Sportfoglalkozás

Az olajsejkek birodalmában minden megtörténhet: még drukkereket is "igazolnak" a siker érdekében. 

Katarban zajlik a már eddig is több viharos üggyel szolgált kézilabda-világbajnokság. A kijutás körüli anomáliák és a visszalépések után végül útjára indult a labda, és a hazai válogatott máris győzelemmel rajtolt- állítólag erre is óriási prémiumot dobtak fel nekik. 

Persze megindult a fanyalgás, mennyiben "katari" válogatott az a csapat, amiben Tunéziából, Boszniából, Spanyolországból, Kubából, Franciaországból, Montenegróból igazolt (vett?) játékosok lépnek pályára az ország színeit képviselve. Furcsa, ehhez kétség sem fér, de erről már régebben kifejtettem az álláspontomat, hiszen már válogatott szinten is létezik évek óta ez a fajta vándorlás. Mi sem vagyunk kivételek, hiszen Carlos Perez, Igor Zubjuk vagy Bojana Radulovics se magyarnak született, mégis a mi színeinket képviselték. 

A kluboknál pedig már alig lehet nemzeti színekről beszélni. Épp megnéztem, a hagyományaira oly büszke Ferencváros, a legnépszerűbb magyar csapat tagjaként az idén a 15. fordulóban a Videoton elleni rangadón a 11 játékosból 7 volt idegenlégiós, és a meccs folyamán még egy nyolcadik külföldi is pályára lépett. Szóval lassacskán el kell fogadni, hogy a kluboknál már megszokott játékosáramlás átszivárog a válogatottak szintjére is. Ezen én nem akadok ki, láttam már ilyet- a katari példa szélsőséges, de nem szabálytalan.

Az viszont már-már esztelenség, hogy az arabok szurkolókat is igazoltak. Na ez az, aminek már nem sok köze van a sporthoz: a hírek szerint egy spanyol csapat, a Ciudad Encantada hangos drukkereinek fizették a repjegyet és a teljes ellátást, hogy biztassák a hazai válogatottat. Naná, hogy ők kapva kaptak az ingyen luxusnyaraláson! Más dolguk sincs, mint jól érezni magukat és pár meccsen ordítani katari zászlókat lobogtatva.

Sportszeretőként én a szervezők hozzáállásán hökkentem meg. Nem lehetett volna helyben toborozni, tanítani, lelkesíteni fiatalokat, ez volt az egyetlen út? Mintha illusztrálni akarták volna, hogy ők aztán tényleg nem számolják a pénzt, bármikor, bármire hajlandók költeni. Talán így akartak üzenni a világnak, hogy a focivébé szervezésének elnyerését se bolygassa senki, mert úgyis mindent meg tudnak venni amit akarnak, ráadásul a lehető legjobb helyen lesz a torna, mert sose látott pénzszórással kényeztetik a csapatokat és a nézőket? Az tény, hogy a csodálatos, vadonatúj csarnokok felérnek egy erődemonstrációval, valószínűleg nem a katari kézilabdaélet lesz annyira pezsgő a jövőben, hogy szükség lenne ezekra a hatalmas, szupermodern építményekre...

Nem tudom a választ. És tulajdonképpen legyintek is erre az idegenlégiós szurkolótáborra is. Egyetlen dolog fáj igazán, belegondolva a helyzetbe, de az nagyon: engem miért nem hívnak bérdrukkernek? A riói olimpia szervezőihez beadom az önéletrajzom, no meg persze Katarba is elküldöm, a focivébén hátha szükség lesz a "szaktudásomra"...

A női kézisek a hazai rendezésű kontinenstornán a hatodik helyet szerezték meg. Szerintem a szurkolók többsége többet várt, talán a szakvezetés és a játékosok is, de aztán ez lett belőle. És valljuk be: még ebben is volt némi szerencsefaktor.

