Sportfoglalkozás

Jól lehetett viccelődni a BL-döntő előtt, hogy érdemes arra fogadni, a madridi csapat nyer. Végül így is lett, de valahol mind a ketten győztesnek érezhetik magukat.

Oké, a tegnapi este végén a Real Madridé lett a serleg, tehát a pillanatnyi dicsőség az övék, de az Atletico is szép idényt futott, a spanyol bajnoki cím önmagában is hatalmas teljesítmény volt a részükről.

És még most is olyan közel voltak a sikerhez! A 93. percben aztán jött Sergio Ramos fejese, utána pedig egy hosszabbítás, aminek a végén a Real nagyon egyértelműen múlta felül a városi riválist. Azt gondolom, igazságos volt az egyenlítés is, és utána a hajrát sokkal jobban bíró királyi gárda rengeteget tett a győzelemért is.

Itt azért fel kell hívni a figyelmet valamire: néha úgy érezhettük, az Atletico a robotolós csapat, aminek játékosai mindent bírnak, a Real primadonnái bezzeg nem ilyen kemények. Ám láthattuk, ez egyáltalán nem így működik. Egy Di Maria, egy Bale, egy Ronaldo éppen úgy végig dolgozik, mint kevésbé neves csapattársaik.

Ez a meccs nem a fantasztikus egyéni teljesítményekről szólt, sőt, páran magukhoz képest haloványan játszottak. Aztán a végén ez már senkit nem érdekel. Mint ahogy milyen vicces az is, hogy harmadik BL-győzelmével legenda lett Ancelotti, és kutya nem foglalkozik azzal, hogy csak a rendes játékidő ráadásában tudták kicsikarni a hosszabbítást.

Az is nagyon jellemző a focira, hogy Bale, akinek nem volt ez élete meccsen, mégis sorsdöntő pillanatban tudta megfordítani a meccset egy fejessel, olyan helyzetben, amihez nem sok köze volt- jó helyen volt épp. Persze ehhez is kell tehetség, de azért messze nem 100 millió eurós értékű... Ugyanígy mázlija volt a végén Ronaldónak is, hogy rúghatott egy büntetőt, ezzel a slusszpoénnal zárhatta az idényt, mert a meccsen egyébként nem sok veszélyt jelentett a kapura.

Ám még mielőtt ezért bárki fanyalogna, megjegyezném, a régi nagyok esetén sem emlékszünk már igazán arra, mikor segített valakit legenda státusba egy mellényúló kapus, egy öngól, egy megpattanó labda vagy egy bírói tévedés. Ez mind része a labdarúgásnak, ez ugyanúgy a játékhoz tartozik, mint a bámulatos cselsorozat végén bevágott bombagól.

Olyan viszont nincs, hogy valakinek egy egész idény összes meccsén mázlija van. Az Atletico Madrid olyan csapat, amivel ebben az évben nem lehetett nem szimpatizálni, és amit elértek, azt igenis tudatos munkának, elszántságnak, jó játéknak köszönhették. A BL-döntőn volt egy kis szerencséjük az első gólnál, de Fortuna istenasszony nem támogatta őket a 90. perc után, így nem tehették fel a koronát az egész éves teljesítményükre.

Hogy mi lesz jövőre, az nagy-nagy kérdés. Miközben egy BL-döntő igazi fociünnep, a spanyol élcsapatok döbbenetes adósságokat görgetnek maguk előtt. Hogy mennyire normális az olyan működés, hogy egy elvileg üzleti alapon működő csapat nem fizeti a számláit, játékosainak egy része pedig csak résztulajdonban az övék(!), nos, ezen talán vitatkozni sem kell: ez így értelmezhetetlen. Ezeket a kérdéseket rendbe kell tenni az európai fociban, mert páran adósságokban úsznak, máshol a gazdag tulajdonosok esztelenül költekeznek, az UEFA licenc- és pénzügyi fair play rendszere meg mintha nem igazán lenne hatékony, mert egyik szélsőségre sem tud reagálni.

