Sportfoglalkozás

Szép ára van a pofonoknak: a küzdősportok szurkolóinak rendesen a zsebükbe kell nyúlnia.

Bevallom őszintén, igazán alaposan nem figyeltem a bokszbajnok Floyd Mayweather és az UFC-s Conor McGregor összecsapásának a felvezetését. Ebben nyilván az is benne van, hogy az UFC világa nem ragadott magával (eddig még legalábbis), s bokszban is kicsit több a szenzációhajhászás, mint a valóban jó meccs.

Természetesen abban semmi új nincs, hogy mindenki csinálja előtte a hangulatot. Megvolt ez már Ali idején is, sőt, sokkal korábban hasonló módon ment a fesztivál. A promóterek érdeke az, hogy minél többen odafigyeljenek a nagy meccsekre, s ha többen érdeklődnek, többet is lehet keresni. Mondjuk amilyen műbalhékkal most körbeturnézzak a sajtót, már inkább emlékeztet a WWE pankráció showműsoraira...

A fogadóirodák is megszedik magukat, de a meccset szervezők sem járnak rosszul, ha eladják a drága jegyeket. Ott vannak a tévés közvetítések is, amelyeken szintén tisztességesen lehet keresni. Már feltéve, hogy az emberek hajlandóak a kért árat megfizetni.

A Mayweather-McGregor meccs esetén ugyanis erősen megszaladtak az összegek. A helyszínre még mindig lehet jegyet kapni, mert a legolcsóbb helyek is 390 dollárba kerültek, aki a ring mellett akar szurkolni, annak már 10,000 dollárt kell leperkálnia. Egy autó árát, egy estényi programért, aminek egy olyan főmeccs a csúcsa, ami elég rövid ideig is tarthat, ha úgy alakul.

Nyilván eleve kisebbségben voltak azok, akik megengedhették maguknak a kirándulást Las Vegasba, ahol a meccset rendezik. Sebaj, ott a tévé! Ám az ilyen programoknak már külön, egyedi ára van, s az Egyesült Államokban száz dollárba kerül, ha valaki nézni akarja. (Pontosabban csak 99,95 dolcsi, és ha nem kéri valaki a HD-t, tíz dollárt még spórolhat.)

Lehet, hogy kicsit elszálltak az árakkal, mert még most is bőven lehet jegyet kapni a meccsre. Nem féltem persze a promótereket, rendesen fognak keresni, de lassan talán elérünk addig a pontig, ahonnan már nagyon nehéz feljebb vinni az árakat. Kettészakad a sportkínálat, hiszen Pesten az úszóvilágbajnokság legérdekesebb döntőire annyi volt a jegyár forintban, mint Mayweatherék összecsapására dollárban. S az nem kérdés, hogy sztárok Hosszú Katinkáék is, akik hihetetlen teljesítményekre képesek- s egy jól irányzott pofon nem vet véget a nagy eseménynek pár másodperc után.

Pár év múlva meglátjuk, merre tovább. Lehet, hogy csökken az élőben nézés varázsa, ahogy egyre jobb minőségben, egyre különlegesebb technikával készülnek majd a közvetítések, s szinte mi is a ringben érezzük magunkat, ahelyett, hogy a kakasülőről próbálnánk látni, mi zajlik. De ha így lesz, garantálom, annak is meg fogják kérni az árát...

Érdekes cikket olvastam a finnek sportolási szokásairól, s elgondolkodtam rajta, mennyiben lehet ott más a hozzáállás ehhez, mint nálunk.

Ugyebár mi szeretjük a magyarokat sportnemzetként aposztrofálni, mert milyen sok érmet szereztek a mieink az olimpiákon, az ország lélekszámához képest különösen eredményesnek számítanak a sportolóink. A finnek sikereiről ehhez képest nem nagyon hallunk mostanában a nyári olimpiákon, s hajlamosak vagyunk megfeledkezni, a hőskor legeredményesebb nemzetei közé tartoztak. 1952-ben még olimpiát is rendeztek Helsinkiben!