A norvégokat például olyan meccsen jóval nehezebb lett volna legyőzni, ahol a skandinávoknak valóban fontos a győzelem. A mieink már akkor találkoztak velük, amikor számukra nem volt tétje a meccsnek. Sajnos a magyar lányoknak is csak szépségtapasz volt a győzelem, mert az elődöntő elúszott, csak az 5-6. helyért zajló párhacért hajtottak.

Ez utóbbi meccsen pedig nem sikerült győzni, a franciáké lett a jobb helyezés. Ám igazán nem ez volt fájó, azt hiszem. Az ilyen helyosztókon többnyire kissé csalódott csapatok találkoznak, akinek aztán jobban kijön a lépés, örülhet a végén, már amennyire népünnepély kísér bárhol egy ötödik helyet.

Azt gondolom, a sokkszerű igazán a dánok elleni vereség volt. Főleg az a váratlan taktikai újítás érte váratlanul a magyar lányokat, hogy a dánok normál meccshelyzetekben is lehozták a kapust, így hét mezőnyjátékossal támadtak, amire nem tudtak reagálni a mieink- sem a játékosok, sem a szakvezetés. Olvastam, hogy "trükknek" minősítették ezt a felállást pár helyen, és már arról írtak, majd "betiltják". Ami szabályos, az nem gonosz trükk, véleményem szerint. Ezt pedig sehol, senki nem tiltja, csak ilyesmivel nem nagyon próbálkozik senki, tartva attól, hogy labdavesztés után gyorsan kapják az üresen hagyott kapuba a gólokat távolról, lerohanásból. Ellenünk bejött a dánok taktikája, de ettől az elődöntőbe ők sem tudtak bejutni. És abban is biztos vagyok, az ilyen önveszélyes megoldásokat gyorsan kiismerik, nincs ezen mit betiltani. Eleve nem vagyok rajongója annak a hozzáállásnak, hogy a kreatív megoldásokat rossz dolognak tartják, szerintem a sportnak abszolút része az újítások kitalálása, alkalmazása. 

Az egész Európa-bajnokság lényege számomra pont ez a tanulság lenne: lehet újítani, lehet váratlanokat húzni. Sejthettük, hogy Görbicz Anita nélkül gyengébb lesz a válogatott, és az öröm, hogy a 18 éves Tóth Gabi viszont szépen teljesített, de a továbbiakat illetően szurkolói szemmel nem alakult igazán jól ez a torna. Nekem személy szerint jobban tetszik, ha a mieink rukkolnak elő valami váratlan, izgalmas húzással, mert ha nem is nyer a csapat, van valami vagány történés. Így most csak elmúlt az egész, elfogadható, de nem szenzációs eredménnyel...

Nagy a sírás-rívás a kéziszövetségben, mert a visszalépések után nem a magyar válogatottat hívták meg a férfiak világbajnokságára. Komolyan, tragikus, hogy mindig a mieinkkel bánnak ki a csúnya nemzetközi szövetségek, pedig nekünk ez lett volna az egyetlen esélyünk...

Vagy mégse? Hiszen selejtezőn lehetett kiharcolni a részvételt, ahol a magyar válogatott elbukott. Onnantól kezdve minden duma meg álmodozás. A pályán valaki felülmúlta a csapatot, és aztán jöhetett a sportdiplomáciai sakkozás, de már bocsánat, szurkolóként én nem vagyok boldog a zöld asztal mellett elért "sikerekkel". Ez nem a vízirevü, ahol a sokat késő, hisztis lányt kirúgják és felvesznek helyette valaki mást, csak menjen tovább a show.

Lehet, hogy kézilabdában nem vagyunk világelsők, de panaszkodásban ott vagyunk a dobogón. És ez még úgy is igaz, hogy a nemzetközi szövetségről is megvan a véleményem. Az ausztrálok kigolyózása állítólag egy vészhelyzeti terv része volt, hogy ha netán a németek a pályán nem harcolják ki a részvételt, így szabadkártyával mégis ott lehessenek a világbajnokságon. Mert a német piac akkora, hogy szükség van rájuk, tökmindegy, hogy semmi joguk nem lenne rá. Ez gusztustalan, és én azt is elhiszem, mindenféle manipuláció áll annak a hátterében, hogy a mieink helyett mások utazhatnak.