Egy-két napig lehet ünnepelni a diadalmaskodó Realt, ám utána át kell gondolni az egész csúcsfoci világát, mielőtt sorozatos botrányok nem ingatják meg az egészet az alapoktól. Nehezebb feladat lesz ez, mint eljutni a BL-döntőig, és aligha adnak érte serleget. Mégis fel kell majd vállalni valakinek ezeket a döntéseket, mielőtt végrehajtók foglalják le valamelyik játékos játékjogát a pályára kifutás előtt, netán az arab tulaj egy héttel a döntő előtt villámigazolással hoz még a csapathoz 2-3 világsztárt óriási pénzekért...

A magyar fociban minden megtörténhetik: például az után pár nappal, hogy véglegessé válik, melyik két csapat esik ki, a következő idényre felemelik az első osztályú csapatok számát 16-ról 18-ra.

Valamit fontos leszögezni rögvest az elején! Ettől egyetlen fikarcnyit sem fog javulni a magyar foci színvonala.

Miután ezt az alapot lefektettük, elkezdhetünk agyalni azon, miről szól ez az egész. Most aztán mindenki nagyon magabiztos, hogy elsőosztályú marad a Kaposvár meg a Mezőkövesd, de egy normális országban egyáltalán nem lenne egyértelmű, hogy a kiesett, tehát az osztály színvonalától elmaradó csapatnak kell bennmaradnia. Ugyanúgy el lehetne töprengeni azon, hogy a másodosztályból jusson fel még két csapat, akik a pályán azt bizonyították, hogy a legjobbak közé tartoznak. Vagy akár rendezzenek osztályozót. De hogy a kiesett Mezőkövesd a kiesés után előáll egy ilyen ötlettel, és még támogatót is találjon hozzá, hihetetlen.

Hihetetlen és persze értelmetlen. Ha nem esik ki idén, majd kiesik jövőre. A bennmaradástól nem lesz jobb csapat vélhetően a Matyóföld büszkesége, ez az egész tipikusan a sok hűhó semmiért esete, ami idézőjelbe teszi az utóbbi hetek harcát a kiesés elkerüléséért.

Szoktak érvelni azzal, hogy a létszámbővítés értelme a vidéki kiscsapatok közül minél többnek a bevonása az első osztályba. Szép gondolat! És tényleg akkora az igény Kaposváron és Mezőkövesden a bukdácsoló focicsapatokra? Jó napokon kimegy akár 1500 ember is a stadionba? Tudomásul kell venni, a nézők többsége maroknyi meccsre kíváncsi a szezonban, a Fradit sokan nézik, egy olyan mérkőzés is érdekli az embereket még, mint egy Újpest-Debrecen, na de a Mezőkövesd-Pápa vagy a Paks-Kaposvár?...

Azt érik el ezzel, hogy minden évben lesz még pár töltelékmeccs- szuper! Nem akarok belemenni, kinek az érdeke ez, ki lobbizhatta ki a támogatást, mert hogy a történet nem a magyar foci javáról szól, az egészen bizonyos. Ha arról szólna, akkor nem egy huszárvágással, idény végén születnének ilyen döntések, hanem megfontoltan, előre lefektetve a feltételeket.

Nagyon extrém példa az amerikaifoci dollármilliókat termelő profilágája, az NFL, de azért mégis érdemes megnézni, hogy születnek ott döntések új csapat felvételéről. Nem egyik napról a másikra kap egy város franchise-t, alaposan átgondolnak mindent. Most téma, hogy 12 helyett 14 csapat jusson a rájátszásba, de erről már több, mint egy évvel ezelőtt is olvastam, és 2015-ben tartják lehetségesnek a megvalósulást. Nem az utolsó forduló előtt egy nappal jelenti be valaki, hogy hoppá, két csapat még bekerül...