Míg a mieink továbbra is lelkesen gyűjtik az érmeket, Finnországban az élsport már egészen másról szól, mint annak idején. A New York Times remek cikkben ír arról, hogy egész Európa egyik legaktívabb, legsportosabb nemzete, ami egész mást jelent, mint a mi sportnemzet kifejezésünk. Az emberek rendszeresen sportolnak, s nem attól lesz sportos a kanapé előtt söröző szurkoló, hogy honfitársa nyer valahol, hanem attól, hogy maga is mozog.

Mivel nekik a versengés kikapcsolódás, rengeteg idióta, inkább mulatságos versenyt találnak ki, ahol valóban a részvétel a fontos. Legalábbis nehéz elhinni, hogy a feleségcipelő bajnokság (ahol a győztes díja annyi sör, mint amennyit a felesége nyom), a mocsárfoci világbajnokság, a mobiltelefon-hajító verseny vagy a léggitárosok bajnoksága esetén szólhat-e valódi dicsőségről a győzelem, vagy egyszerűen csak jól érzik magukat.

Mi, akik tapsolunk a sok magyar bajnoknak, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a sport akkor is okozhat örömet, ha mi űzzük, nem pedig nézzük. Jó érzés, ha képesek vagyunk legyőzni a lustaságunkat, ha teljesítünk egy kihívást, ha magunknak bizonyítunk azzal, hogy többet tudunk és bírunk, mint hittük volna.

Gyakran emlegetett mantra, hogy azért érdemes az élsportba nagy pénzt tolni, mert az lelkesíti a nemzetet, és mindenki sportosabb lesz. Hát, akkor nyilván csak véletlenül számít az Egyesült Államok lakossága az egyik legtohonyábbnak, leginkább elhízottnak. És olimpiai érmek ide vagy oda, túlsúly tekintetében sajnos Magyarország is az élmezőnyben van. Szóval ez egy szép mese, higgyen benne aki akar, de a valóságban nem így működik.

Ha állami szinten valóban komolyan gondolnák azt, hogy rendben van, fellelkesítünk mindenkit a nagy sporteseményekkel, aztán a szabadidős sport irányába tereljük a szurkolókat, akkor a méregdrága luxusstadionok helyett egyre több szabadidős létesítmény épülne. Uszodák nagyon olcsó belépővel, futókörök, és persze lehetne lelkesen segíteni a kerekeseket, kellenének a milliárdos csapatok helyett amatőröknek szánt focipályák. Folytassam? 

Nem állítom, hogy semmiféle fejlődés nem történt, vannak például kerületek Pesten ahol léteznek szabadtéri kondiparkok, akad egy-két közösségi rendezvény, de nagyon messze állunk attól, hogy sportos nemzetnek nevezhessük magunkat. S ebbe bőven belefér az is, hogy egy jó futás vagy egy pörgős baráti focimeccs után leülünk egy sörre- megdolgoztunk érte. Nem csak edzettebbek leszünk, hanem kialakul egy közösségi élet, aminek középpontjában nem a Facebookos beszélgetés áll, hanem az igazi.

Szóval néha mi, "sportnemzet" irigyelhetjük az egyszerűen csak sportos nemzeteket, ahol a mozgás tömegek kikapcsolódása, közös szórakozása. Lehet, ők pedig arról pusmognak, milyen szép hogy a magyarok ennyi érmet nyernek- de aztán ők felállnak a karosszékből, s mennek kicsit sportolni. A nap végén ők is, mi is lehajtunk egy pohár sört, de azért mind érezzük, van kettőnk között valami különbség...

Valahogy a versenyek közötti holtszezonban mindig jobban esik a fanyalgás.

Emlékszik még valaki arra, hogy kikezdték bizonyos kommentárok Hosszú Katinkát nemrégiben? Szidták amiatt, hogy egyesületével "rátelepedett" a Duna Arénára, hogy túlságosan anyagias, hogy ő bármit megengedhet magának, de másokért soha nem emel szót. Még nyílt levél is született ennek kapcsán, láttam, egy-két ismerős meg is osztotta a kritikus cikkeket.

Na, most hol vannak a morgolódók? Most szeretjük a mi "aranyos lányunkat", amikor elsősorban tőle várhatjuk, hogy győzelmeket szállít a budapesti világbajnokságon? (Az első aranyat már be is gyűjtötte, tehát ami rajta múlik, azt meg is teszi.)