Csak sportemberként ezt a helyzetet el kell fogadni, mert ami most megy, az már nem a sportról szól, hanem közelebb áll a fent említett vízirevühöz. Ejtsük ki az ügyes, de csúnyácska lányt, ha ott van a bögyösebb? Vagy valami ilyesmi hasonlattal lehetne élni. A szövetségben viszont kommentálhatták volna úgy is a helyzetet, hogy bántja a mieinket ami történt, de túllépünk rajta, mert becsületes mérkőzéseken lett volna lehetőség a kijutásra- nem jött össze, a következő alkalommal viszont foggal-körömmel harcolni fogunk.

A mostani nyavalygás viszont nekem azt üzeni, hogy a szövetségben felmentést keresnek, és arra várnak, a következő "surranópályás" bejutási lehetőségért most meg kell kezdeni a lobbizást. Ám engem az ilyesmi sose tud igazán örömmel eltölteni. A fenébe is, örülök a győzelemnek, elfogadom a vereséget, a sportdiplomáciára meg teszek. Aki a pályán kiharcolta a részvételt ellenünk, az páholyból nézte az osztozkodást. Én is jobban örültem volna, ha úgy lehet csámcsogni a nemzetközi szövetség machinációin, ha a mieink mindentől függetlenül ott vannak a mezőnyben. Semmiféle direkt magyarellenes ármányt nem látok abban, hogy ennek a kavarásnak nem mi lettünk a kedvezményezettjei- ennek már nincsenek győztesei, sportértelemben nézve legalábbis. A többi meg nem érdekel.

Ismét sok magyar sportkedvelő háborog, amiért már megint a mieink kárára tévednek a bírók sorsdöntő szituációban. A Fradi utolsó pillanatos góllal esett ki a női kézilabda Bajnokok Ligájából, de hogy pontosan mikor született ez a bizonyos találat, kérdéses.

A történet egyik része az, hogy még mielőtt a tévéfelvételek alapján egyből csalást kiáltanánk, jegyezzük meg, nem biztos, hogy ez a teljesen hivatalos óra állását mutatja. Tudjuk jól, a képernyőn látható adatok a mi informálódásunkat szolgálják, de nem feltétlenül egyeznek meg azzal, ami alapján döntést hoznak. Egészen konkrétan ebben az esetben egy vagy akár fél másodperc eltérés is jelentőséggel bírhat!

Amikor az óvást el kellett bírálni, nem tudhatjuk, milyen felvételek alapján hozták meg a döntést. Ha nincs perdöntő ellenkező érv, az óvást el kellett utasítani, hiszen akkor és ott a pályán levő bírók egy döntöttek- kész. Bármennyire fáj, nem biztos, hogy ez kifejezetten a magyarok ellen szóló nemzetközi összeesküvés. Így aztán én úgy érzem, ez az óvás nem is lehet sikeres, bármennyi alkalommal fellebbeznek a Fradi képviselői.

Persze nem látok bele abba, mi szerepel a döntéshozók előtt, és valóban történhetett olyan durva tévedés is, mint aminek a magyar hosszútávúszó volt a károsultja nemrég. Ám ilyesminek néha a magyarok is voltak haszonélvezői, másrészt itt nem a Bajnokok Ligájának a döntőjéről beszélünk, hanem egy meccsről, ami arról döntött, ki játszhat csoportmeccseket. Egyszerűen a nemzetközi sportközvélemény ingerküszöbét aligha ütheti meg ez a sztori, ez elsősorban a magyar kézilabdaszurkolóknak lehet fontos, köztük is leginkább a fradistáknak.