De nálunk ilyesmiről szó sincs. Az ok pedig egyszerű: az MLSZ-ben semmivel nem veszik komolyabban a hazai bajnokságot, mint az élcelődő szurkolók a Trollfocin. Egy vállrándítással elintézik, miért ne legyen több csapat? És két év múlva miért ne legyen csak 14? Vagy 12? Vagy 16,5? A meccsek egyik felét a Kaposvár, a másikat a Mezőkövesd játssza, és kettejük közös eredményét rangsorolják.

Mondjuk nem akarnék ötleteket adni, mert valaki még komolyan veszi, és vegyes csapatok alakulnak. Pikáns lenne egy Újpesti Fradi nevű gárda lila-zöld mezzel, vagy egy Debrecen-Nyíregyháza válogatott. Ha kell, tudok még ilyen hülyeségeken agyalni, ám azt hiszem, az MLSZ-ben kreatívabb emberek ülnek. Úgy kellett nekik az új debreceni stadion is, mint egy falat kenyér, mert a két telt házas meccs felhúzza majd annyira az átlagnézőszámot, hogy lehet jó kis közleményeket kiadni.1,12 százalékkal többen járnak meccsre, remek!

A 28. fordulóban például az átlagnézőszám 4,967 fő volt. Ez egész korrekt, nem? Csak ehhez kellett a 20,000 ember Debrecenben és 11,171 a Ferencváros-Diósgyőrön. Utána a Videoton Kaposvár elleni meccsét már csak 2,466 ember látta, a kecskemétiekre és a Pápára 1980-an voltak kíváncsiak, a bajnoki címért harcoló Győr 1,500 néző előtt verte a Honvédot. A szombathelyi 1,122 emberhez és a feltehetően felkerekített pécsi 1,000 és MTK-nál kiírt 500 nézőhöz nem kell kommentár. Ez a magyar foci első osztályának realitása, itt tartják páran jó ötletnek a bővítést. Bizonyára nagyszerű élményekkel ajándékoz meg majd minket az a plusz négy forduló...

No, sebaj, tetszik vagy sem, legyünk pozitívak! Ez lesz a mi kikövezett utunk az európai élvonalba. Ha másban nem, átszervezésben királyok vagyunk, az utóbbi kétévtizedben volt 16, 18, 12, 16 és most talán lesz újból 18 csapatos első ligánk, a másodosztályban még többet variáltak, volt egy-, két- és háromcsoportos megoldás is. Az eredményt mind ismerjük... A spanyol vagy német élcsapatok vezetői összerezzenek: "A francba, ezek rájöttek a megoldásra! Mi lesz, ha jövőre a Mezőkövesdet kapjuk a BL-csoportban?..." Mert tudják, vannak, akik még akkor se eshetnek ki, ha kiesnek. Csak olyan ügyesen kell lobbizni az UEFA illetékeseinél is, mint az MLSZ-ben...

Vicces a futballedzőkről (és úgy általában az edzőkről) szóló okoskodásokat olvasni. Persze, mindenkinek lehet véleménye, de a sport logikája nem olyan egyszerű, hogy elegáns úriember egyenlő a jó edzővel, handabandázó, üvöltöző vadember pedig tuti bukás.

Egyszerűen ez nem így működik. Az nyilvánvaló, hogy nem minden edző sikeres minden egyes csapatánál, és az is nyilvánvaló, hogy bizonyos alap adottságok nagyjából el is döntik, mi a maximum elérhető eredmény. Guardiola jó szakember, de azzal a pénzzel és játékoskerettel ami a Bayern Münchennél van, én is dobogóra tudnám őket vezetni, náluk nem ez a szint, nem ez a mérce. Ilyen szempontból Alex Ferguson nagy sikereinek sora sem a manchesteri években kezdődött, hanem jóval korábban, amikor a Celtic és a Rangers uralta skót focivilágban az Aberdeent három bajnoki és négy kupagyőzelem mellett egy KEK-győzelemig vezette. Ez óriási teljesítmény volt!