Néha persze ilyenkor is vannak hangok, mennyi is a pénzjutalma, mennyit keres a közvetítésekben sűrűn feltűnő Iron Lady feliratú cuccokon. Azt azért ne felejtsük el, a pénzjutalmakat a nemzetközi illetve hazai szövetség előre felajánlja, és bárki megkaphatná azt, "csak" meg kell nyerni adott versenyszámot. Egyetlen kritizáló sincs kizárva belőle, sűrűn kell úszni járni, hátha összejön... És akik szerint a világkupa sorozat szabályainak átírása miatt is csak a pénzdíjak miatt hőbörög, hát bocs, egyetlen versenytársnak se volt tiltva, hogy megnyerjen öt-hat számot.

A saját márkáját pedig Katinka építette fel, férjével közösen dolgozva. Sapkát és pólót ad el? Kitalálták, népszerűvé tették, keresnek vele. Most komolyan bárkit zavar az, hogy egy medencében is sikeres, többszörös világ- és olimpiai bajnok versenyzőnek van annyi a fejében, hogy tudja magát menedzselni? Szerintem ezért duplán le a kalappal előtte!

A pénzdíjak, marketingbevételek pedig esélyesen még így sem érik el azt az összeget, amit a magyar foci élvonalában kap egy "sztár". Pedig köztük kevesen vannak a világbajnokok, BL-győztesek... Árulkodó, hogy a sportolók kedvezményes ekhózásának határát emelték fel évi 250 millió forintra, azaz havi több, mint 20 milliós keresetig él a szuperkedvező adózási forma. Egy vb-aranyért 5,3 millió forint jár, azaz ha Hosszú Katinka nagyon jól szerepel, az egész világbajnokság egyik legeredményesebb sportolója lesz, majdnem hozzámérheti magát a felcsútiak kiemelt játékosaihoz fizetés tekintetében. Gratulálok annak, aki sajnálja ezt tőle!

Már hónapokkal ezelőtt megírtam, hogy Katinka valóban többet engedhet meg magának az úszósportban, mint bárki más, de míg mondjuk a kritizált sportvezetők nem pótolhatatlanok, ő igen. S bizonyította már most is, hogy nem csak a szája jár, a medencében is odateszi magát.

És bármennyire lelkesednek érte, azért nem áll le a győzelmei után a villamos, mint amikor az EB-hősök bejutottak a legjobb 16 közé. S míg a focisták azóta Andorra ellen is leégtek, Katinka számára az a "kudarc", ha egy számban ahol elindul nem lesz dobogós. Neki Ledecky a nagy ellenfele, a magyar klubcsapatok pedig albán, izraeli és dán riválisok ellen is szenvednek az elő-elő-előselejtezőkben. Őt az egész világon ismerik és elismerik, Kleinheisleréket meg... Hagyjuk.

Jó lenne, ha pár hét és hónap múlva, amikor elmúlik a vb-eufória, visszaemlékeznénk rá, mennyi szép pillanatot okozott nekünk a nagyszerű sportoló. Egy ember, aki iszonyú keményen dolgozik és edz azért, hogy a versenyeken győzzön- magáért, és persze a mi örömünkre is. Jusson eszébe az Iron Lady sapkán fanyalgóknak, hogy letett valamit az asztalra azért, hogy ilyesmit árulhasson. Akik megint elkezdik, hogy csak az a távlati célja, hogy amerikai színekben ússzon, a medence partján üvöltöző férje arról beszél, milyen boldogság számára a magyarok közé tartozni.

És a legdurvább az, hogy az örömöt, a dicsőséget már az sem vehetné el, ha egyszer tényleg elhagynák az országot. Én személy szerint is gyakran boncolgatom a sport különféle oldalait, de amikor Katinka a medencébe ugrik, semmi más nem számít, csak a sport maga. Hálás vagyok neki, amiért egy időre elfelejtek minden, s nem vagyok más, csupán lelkes szurkoló...

Elképesztő összegért válthat klubot a brazil klasszis, de ez az ár már enyhén szólva is túlzónak tűnik.

Azt rebesgetik, az arab pénzben dúskáló PSG nem sajnálja a 222 millió eurót Neymarért. Ki sem számolom, mennyi pénz ez magyar forintban, ekkora szám leírásában csak kifáradnék. Túl sok ez ahhoz, hogy átlagember értelmezni tudja.

