Sportfoglalkozás

Az amerikaifoci hústornyait is kiboríthatja az állandó inzultálás egy jelentés szerint.

A történet idén ősszel kezdődött. Jonathan Martin, a Miami Dolphins másodéves támadó falembere váratlanul elhagyta a csapatot október végén. Hamarosan kiderült, nem bírta idegileg a folyamatos beszólást, cikizést és szívatást, amiben része volt csapattársai részéről.

Hamar kiderült az is, a támadófal másik embere, Richie Incognito volt a hangadó, a leggyakrabban ő állt a zaklatás hátterében. Ráadásul két csapattárs, Mike Pouncey és John Jerry is lelkesen vett részt az Incognito-féle alázásban.

Az NFL és a Dolphins által felkért szakértő, Ted Wells a napokban fejezte be a több, mint száz oldalas jelentést az esetről. Több kérdést is felvet annak kapcsán, hogy Martin saját személyes problémái, bizonytalansága mennyiben járult hozzá az összeomláshoz, illetve családjának viselkedéséről is szót ejt a jelentésben. Ám elsősorban az Incognito-klikk viselt ügyeire koncentrált, teljes joggal.

Egy-egy csapatban valószínűleg mindig voltak, vannak és lesznek hasonló esetek, amikor az újoncokat a maguk módján "avatják be". Ám Martin kicsit sokat kapott. A jelentés során nem csak sztorikra támaszkodhatott Wells, gusztustalan hangüzenetek, SMS-ek kerültek elő, amiben Martint elmondták mindennek, szexuális utalásokat tettek a testvérére, emlegették a bőrszínét, és így tovább. A fiatal játékos állítólag nehezen viselte, hogy így rászálltak, Incognito viszont végig azzal védekezett, hogy ő ezt csak jó poénnak gondolta, és nem hitte, "viccei" ennyire felzaklatják Martint. A jelentés szó szerint idézi az üzeneteket, és nincs mese, kicsit sem szalonképesek, sokan kiborulnának ilyenektől.

A jelentésben más eseteket is felidéznek, amikor jó képet adnak a Dolphins öltözőjében uralkodó viszonyokról: egy játékost állandóan állítólagos homoszexualitása miatt cikiztek. Egy karácsonyi ajándékozásnál az egyik edző vicces meglepetést adott minden csapattagnak, egy guminőt- kivéve ezt a játékost, aki egy férfi bábut kapott. Így aztán felmerül a kérdés, ahol maga az edzői stáb is részt vesz a szívatásokban, nem egyszerűen csak szemet huny felette, volt-e esély arra, hogy leállítsák a zaklatásokat.

Teljesen hétköznapinak számítottak a rasszista beszólások is, de ezt például azért nehéz Martin ügyében felhozni, mert a fehér Incognito két társa az ilyen ugratásokban, Jerry és Pouncey maga is színesbőrű. Egyszerűen csak ez volt az elfogadott stílus az öltözőben, ahol teljesen normális volt a fiatalabb játékosok alázása.

A jelentésben felveti Wells, hogy Martin miért nem a csapat vezetőihez fordult, de ez alapvetően nem változtat a tényeken. Ez a fajta folyamatos zaklatás már messze túlmutat azon a célon, hogy valamiféle közösséget kovácsoljon a fiatal és az idős játékosokból. A Dolphins tulajdonosa, Stephen Ross nyilatkozata szerint maga is megdöbbent, és mindent meg fog tenni azért, hogy többé ilyen ne forduljon elő csapatánál.

Valószínűleg az ligában játszó gárdák többségénél ritkán fajulnak el ennyire a dolgok, és őszintén szólva engem az lep meg, hogy egy több száz millió dollárt érő NFL-franchise vezetői ennyire ne legyenek tisztában a csapatnál folyó történésekkel. Ez nem egy gimis beavatási szertartás, hanem kőkemény sport és kőkemény üzlet. A kőkemény szívatásnak nem kellene ezekhez társulnia.

(Kiegészítés: a Dolphins már ki is rúgta az alázásokban érintett edzőt.)

Két órán át nem érdekes Szocsi: folytatódik a Bajnokok Ligája.

Lássuk a mai kínálatot!

Manchester City - Barcelona 20.45

Bayer Leverkusen - PSG 20.45

Egyértelmű, hogy mindenki a City és a Barca meccsére kíváncsi. A kisebb manchesteri csapat akkor vált topcsapattá, amikor az arab befektetők komoly pénzeket beleölve igyekeztek sztárokat igazolni a pályára és a kispadra is. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen hosszú évek után még a bajnoki címet is megszerezték, és most is ott vannak a Premier League élmezőnyében. Ez egy jól összerakott csapat, de hogy az évek óta hasonló stílusban, nagyon eredményesen játszó Barcelona ellen ez mire lesz elég?... A City semmiképpen nem mondható esélytelennek, de a továbbjutáshoz a legjobbat kell nyújtani. A katalánoknál elég lehet egy-két Messi villanás ahhoz, hogy már idegenben is nagyot lépjenek a továbbjutás felé.

A Leverkusen szintén egy arabok által pénzelt csapattal néz szembe. A PSG jó játékerőt képvisel, de egy szívós, hajtós német klubcsapat ellen soha, senki nem mehet biztosra. Pénzt azért így is inkább Ibrahimovicék sikerére tennék.