És ha a szívükre teszik a kezüket, akkor ők is beláthatják, nem azon a pillanaton bukott el minden. A meccs végefelé olyan durva taktikai hibákat követtek el a zöld-fehérek, amivel magukra húztak a lipcseieket. Azokra pedig bármit lehet mondani, de belekapaszkodtak az utolsó szalmaszálba, és a végsőkig küzdve kiharcolták a továbbjutást. Ha a magyar csapat szerez óriási gólt az óra 69:59-es állásánál, ódákat zengünk róluk, amiért reménytelen helyzetben sem adták fel, és azt mondanánk, szánalmas, hogy az ellenfél jogi csűrcsavarral akarja sikert aratni. Így aztán kijár a főhajtás akkor is a németeknek, ha a mieinket ütötték el a sikertől.

Amennyiben a Fradi számára kedvező döntés születne a zöld asztalnál, a tanulság akkor sem az lenne, hogy érdemes minden vitatott helyzetben óvni. Sokkal inkább az a lényeg, hogy aki tiszta eszközökkel akar sikeres lenni a sportban, az soha nem adhatja fel, reménytelennek tűnő helyzetben is harcol az utolsó másodpercig. Teljesen mindegy, hol kell pályára lépni a kézilabdás lányoknak a továbbiakban, legyen az a magyar bajnokság vagy kupa, a BL vagy a KEK, a válogatott meccsek, az elejétől a végéig koncentrálni és küzdeni kell. És aki mindent megtesz a pályán, annak a vereség esetén is meg lehet bocsátani, mert bizonyította, hogy igazi sportember, aki méltó a szurkolók tiszteletére...

Látom, hogy a kézilabdában is elkezdtek olyan döntéseket hozni szövetségi szinten, ami a nagy nemzeteknek kedvez. Az, hogy a világbajnokságra kijutó Ausztráliát kipottyantják mondvacsinált indokkal a német részvétel elősegítéséért, vérlázító.

Érti az ember a szándékot, a nagy német piac megtartása kulcsfontosságú a televíziós közvetítések értékesítésénél, de könyörgöm, a sport nem szólhat ilyen szinten a pénzről! Vagyis igen, szólhat, de akkor az már nem sport.

És akkor nekem még jobb ötleteim is vannak. Miért nem csinálnak előre koreografált meccseket, ahol mindig minden az utolsó másodpercben dől el? Írjanak bele a forgatókönyvbe pár váratlan fordulatot, szenzációs feltámadást, a végén kihagyott hétméterest, és így tovább. Nem is kellene élőben adni a meccseket, mert ha valami nem jól alakul, újra fel lehetne venni a meccs végét, és akkor mehetne felvételről az izgalmas verzió.

Tulajdonképpen nem is kell a pénzt pocsékolni erre a sok felesleges selejtezőre, üljön össze a nemzetközi szövetség elnöksége, és sakkozza ki, melyik nemzetek részvétele a legjobb bevételi szempontból. Ha egészen véletlenül azok ülnek az elnökségben, akik országa számára kedvező döntés születik, istenem, nyilván csak egybeesés. De továbbra is vallom, nem kellene itt megállni, ki lehetne osztani előre az érmeket is. Persze hogy ne érje kár a szövetséget, legyen az az aranyérmes, aki a legtöbb pénzt ígéri érte.

Végülis így mindenki jól jár, hiszen a pénz megvan, a megfelelő helyre kerültek az érmek, a játékosok nem fáradnak ki, nem lesznek depressziósak a stressztől, és nyilván a sérülésveszély is minimális.

Maximum a nézők lehetnének csalódottak, mert sport helyett showműsort kapnak. De egyrészt, mit számítanak a sportrajongók? Örüljenek, hogy a legnagyobbakat láthatják. Ha meg nagyon pampognak, lehet ügyesen eljátszani az izgalmas meccseket, a régi bundázó focisták is azt mondták, jobban szerették az emberek az elcsalt találkozókat, mert látványos, sokgólos meccsek voltak, és senki nem vette észre, hogy kamu az egész. Maximum a jövőben a kézilabdában nem a testi adottságok, hanem a színészi képességek alapján válogatják a játékosokat...