A minap hihetetlen dolgot álmodtam. A futballból például teljesen eltűnt a bunda! A játékosok rájöttek, az egyetlen alternatíva számukra az, ha keményen dolgoznak edzésen, minden beleadnak a meccseken, és akkor meglehet az áhított siker. A fizetés csak ráadás, a lényeg a játék öröme, amit nem szabad tönkretenni csalással, háttéralkukkal, megegyezéses mérkőzésekkel.

És a nemzetközi szövetség is ráébred, a lényeg az, hogy a közönségnek újból többnek kell lennie olyan arctalan tömegnél, akiknél csak az a fontos, hogy jól meg lehessen őket fejni. Ha a pályán a futball tiszta szépsége dominál, a lelátókon is a szenvedélyes szurkolás legyen az úr. A nagy tornák rendezési jogát ne olajsejkek és diktátorok vásárolhassák meg, hanem rendezzenek ott ilyesmit, ahol a leginkább szeretik a focit. Kicsit szerényebbek a stadionok? Elmarad a korábbiaktól a reklám- és közvetítési bevétel? Kit érdekel, hiszen az igazi célt elérik, azt, hogy a foci inkább legyen sport, mint üzlet.

Az olimpiákon se azt számolgassák, mennyit lehet keresni. Ne a sportolók mellé akkreditált kísérők számáról szóljon a vita, és ne azért adjanak bele mindent a versenyzők, mert otthon busás jutalom várja őket. Egyszerűen csak dicsőséget akarjanak szerezni maguknak és a hazájuknak. Az extrém biztonsági intézkedéseket is el lehet felejteni, még a terroristák sem becstelenítenék meg a sport őszinte, tiszta ünnepét, ahol minden nemzet képviselője egyenrangú félként lehet jelen.

Bizony, mert a bírók, játékvezetők is magukba néznének, nem ítélnének a nagyok javára, a pontozásnál pedig elutasítanák azt, hogy előre megegyezzenek arról, ki melyik számot nyerje. Erről döntsön a valós teljesítmény, ne a sportdiplomácia!

És természetesen a sportolók maguk mondjanak nemet a teljesítményfokozókra, a csalásra. Mert csak a győzelem számít, amit tiszta úton kell kiharcolni, hiszen a trükkökkel kiharcolt siker semmit nem ér, arra nem lehet büszke az ember. Mindenki, aki valaha doppinggal élt, kiáll és elmondja, mikor csalt, és természetesen visszaadja érmeit. Inkább megpróbál újabbakat szerezni úgy, hogy még keményebben edz.

Aztán felébredtem, és elolvastam a hosszú, alapos és engem nagyon elkeserítő cikket a bundázók peréről. Mit is mondhatnék? Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, a töredéke is megvalósulhat annak, amiről álmodtam. És nem vagyok annyira buta sem, hogy azt higgyem, az üzletiesedés nélkül is eljutott volna ilyen szintre a sport, hogy szinte félistenként tisztelt sportolókért rajonghassunk, akik tényleg elkápráztatnak minket, akiket nézhetünk a tévében a világ minden pontján élve. De ha egy gyereknek, aki még csak első edzéseire megy el, szabad álmodozni sikerről, tiszta győzelemről, akkor nekem is jogom van ahhoz, hogy higgyek benne, nem szólhat minden a pénzről a sportról...