Sportfoglalkozás

Az egyik legkeményebb amerikafoci-játékost gyászolja az NFL: Chuck Bednarik 89 évesen hunyt el.

A szlovák származású játékos sorsa egyáltalán nem vezetett egyenes úton a profiligába. A nagy világválság idején megtapasztalta a szegénységet, majd az iskola befejezésekor jelentkezett a légierőbe: fedélzeti lövészként szolgált bombázókon, és 30 harci bevetést teljesített. Ezután egyetemen tanult, és természetesen az ottani focicsapatnak is tagja volt.

1949-ben választotta ki a Philadelphia Eagles, és itt töltötte egész profikarrierjét: 1949-ben és 1960-ban bajnoki címet is nyert a csapattal. Bednarik arról volt legendás, hogy az utolsó "60 perces játékos" volt ezen a szinten, tehát mind a támadásoknál, mint védekezéskor a pályán volt. Ez ma már elképzelhetetlen a teljesen specializált posztok korában, de akkor sem volt már jellemző. Ő viszont klasszisjátékos volt linebacker és center poszton egyaránt.

Sokan azt hitték, a Concrete Charlie becenevét is betonkeménysége miatt kapta az elnyűhetetlen, nagy munkabírású Bednarik, de a valóságban másról volt szó: a holtszezonban építőanyagok eladásával kereste kenyerét. Más világot éltek, mint manapság- a jó játékosok annyi ezer dollárt kerestek egy szezonban, mint a mai sztárok millióban. Ez volt az a korszak, amikor az NFL még nem számított a legnépszerűbb sportágnak az Egyesült Államokban, a robbanásszerű fejlődés a hatvanas-hetvenes években jött el. 

Bednarik így is a liga egyik leghíresebb játékosa lett, sőt, talán hírhedtnek is mondhatnánk. Az egyik legismertebb szerelése az volt, amikor a New York Giants futóját, Frank Giffordot úgy terítette le, hogy az másfél évre abbahagyta a játékot. A szerelés után készült híres fotó a kor egyik leghíresebb sportfelvétele.

Ám Bednarik nem alattomos volt, hanem inkább kemény. Az amerikaifoci világában ez erénynek számít, így nem véletlen, hogy a különböző rangsorokban az NFL-történelem legjobbjai közé sorolják őt. Az Eagles is megbecsülte az 1962-ben visszavonult kiválóságot, az általa viselt 60-as mezsszámot is visszavonultatták. Bednarik maga leplezhette le a róla készült szobrot is.

A régi idők amerikaifociját képviselő játékos nem volt túl jó véleménnyel a maiakról, puhánynak tartotta őket, hiszen már egyikük sem vállalta fel, hogy a meccsen az első perctől az utolsóig a pályán legyenek. Valószínűleg nem is lesz már hozzá hasonlóan nagy munkabírású focista az NFL-ben, épp ezért becsülik meg annyira a teljesítményét.

Bedőlőben a Győr nagy hagyományokkal rendelkező futballcsapata. Gyaníthatóan valaki a hónuk alá nyúl, bár Borkai Zsolt polgármester (és egyben MOB-elnök) szerint megegyztek abban, hogy semmiképpen nem közpénzből kell kihúzni a focisták szekerét a kátyúból. Hiszem ha látom...

Na de volt azért a győrieknek néhány nagyon dicsőséges korszaka! Kereken fél évszázada, 1965 márciusában az ETO bajnokcsapata még állt a nemzetközi színtéren: a Bajnokcsapatok Európa Kupájában a legjobb nyolc között fogadta hazai pályán a holland bajnok DWS Amsterdamot. Ez már a visszavágó volt, a kinti döntetlen miatt a Győr volt kedvezőbb helyzetben, és egy nagyon izgalmas meccsen 1-0 arányban kiharcolta a továbbjutást. Povázsai a 87. percben szerezte a mindent eldöntő gólt! Szerencsére a British Pathé archívumában erről is van összefoglaló.

A kispadon nem más ült, mint a legendás Hidegkuti Nándor, aki edzőként az egyik legsikeresebb magyar szakember volt. A győriekkel elért sikerek mellett letette a névjegyét külföldön is, a Fiorentinával olasz kupagyőztes, KEK-győztes és KEK-döntős, Egyiptomban az Al Ahly csapatával pedig öt bajnoki címet nyert.

És a játékosok? Győrffi, Keglovich mellett ma is sokan emlékezhetnek Palotai Károly nevére is, aki később futballbíróként is komoly karriert futott be. Én már csak abból a korszakból ismertem, és bevallom, nem is tudtam jó ideig, hogy ő a győri csapat legendája, aki olimpiai aranyéremmel is büszkélkedhet.

