Amerikában csúcsra járatják a jógaoktatók képzését, de ez kérdéseket is felvet. 

Tudom, lehetne arról vitázni, mennyire sport a jóga, és egyáltalán, mekkora különbségek vannak jóga és jóga közt, attól függően, hol, hogyan, kik űzik, de én most bizony a sportos tevékenységek közé sorolom. Addig legalábbis, amíg gyúrást és aerobicot is tartó edzőtermek órái közé becsempészett jógafoglalkozásokról van szó, azt hiszem, hogy inkább a mozgásforma részével találkoznak az órára járók. És a szigorú órarenddel dolgozó stúdiók vendégei közül is sok olyan van, aki számára ugyanúgy szóba jöhetne a pilates vagy bármi más is- valamiért a jóga lett a választott, de az alapvető cél ugyanaz.

Természetesen ezt az igényt komoly iparág szolgálja ki. Láttam egy statisztikát, hogy az Egyesült Államokban a Yoga Alliance égisze alatt tavaly 14,700 új jógaoktatót regisztráltak, és becslések szerint nagyjából ugyanannyien vannak, akik nem hozzájuk köthetők. Tehát egyetlen év alatt harmincezer ember jutott el arra a szintre, hogy jógaórát tarthat. 

Ez azért bődületesen nagy szám, és gyaníthatóan messze nem mindegyikük alaposan felkészült, tényleg hiteles oktató. Ez persze addig nem akkora tragédia, ha arra gondolunk, sokan nem is akarnak órát tartani, egyszerűen a saját tudásukat akarják elmélyíteni. Ilyen formában már én is eljátszottam a gondolattal- ha hivatásom nem is lenne ez, jó lenne többet megtapasztalni a magasabb szintű jógázásból.

Az amerikai stúdiók az oktatóképzést persze maguk is erősen propagálják, hiszen egy 200 órás tanfolyamra beiratkozó, 3-4000 dollárt fizető tanítvány komoly és biztos bevétel- ha összejön egy csoport, az egy ideig eltartja a stúdiót. Ezzel megint nincs semmi gond, ha a stúdió azért valódi szakmai mércét állít fel, megválogatja a jelölteket, és úgy adja ki a képesítést, hogy az újoncra tényleg rá lehet bízni egy órát. 

A jóga, mint iparág pedig a bővülés miatt igényli is az új oktatókat. Itt is van egyfajta a felelősség: egy stúdiónak nem feltétlenül azt kellene néznie, hogy olcsón szerezhet kezdő oktatókat, hanem inkább a szakmai színvonalra kell ügyelnie. 

Szóval önmagában az oktatók nagy száma nem probléma, amíg az oktatójelölt, az őt tanítók illetve az oktatókat alkalmazók is következetesen ragaszkodnak az alapelvekhez. Csak ahol sokan vannak, ott bizony időnként megindul a felhígulás. És arányaiban egyre több lesz az oktató a tendenciák szerint: a Wall Street Journal szerint az utóbbi fél évtizedben évente hat százalékkal nőtt a jógázók száma, míg a jógaoktatóké minden évben 18 százalékkal. Köztük ott vannak a csak saját maguknak órát tartó "díszoktatók", a barátaikkal jógázó "hobbioktatók", de közülük kerülnek ki azok is, akik hivatásosok lesznek- akár tartanak azon a szinten, akár nem. Ha feleannyiért vállalnak munkát, bizonyára lesz olyan stúdió, ahol foglalkoztatják őket.

Mert a jógastúdió mint üzleti modell nem kockázatmentes. Bővül a jógázók köre, de egyre több a stúdió is, és persze egyre több az oktató. És bármennyire szépek az ősi elvek, a jógának egy mezőnyben kell megküzdenie például a zumbával, ugyanis az érdeklődők köre nagyjából hasonló: nyugaton általában egészségtudatos, mozogni vágyó vagy egyszerűen csak fogyni akaró emberek válogatnak a lehetőségek közt. Ne legyen illúziónk, a többség kipróbál egymás után mindenféle órát, és a jóga csak egy a sok közül. (Ezért írtam azt az elején, hogy nyugodtan be lehet illeszteni a sportok közé a nyugati jellegű jógaórák jelentős részét.)

Azt hiszem, jógából csak keveseknek sikerül rettentően meggazdagodni. Ami szintén nem tragédia, egy tisztességes megélhetéssel együtt nagyon szép hivatás jógát oktatni. Csak fontos az őszinteség magunkkal szemben: az kevés az oktatósághoz, hogy az embernek már egy tucatnyi színes cicanadrágja van a szekrényben. Tanulmányok bizonyítják, hogy a jóga ugyanúgy lehet sérülésveszélyes, mint bármi más. És nyilvánvaló, hogy a nem kellően felkészült oktatókra kevésbé szívesen bíznánk rá magunkat.

Manapság Magyarországon azért messze állunk attól, hogy iparszerű jógabizniszről beszélhetnénk, így nyilván megválogatják a stúdiókban, ki tarthat órát. Ám a máshol leszűrt tapasztalatokat azért át lehet gondolni mifelénk is. Számomra egyértelmű, hogy a helyes út az, ha ragaszkodnak az alapossághoz az oktatóképzésben. Hosszú távon mindenki veszít, ha az elmélyülés kárára visszavágnának a követelményekből, az óraszámból, a színvonalból, túl nagy csoportokat indítanak, így lenyomhatják a költségeket, és egyfajta árverseny indul meg ebben a szférában. Amennyiben a jóga a kóklerek miatt veszít a hitelességéből, vonzerejéből, akkor az igazán jó stúdiók helyzete is nehezebb lesz, mert arról kell győzködni a potenciális vendégeket, hogy náluk nem így működnek a dolgok.

Az oktatóvá válás kapuja tehát továbbra is lehet nyitva mindenki előtt- csak valamennyi jelölt járja be a számára kijelölt utat, még ha jópáraké az átlagosnál hosszabb időt is vesz igénybe a megfelelő szint eléréséig.