Ha megvalósul a nyilvánvalóan rekordot jelentő átigazolás, az azt jelenti, újabb szintet lépett az európai foci. Ez már minden ésszerűséget nélkülöző pénz, egyetlen játékosért cserébe. Ez egy csapatsport, nincs az a klasszis aki egy csapat botlábúval kiegészítve BL-győzelmet gyűjt be szinte egyedül.

A Barcelona 222 millió euróból azért 1-2 igen jó játékost vehet még. És hiába volt Neymar mellett Messi, Suarez és még pár neves játékos a csapatban, ez sem volt elég például tavaly a BL-győzelemhez vagy a hazai bajnoki címhez. Szóval meg lehet próbálni pótolni valakivel. Az egy másik kérdés, hogy vajon a potenciális jelöltek megérnek-e százmillió eurót, mondjuk? Mert azt azért mindenki tudni fogja, mennyi pénze van a katalánoknak, és ehhez szabják az árakat is...

Azt majd az idő eldönti, hogy kinek válik be egy-egy ilyen nagy igazolás. (Elég idegesítő lehet, ha mondjuk egy 222 milliós játékos az idény elején komolyan megsérül...) Az viszont már most tény, az ún. pénzügyi fair play az európai fociban csak vicc. Ilyen pénzeknél totál értelmetlen erről beszélni, mert nyilvánvalóan pár csapat nagy ívben tesz az egyenlősdinek még csak a látszatára is.

Ez megint olyan kérdés lesz a jövőt illetően, mint a videobíró: ki kell mondani, akarjuk-e, és ha igen, akkor ezerrel mögé kell állni. Nem kísérletezgetni kell ulibuli meccseken vele, hanem használni kell, hogy kiderüljön, hol hasznos, hol nem, hogyan kell hatékonyan alkalmazni. És akkor pár év múlva senki nem kérdőjelezi meg az értelmét.

A pénzügyek terén is egyértelmű álláspontra van szükség: legyen plafon a költségvetésben vagy sem? És nem "gumiplafon", amit pár csapat kedvet szerint tágíthat, hanem mindenkire érvényes. Ha igen, akkor a 222 millió euro hallattán egyértelmű, ezt nem a jövőben kell bevezetni, hanem most azonnal, mert már jelen pillanatban is szétszakadt a klubcsapatok mezőnye. Nincs értelme olyan nemzetközi tornáknak, ahol a menő klubok negyven fős, sztárokkal teletüzdelt kerettel vágnak neki a meccseknek, míg szegényebb riválisaiktól minden épkézláb játékost könnyedén megvettek már a nagyok.

De az sincs kizárva, hogy teljesen szabadjára engedik az egészet az UEFA döntéshozói. Ha nem tudsz gátat építeni, sodródj az árral- talán több pénz is jön be abból hosszú távon, hogy a legjobbak mind pár klubban koncentrálódnak, és a Bajnokok Ligája átalakul valami európai szuperbajnoksággá, ahol minden évben ugyanazok csapnak össze. (Lássuk be, valami hasonló történik már ma is- nehéz elképzelni, hogy BL-döntőbe jusson egy horvát, osztrák vagy dán csapat.)

Csak épp szerintem ezt az egészet minél előbb meg kell álmodni, mielőtt a foci világát maga alá temeti az, hogy a játék helyett a pénzről szólnak a hírek. Mert most már napok óta ez a nagy sztori, Neymar igazolásáról beszélünk, pedig ő csak egy játékos a sok közül. Jó futballista, nem is kétséges, de akadnak még rajta kívül sztárok. Szerintem még a Barcelona-szimpatizánsok is úgy vannak vele, inkább ő menjen, mint Messi- bár lehet, nem így van.

Az viszont tény, bármennyit szór ki a PSG, a klubhoz kötődéshez szükséges lenne olyan ikonikus arcokra, akik hosszú távon sem cserélnek mezt egy kis pénzért. Mert azt még a mostani sztárvilágban is tudja becsülni egy drukker, ha valaki 8-10 vagy több évet lehúz csapatban. Neymar választhatja a pénz útját (természetesen a Barcelonában sem fillérekért focizott), és elég jól el lehet lavírozni így is, csak épp legenda, az lesz nehezebben az emberből. Már persze ha érdekli ez a kérdés...