Az ETO gárdája a következő fordulóban, a legjobb négy között esett ki a BEK-ből, az Eusebióval felálló bombaerős Benfica már túl nagy falat volt. Így is nagyszerű teljesítmény volt amit elértek, pláne úgy, hogy akkoriban nagy-nagy ritkaságszámba ment, hogy vidéki csapat végzett az élen a focibajnokságban.

Ennyit a múltról! A jelen kihívásai talán még nagyobbak, mint ami a BEK elődöntőben várt 50 éve a győriekre. Alapvetően kellene újragondolni mindent, mert nagyon úgy fest, a Qauestor-Audi vonal elbukott. És nem csak az a baj, hogy pénz nincs, az is baj, hogy szurkoló sincs. Bajban a gárda, és ezért minden helyi szurkolót arra biztattak, menjenek ki a hétfői meccsre, és mutassák meg, számukra is fontos az ETO! De úgy fest, hogy ez a csapat már korántsem érdekli annyira az embereket. Kevesebb, mint 2100 néző ment ki a stadionba, ami magyar szinten is közepes szám... Ha pedig ennyire (nem) izgatja a helyieket a foci, akkor tényleg nagy arculcsapás lenne közpénzmilliókkal rendbe tenni a dolgokat. Nem titok, régen is állami pénz volt a fociban, de legalább valami eredményt is fel tudtak mutatni. Manapság meg pár korszerű, de kihalt stadionra futja...

Valamiért nem érzik magukénak a mostani gárdát az emberek. Igaz, ami igaz, helyi nevelésű játékos mutatóban is alig van. Ebben az évben pedig az eredmények is csak közepesek, nem igazán van stílusa a játéknak. El kellene dönteni, merre tartson a foci, és a Győr példájából az egész országban lehet tanulni. Szépek a fél évszázada történt győzelmek emlékei, csak ez ma már csak maroknyi embert érdekel. Itt és most kellene valamit letenni az asztalra, 2015-ben kéne szerethető csapatot építeni, meg kellene győzni az embereket, hogy érdemes a csapat mellé állni.

A gond az, hogy én sem tudok olyat mondani, ami erős indok lenne erre. Látom, milyen társaság ez a mai ETO, belenéztem pár meccsükbe is. Engem se hoznak lázba, és nyilván mást se. Most, hogy ég a ház, a polgármester is nagyon komolyan nyilatkozik. Szuper! És eddig elfogadták azt, ami van? Mert a közelmúltbeli bajnoki cím ellenére is érezte mindenki, ez Tarsoly Csaba hobbiprojektje, nem egy tömegeket megmozgató klub. És ha ő sincs, mi marad?...

Szögezzük le rögvest: nem Novák Dezső volt a főbűnös! A Fradi egykori kiválóságáról pár éve derült ki, hogy Nemere néven jelentéseket írt, de ma már azt is tudjuk, ezzel nem volt egyedül az akkori sportéletben, sőt, a csapatában sem.

A hír megjelenése után volt felháborodás, és szegény Novák kapott hideget-meleget. Megjegyzendő, ő sose volt körülrajongott játékos, edzőként sem volt olyan kultusza, mint mondjuk egy Varga Zoltánnak, pedig aktív focistaként és később szakvezetőként is elég tekintélyes dicsőséglistája van. Négyszeres magyar bajnok, Magyar Kupa-győztes, Vásárvárosok Kupája-győztes, kétszeres olimpiai bajnok játékosként, háromszoros magyar bajnok edzőként- csak hogy tudják a fiatalabbak is, kiről beszélünk.

A története pedig nem arról szól, milyen gonosz ember volt ő, aki kéjes örömmel buktatta le sporttársait, hanem azt illusztrálja, milyen beteges rendszerben élt. Egy olyan világban, ahol még a hozzá hasonló kiválóságokat is bele tudták rángatni aljas, mocskos dolgokba. 

A szocialista sportélet tele volt hamissággal. Az amatőr sport dicsőítése csak egy lózung volt, valójában a sztárfocistáknak csak falból volt bejelentett állása egy gyárban vagy egy bányában, maximum fizetésnapon látták őket ott. Ez az álamatőrizmus jó volt arra, hogy a legerősebb válogatottat lehetett nevezni az olimpiára, nem csoda, hogy azokban az években az ötkarikás játékokon mindig szocialista országok csapatai voltak az élen. 

És ahol ilyen hazugságokra épül minden, ott maguk a focisták is hozzászoktak ahhoz, hogy a dolgokat kerülőutakon kell intézni. A mélyen megvetett profizmusban a focista elé tettek egy szerződést, abban volt fizetés és prémium, ha elfogadta, aláírta, és a pénzéért tette a dolgát. Ha jól, akkor kaphatott később még zsírosabb szerződést, ha nem, akkor elküldték. Tiszta ügy!

