyan sportágakból lehet megélni, amit régen kizárólag amatőr szinten lehetett űzni. És a profizmust a legnépszerűbb, legkedveltebb sportokban harcolták ki- például a labdarúgásban. Régen egy nagymenő atléta jutalma az volt, hogy jobb állást kapott titkárnőként a vagongyárban, ma viszont tele van minden pénzdíjas versenyekkel.

Nyugodtan lehet olvasgatni egykori kiváló tornászokról, sportlövőkről, vivókról, akik az edzésre csak munka mellett szakíthattak időt. Vajon mi lenne, ha ők vagy örököseik elkezdenék követelni a több tízmilliós jutalmakat az olimpiai aranyakért, hogy ha a mostaniaknak jár, visszamenőleg is adhatnák? Ők is nagyon becsületesen küzdöttek, sőt, talán még kevésbé is volt a dopping jelen az élsportban, és számomra tényleg nagyon becsülendő módon a szó nemes értelmében vett amatőrként jutottak a csúcsra.

Szóval amikor más sportágak képviselői morognak, akkor eszünkbe juthat, hogy ők is profitálnak ma abból, hogy az egykori focisták "pénzéhesek" voltak és kiharcolták a mind magasabb fizetéseket. Mert ez gyűrűzött ám tovább olyan sportágakba is, amelyek népszerűsége soha meg sem közelítette a futballét.

Lehet, hogy fáj valakinek, amiért mondjuk a tollaslabdával nem lehet annyit keresni mind labdakergetéssel, de azért nem kis dolog ám, hogy egyáltalán meg lehet élni ennyiféle sportból. És mutogathatunk a focistákra, de akadnak még kiugróan jól fizető sportágak: például a golf, a profi kosárlabda, a tenisz. Annak sincs szép indoka, nekik miért jár több, mégis így van: a piac diktál.

Az nem a magyar focisták hibája (persze nem is az ő érdemük), hogy a sportjukban más nagyságrendű pénzek forognak. Örüljünk annak, hogy egy ilyen szoros versengésben tudtak valami eredményt kiharcolni, és higgyük el, amit ők kapnak, az nem kiugró, hanem nagyon is átlagos ebben a mezőnyben. Ám azt kell mondjam, ez végre olyan pénzjutalom, amiért fel is tudtak mutatni valamit.

A Magyar Labdarúgás Napja alkalmából lenne pár ötletem, mit lehetne még tenni a hazai fociért.

Az MLSZ november 25-én tartotta az ünnepséget. A 6-3 évfordulójára időzítve tartját a Magyar Labdarúgás Napját, ekkor ünneplik a focinkat (vagy épp magukat) a szövetségben.

Noha biztos akad, aki szerint jobb lenne a sok közpénzből felhúzott üres stadionok emléknapjának nevezni ezt az alkalmat, szerintem önmagában az ünneppel nagy gond nincs. Igaz, amióta az albínó vakrákok tiszteletére is külön nap van, ezek az alkalmak eleve vesztettek a súlyukból, de pont ezért ha valaki focinapot szeretne, hát csináljon. Azt gondolom, a múltban azért tényleg sok örömet szerzett nekünk a sport, sok olyan különleges ember rúgta a labdát, akik megérdemlik hogy megemlékezzünk róluk- Orth, Zsengellér, Puskás vagy Albert olyan játékos volt, akikre büszkék lehetünk.

A maiak az EB-kijutás ellenére is távol vannak attól, hogy rendszeres ünnepeket szervezzünk a tiszteletükre. Sőt, ezen az egy kis örömön kívül azért kevés boldogságot hoz nekünk a magyar foci, és ez látszik a nézőszámokon is. Ezt a témát még maga Csányi Sándor sem hagyhatta kívül, amikor megszólalt az emléknapon.

Néha olyan tétovának látszik mindenki, hogy mit is lehetne tenni. Azt gondolom, van egy fontos dolog, amit sokan elfelejtenek, pedig bizony innen kéne indulni. Teljesen tiszta és átlátható viszonyokra volna szükség! Nem én álmodtam ezt meg, aki régi Végh Antal-könyveket olvas, ugyanezzel a felvetéssel találkozhat. Persze ha négy évtized alatt alig volt ebben előrelépés, most sincs bennem túl nagy reménykedés, de mindegy- én szólok.

Azt akarjuk, a szurkolók higgyenek a fociban? Akkor először is érjük el, higgyenek a fociban dolgozóknak! Legyen nyilvános a klubok valós pénzügyi helyzete, derüljön ki, mennyibe kerül egy játékos, mennyit keresnek az eladásával, hozzák nyilvánosságra a fizetéseket, a szponzori bevételeket és így tovább. Vannak akik szerint ez üzleti titkot sért, esetleg mutogatnak, a nemzetközi focivilágban sem mondanak el mindent, de ez nekem nem érv. A világszövetségek vezetői nyakig ülnek a korrupcióban, a sztárcsapatok igazolási politikája minden csak nem átlátható, maguk a játékosok is adócsalási balhékba keverednek- úgyis tisztába kell tenni a dolgokat előbb-utóbb, állhatnánk ennek a mozgalomnak az élére mi magunk. Ez nem összeférhetetlen a profi sporttal, hiszen az amerikai major sportok esetében bizony ez nem szokatlan, pedig ott aztán dübörög a profizmus.

A másik, ahol fontos lenne a tisztán látás: stadionok. Kinek a pénzéből épültek, mennyibe kerültek- no és mennyi a fenntartásuk, ki viseli ezeknek a költségeit? Mert azt ne feledjük el, csak egy dolog, hogy felépül a stadion, ott azért bőven lesz kiadás! Utána lehetne járni, milyen számítások alapján épültek akkora építmények amekkorák.

Az MLSZ hivatalos emberei előzetes bejelentés nélkül is tarthatnának nézőszámlálást. Körbe kell fotózni a lelátót mondjuk a második félidő 10. percében, és lehet egyesével számolni. Ehhez elég egy titkárnő is, de legalább kiderülne, mennyire hitelesek a mostani hivatalos adatok, vagy esetleg még rosszabb a helyzet, mint ahogy kinéz. Közölni kéne, mennyi a valóban eladott jegyek száma, és mennyi az ingyen osztogatottaké. Persze mindezt nyilvánosságra lehetne hozni a képekkel együtt, a hitelesség kedvéért.

Szóval amint tiszta viszonyok vannak a pályán körüli ügyekkel kapcsolatban, a szurkoló is látná, mi az, ami a magyar foci jelene. Nem hiszek a tévéközvetítéses zsonglőrködésben és más trükközésben, nem attól lesz több néző, hogy Csányi többet beszél itt-ott a szövetség fantasztikus erőfeszítéseiről. Az fáraszt mindenkit, hogy még mindig csak maszatolunk. Szembesüljünk vele, mi a valós helyzet, hogy áramlanak a pénzek, és akkor lehet beszélgetni arról, mit akar a szövetség és mit szeretne a néző. Fenntartható-e az 5-10 ezres stadionok építése és a játékosok magas fizetése 973 fizető néző mellett- ilyen kérdéseket lehetne feltenni, ha volnának adatok.

Persze azt is lehet mondani, ez nem tartozik az átlagnézőre. Semmi gond, elfogadom! De akkor az átlagnéző is mondhatja azt: tulajdonképpen az egész foci nem tartozik rám, minek mennék meccsre. Mert bizony az egy fordulóban megjelent kilencezer nézőnél is lehet kevesebb- egy kis erőfeszítéssel lehet ezt még lejjebb tornázni. Aztán lesz miről beszélgetni a következő "ünnepnapon"...