No meg az a nagy kérdés: minket érdekel-e?...

A magyar klubcsapatok hozzák a szokásos formájukat.

Rá se kell nézni a naptárra: amikor a mieink kipotyognak szép sorban a nemzetközi kupasorozatokban, akkor még a nyár közepén járunk, július van. Sajnos idén sem sokkal jobb a helyzet, és bár a mérleget jó eséllyel a Videoton Bordeaux elleni meccsét követően húzhatjuk meg, pár apróság már most is látszik.

Nézzük a kiesőket: Vasas, Fradi, Honvéd. A szomorú az, hogy valamennyien kettős vereséggel búcsúztak, tehát összességében esély sem volt a továbbjutásra. A Ferencváros legalább az első körben kiejtett egy csapatot, de a két, izraeli klubokkal szemben alulmaradt gárda enyhén szólva sem jutott messzire. 

És akkor nézzük a szokásos indokokat: érthetetlen összeomlás, a bíró belenyúlt a meccsbe, hátrány volt a nézők kizárása. Egyébként én tudnék ezeknél jobb kifogásokat is találni, de a baj az, hogy egy-egy tényező számíthat, ám a magyar klubok valahogy évről évre kiesnek, és lassan elfogynak a magyarázatok. Egy-egy meccsnél tényleg lehet indokolni a balszerencsét, de az összesnél? A fenti csapatok hat meccsből hatot buktak ebben a körben, azért ez már tendencia, nem pedig egyedi eset.

Nekünk semmi jön jól: sem az, ha nem ismerjük a csapatot, mert az UEFA döntésének köszönhetően a semmiből jön, meg az se, ha túl jól ismerjük, mert véletlenül pont velük játszottunk edzőmeccset. Nem jó ha messzire utazunk, az se, ha közelre. Nem szerencsés, ha még nem vagyunk játékban, de az is gondot okoz, hogy a bajnokság miatt szerda-szombat ritmusban kell focizni. 

A Videoton egyébként bizonyíthatja, hogy néha magyar csapat is lehet az a lesajnált kiscsapat, aki kiejti a nevesebbet, és ehhez csak a francia riválist kell lenyomni. A fociban tényleg bármi megtörténhet, hát miért ne most jönne el a nap? Az nem jó jel ugyan, hogy az eddigi két körben sem sikerült mind oda-vissza verni a gyengébb ellenfeleket, de a továbbjutás megvolt, és ez a lényeg. Harcolni és küzdeni kell, és bármi megtörténhet.

De ha ki is verik a fehérváriak a Bordeaux-t, ez még akkor is csak egyszeri alkalom lesz, sajnos. A realitás az, hogy a sorsolásnál azért kell szurkolni, hogy az első körök máltai, luxemburgi, meg hasonló pofozógépeiből kapjunk ellenfelet, mert egyéb esetben már mi vagyunk az esélytelenek. Lássuk be, azért az izraeli meg dán klubok elég ritkán számítanak főszereplőnek az európai színtéren, nekünk mégis túl erősek.

Mindez azért nagyon szomorú, mert elvileg már jópár éve zajlik az erőltetett "futballosítási" program, stadionépítésekkel, no meg pár kiemelt csapatnak juttatott bődületes mennyiségű közpénzzel. Én speciel nem foglalkozom azzal, hogy ez mennyire sok európai összevetésben, engem csak az érdekel, hogy ezért a mutatott teljesítményért igenis messze túl sok. Ha a Videoton is kipottyan, akkor az utolsó futatott klub is könnyűnek találtatik. Milliószor leírták már, ez gáz, de nyilván lesz pár jól fizetett megmondóember, aki meg tudja magyarázni, miért ér meg minden fillért ez a színvonal.

A szurkoló pedig csak lemondóan legyint, megszoktuk hogy ez van. Tá se kell nézzünk a naptárra, hogy tudjuk: még tombol a nyár, a focistáinknak is van ideje strandolni, mert nemzetközi kupameccsek aligha rabolják az értékes idejüket...