Nálunk bezzeg: azt hazudták, hogy a válogatott jobbszélső élen jár az esztergálásban, a centerhalf meg csilléket tologat a bányában. És ehhez asszisztált a játékos, a klub, a sportvezetés, a sajtó, mindenki. Naná, hogy megszokták a sportban és sportból élők a füllentést! Csaltak a munkában, csalták az edzést, csaltak a meccseken is igen gyakran. 

Sőt, a magánéletben is. A politikai vezetés az ún. amatőröknek lehetővé tette a seftelést, szemet hunytak felette, ha valaki külföldi túráról csempészárut hoz be, és aztán itthon szép pénzt keres vele. De csak addig nem foglalkoztak vele, amíg valamit nem akartak elérni. Minden focista simliskedett, mert egyszerűen ilyen volt a világ, ilyen volt a rendszer. Persze, hogy fontos volt nekik a pénz! Egy Albert Flórián nyilván tisztában volt vele, hogy mennyit kereshetne ha az Internazionale mezében lépne pályára, és ezért ő is, más is élt a "fizetéskiegészítéssel". Miért ne tették volna? Mindenki így csinálta.

Csak aztán ezekkel lehetett zsarolni a sportembereket, amikor besúgókat akartak csinálni belőlük. A lebuktatott focistákat megfenyegették, azok meg kénytelen-kelletlen jelentettek. Voltak ügynöknek szinte alkalmatlan emberek, akik kényszerből írogattak, de olyan súlytalan, érdektelen jelentéseket, hogy a titkosszolgálat semmit nem tudott velük kezdeni. Ám ezeknek az embereknek is az évtizedeken át eltitkolt szégyennel kellett együtt élniük, hiszen barátaikat, csapattársaikat kellett megfigyelni.

Nem csoda, hogy a rendszerváltás után nem siettek leleplezni magukat. Aztán évekkel később dőltek ki a csontvázból a szekrények, és ítélkeztek a sportolók felett nagy fölénnyel olyan emberek, akik talán maguk is ugyanilyen kényszerhelyzetbe kerülhettek volna ha akkor élnek. Nehogy azt higgyük, hogy másokat nem zsaroltak! Lennie kell az archívumokban még jelentéseknek a kor sztárfocistái mellett legendás edzőktől, híres sportriporterektől is. És aki nem önként jelentkezett, azt biztosan megviselte ez a kettős élet.

A választásuk az volt, hogy börtön és a sportkarrier vége, vagy ügynökök lesznek, és megpróbálják a lehető legkevesebb kárt okozni. Az utóbbi volt a kézenfekvő, és ezért nehéz elítélni őket. Választhattak volna máshogy? Persze. De ki az, aki lemond a válogatottságról, a bajnoki címekről, a családjának biztosított kényelmes életről? Hiszen a börtönnel minden oda lett volna, még a gyerekeiket is megbélyegzik. Nem állítom, hogy Novák bűntelen, de azt igen, hogy nem ő volt a főkolompos!

Az igazi bűnösök a rendszer irányítói, azok az emberek a Belügyminisztériumban, akik rafinált módon beugratták, majd megzsarolták a sportolókat, később aztán a jelentések alapján próbálták kiszűrni a "veszélyes elemeket". Na, ezekről az emberekről alig hallani. A volt pártállami vezetők mind tagadják az érintettségüket, a jelek szerint ők nem csináltak mást évtizedeken át, csak pogácsát ettek a Politikai Bizottság ülésein. A tisztek felfele mutogatnak, egyébként is megússzák a dolgot, hiszen az embereket Novák Dezső ügynökmúltja érdekli, az őt beszervező X.Y. őrnagyé nem. 

Ám ne higgyük, hogy ezeknek a dolgoknak elmúlt a hatása 1990-ben, hiszen nem öntöttünk tiszta vizet a pohárba, nem kezdtünk mindent újból felépíteni az alapokról. Megmaradt a titkokkal zsarolható emberek, sokan mentették át hatalmukat a régi világból az újbe. A hazugságokra, önbecsapásra épülő fociközeg nem tisztult meg, még ma is rejtőzhetnek titkok.

Így hát most is zajlik az önáltatás, a maszatolás. Tiszta viszonyokról papolunk, közben tele vagyunk zavaros hátterű klubokkal- van, ahol bűnözők, van, ahol tisztázatlan állami pénzek jelennek meg. Fejlődést emlegetünk, közben a focink eredményessége egyenlő a nullával. Az akadémiákat dicsőítjük, közben a fiataljaink sehova nem kellenek. Épülnek az új stadionok, miközben fogynak a nézők. Majd aztán 15-20 év múlva kiderülnek a simlik, a trükkök, aztán lehet ujjal mutogatni valakire. 

Sokat fogunk érni vele, a világranglista száztizenkettedik helyén, ha megint kinevezhetünk néhány embert bűnösnek- utólag...