És két teljesen eltérő karakterű edzőről van szó, akik egészen más habitussal dolgoznak, dolgoztak. Ott vannak az olyan edzők, akik állandóan kivívják az odafigyelést magukra, Mourinho tipikusan közéjük tartozik, míg mások, például Carlo Ancelotti sokkal ritkábban vannak a reflektorfényben- utóbbi azért szép csendben nyert pár elit bajnokságot, Bajnokok Ligáját, most vasárnap a harmadik ilyen trófeát gyűjtheti be a Real Madrid élén.

A régi nagy edzők között is sokféle típus volt, például az inkább hajcsárként ismert, de középszerű csapatból is sikeres gárdát kovácsolni képes Max Merkel, vagy a taktikai szempontból újítónak számító, és lélektani felkészítésre nagy súlyt fektető Helenio Herrera egészen más szemléletű szakember volt.

Utólag a megítélés kulcsa viszont elsősorban az eredményesség. Aki több trófeát gyűjt be, az nyilván valamihez ért. És ezt mindenkinél abban a közegben kell megítélni, ahol dolgozik. Ezért tartom megmosolyogtatónak, amikor Pintér Attilát kezdik ki ezért-azért. Tegye fel a kezét az, akit meglepett a habitusa a válogatott élén! Nyilván csak azok jelentkeznek, akik nem követik a magyar foci hétköznapjait.

Pinyő ilyen volt mindig, ilyen is marad szerintem, de nála is igaz, hogy a munkáját az eredmények tudják majd igazolni. Két csapattal nyert bajnoki címet, kupát pedig még a Sopronnal is, tehát azt kell mondjam, szimpátiától függetlenül letette már a névjegyét a magyar fociban. A válogatott eredményessége sem elsősorban az ő zsenialitásáról vagy kudarcáról szól majd, hanem a játékosanyag milyenségéről. De a jelen keretből is lehet kicsit többet vagy kicsit kevesebbet kihozni, és ha neki sikerül csapatot csinálni, akkor mégiscsak ért a szakmájához. Ezt viszont én sose barátságos meccseken mérem le- ősztől jönnek a selejtezők, majd akkor megmutathatja, hogy irányítja a válogatottat. És én is majd akkor, pár meccs után mondok ítéletet felette szurkolóként. Addig meghagyom ezt azoknak, akiknek igazán úgysem a foci számít...

Az 1986-os születésű, 172 centi magas japán strandröplabdázó szépsége okán lett sportága egyik ismert arca. Mivel hazájában rengeteg helyen szerepelt, sokat tett a strandröplabda népszerűsítéséért, noha nem tartozik a nemzetközi mezőny legeredményesebb játékosai közé.

Mindenki fújja az Aranycsapat összeállítását, a Londonban 6-3 arányban győző magyar válogatott sikerét azóta is emlegetjük.

De mi volt ennek a visszhangja? Ma persze lehet mondani bármit, de sokkal izgalmasabb megnézni egy hat évtizede született összeállítást, ami angol szemszögből mesél a meccs utóéletéről. Ahogy nálunk is szokás egy-egy nagyobb pofon után, ott is a szövetség kezdett foglalkozni az üggyel, jöttek a fogadkozások, az új programok. És mint az látható, tényleg próbáltak "magyaros technikára" szert tenni a játékosok, új módszerekkel tanították a gyerekeket is. Ám mindez mégsem volt elég, mert a budapest magyar-angol meccsen az eredmény még rosszabb lett- az angolok szempontjából.

Persze a változások soha nem egyik napról a másikra hoznak eredményt. Azt tudjuk, hol tart ma a magyar foci, és azzal is tisztában lehetünk, klub- illetve válogatott szinten is bőven előrébb járnak az angolok. Talán több ésszel tervezték a programot a foci fejlesztésére, netán ügyesebben hajtották azt végre? Erre nem tudom a választ. De az alapadottságaik nyilván nem lehettek különösebben jobbak, hiszen ha egyszer volt olyan időszak, amikor mi voltunk a tanítómesterek, akkor a magyarok pont olyan alkalmasak a focira, mint ők. Ezen nem múlik az előrelépés, de nagy kérdés, mi van a többi feltétellel?...