(Képek: Fortepan)

Egészen sajátos hangulatú dokumentumfilm készült 1969-ben Schirilla Györgyről és bisztróavató futásáról. A Hosszú futásodra mindig számíthatunk messze több, mint egy sportteljesítmény bemutatása, igazi korkép.

Az 1939-ben született Schirilla annak idején ismert arcnak számított, de ma talán még nagyobb ikon lehetne belőle. A roppant kitartó sportember szélsőségesen hosszú távokat futott le, 1967-ben 32 nap alatt jutott el Budapesttől Moszkváig- ez 2216 kilométer! Olyan korszakról beszélünk, amikor nem voltak milliós pénzdíjak minden kis sportversenyecskén, tényleg a dicsőség volt a nagy jutalom, nem az anyagiak. A legtöbben azért hallottak a kiváló sportoló teljesítményéről, mert szinte minden évben átúszta a jeges Dunát.

Ennek állítólag különleges története van: Schirillánál gyermekkorában szívbetegséget diagnosztizáltak, később gyermekparalízist kapott. Egyik lába így vékonyabb volt, mint a másik, és amikor 18 éves korában egy lány emiatt csúfolni kezdte, bánatában a Dunába ugrott. Kievickélt, és talpra állt- képtelesen is. Innen indult az a karrier, ami ma egyenes út lenne a médiába, mert igazi hiteles népszerűsítője volt az egészséges életmódnak.

Ez a bizonyos dokumentumfilm egy epizódot dolgoz fel: Schirilla volt a díszvendége egy bisztró avatásának Kenderes faluban. Gazdag Gyula rendező nem csak a futásra koncentrált, hanem a körülményekre is. Megemlítik a Horthy-kultuszt, és szóba kerül az is, hogy eredetileg Schirilláról nevezték volna el a bisztrót, de a szabályok ezt nem tették lehetővé élő emberrel, ezért Sport bisztró lett a műintézmény neve. (Egy apró megjegyzés: én konkrétan nem tartom olyan rossznak ezt a szabályt...)

A hatvanas évek végén, a létező szocializmusban nem csak kimondott előírásokhoz kellett igazodni, voltak kimondatlan, de betartandó dolgok is. Figyelembe kellett venni a szocialista erkölcsöt- nem véletlen az sem állítólag, hogy nem a faluban, hanem a falu határa előtt volt az üdvözlő beszéd. Nekem legalábbis úgy rémlik, egy beszélgetésen arról beszéltek, hogy nem érezték "méltónak" a sportember köszöntését Horthy Miklós szülőfalujában... Így aztán ott hangzott el a borzasztó rímeket felvonultató versike, amiből a film címe származik.

A filmet tehát lehet így is, úgy is nézni. A korszakról is elmerenghetünk, de én azt gondolom, érdemes felidézni Schirilla György emlékét is, aki sok mai hobbisportoló számára lehet példakép, hiszen komoly hátrányból indulva ért el remek teljesítményeket.

Előástam egy remek felvételt 1959-ből, az NFL bajnoki döntőjéről. Akkor még nem Super Bowl-nak nevezték a rájátszás csúcsmeccsét, de maga a lebonyolítás nagyon hasonló volt: az alapszakasz után még egyszer meg kellett mutatni ki-ki meccseken, ki a jobb.

A december 27-én Baltimore-ban játszott találkozón a Baltimore Colts és a New York Giants csapott össze, akik egy évvel korábban már találkoztak. Ahogy 1958-ban, úgy 1959-ben is a Colts diadalmaskodott, utóbbi meccsen 31-16 arányban.

Az összefoglalóból látható, egy kicsit máshogy épültek fel a játékok, de az intenzitás, a fizikalitás nagyon hasonló volt. Ahogy az egy csúcsmeccsen illik, voltak látványos megoldások, labdaszerzés utáni touchdown, illetve remek irányítóteljesítmény: a korszak egyik legnagyobb alakja, Johnny Unitas két touchdown-passzt osztott ki, és egyszer pedig saját maga futott meg egy 4 yardosat.

Azt gondolom, a hangulat és az izgalom jórészt ugyanaz volt 65 éve, mint manapság. Ugyanúgy odafigyelt az egész ország a meccsre, hiszen a felvételen látható, az akkor még alelnök Richard Nixon is ott volt a nézőtéren. Persze ma egy kicsit más a körítés, de az, hogy manapság az egész világon mindenhol nézik az NFL rájátszást, valahol itt indult.

És nem kell ehhez nagy csoda: jól kitalált játék, a bajnokságot végig izgalmassá tevő lebonyolítás, ügyes marketing. Az eredményét pedig láthatjuk, amikor leülünk a tévé elé idén januárban megnézni a rájátszás meccseit, és mi is tudjuk ezeket úgy élvezni, mint a tengerentúli rajongók.