Elszoktunk az utóbbi években a szoros spanyol bajnokságoktól. Vagy a Barcelona, vagy a Real Madrid dominált, utoljára 2007-ben volt pontazonosság az első két helyen (természetesen a két nagycsapat volt az érdekelt), és 2004-ben, azaz kereken egy évtizede volt másik csapat a bajnok, a Valencia előzte meg a gigászokat. Olyan pedig 2008-ban fordult elő utoljára, hogy nem a Real és a Barca volt az első két helyen, akkor a Villareal szerezte meg az ezüstérmet.

Most fej-fej mellett állnak a csapatok az első helyen- ráadásul nem két, hanem három gárda is érdekelt. Éppen ideje volt már, hogy felzárkózzon megint valaki a Real és a Barca mellé (mert azért akkora csoda nincs, hogy azok ketten ne legyenek ott az élen): az Atletico Madrid van még versenyben a bajnoki címért.

Szomorú, hogy olyan nagy múltú csapatokról voltunk hajlamosak elfelejtkezni az utóbbi években, mint az Atletico. Pedig régebben mindig számolni kellett velük is, kilencszer nyertek spanyol bajnoki címet, legutóbb viszont 1996-ban voltak aranyérmesek, és a következő dobogós helyezésig egészen tavalyig kellett várni.

Úgy fest, nem érik be a bronzzal, mert az idén szívósan tapadnak a két nagy riválisra. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy az idény közben csak pár igazán komoly meccsre figyeltünk (a bajnokságban játszott Barca-Real rangadók mellett rendre összefutottak a kupában is ezek a csapatok, az idén is ők játsszák a döntőt, és néha még a BL-ben is találkoztak), de ebben az évben az Atleticóról sem szabad elfelejtkezni. Végre!

Más kérdés, hogy a spanyol foci hírei leginkább egy Messi és C. Ronaldo főszereplésével eladott szappanoperára hasonlítanak. Néha már azt érzi az ember, az újságírókat zavarja, hogy belekavar a képbe az Atletico, hiszen kénytelenek pár mondat erejéig elkalandozni az Aranylabda-halmozó duóról.

Persze majd csak rendeződnek a dolgok, talán még az a csoda is megtörténhet, hogy nem az évi pár csúcsrangadóról szól a spanyol foci. Az idén az élmezőnybe verekedte magát a két sokak által kedvelt, harcos baszk csapat, az Athletic Bilbao és a Real Sociedad is, és talán lesz még felzárkózó az elkövetkezendő években. Legalábbis focidrukkerként úgy vélem, ez lenne a legjobb forgatókönyv, nem pedig az, hogy a mostani év csak afféle "kisiklás", mert egy harmadik csapat is belerondít a két nagy játékába.

Ha ugyanis maradna a csak róluk szóló felállás, az egyértelműen ahhoz vezet majd, hogy a hazai bajnokság csak afféle kötelezően megnyerendő kör lesz, és az igazi harcok, a komoly meccsek a Bajnokok Ligájában várnak a Barcára és a Realra. Vagy jön egy európai szuperliga? Attól tartok, van, akinek nem lenne ellenére ez a megoldás, egy NFL-szerű abszolút csúcsbajnokság az európai fociban. Ami elsőre jó ötletnek tűnhet, csak ha arra gondolunk, mekkora szakadék alakulna így ki a nemzeti bajnokságok meg a szuperliga közt, az előbbiek teljesen elveszthetik vonzerejüket. Én pedig nem szeretném, ha elvesztenénk a kötődésünket a saját kis helyi kedvencienkhez, mert mind a tévében bámuljuk azt a pár sztárcsapatot.

Szóval szurkolok az Atleticónak- nem azért, mert rajongójuk vagyok, hanem azért, mert hiszek benne, hogy a foci úgy jó, ha tényleg mindenkinek megvan az esélye a sikerre. Naiv vagyok? Nyilván, de ezzel szurkolóként nem vagyok egyedül. Sőt, ez ezzel jár...

Vajon jogos-e azzal vádolni a focistákat, hogy nem a legeszesebb sportolók közé tartoznak?

Nyilván az általánosítás csúnya dolog, de egy olasz amatőr focimeccsen történtek legalábbis elgondolkodtatják az embert. Az egyik csapat szerzett egy gólt, meglehetősen komikus körülmények között: a kapus kezéből kiperdülő labdát pöckölte a kapuba egy játékos. A gólöröm fura formáját választotta a meccs hőse, ugyanis lefejelte a kispad üvegét, ami annak rendje és módja szerint be is tört. Aztán jött a nagy csodálkozás, amikor a bíró felmutatta a piros lapot...

Tudom, fontos a hideg fej a sportban. A kemény is elengedhetetlen, úgy látszik...

A Szocsiban rendezett olimpia egyik gyakran felemlegetett témája a sporttal nem sok kapcsolatban álló melegjog-ügy. Születtek már okos bejegyzések, videók, van, aki folyamatosan felhozza ezt a témát, mások szerint meg az olimpia szóljon a sportról, az ilyen ügyeket kár belekeverni.

Ezt viszont megkerülni nem lehet. A helyzet az, hogy most figyel az egész világ Oroszországra, aki tehát valamire fel akarja hívni a figyelmet, most fog megszólalni. Az emberi jogi kérdések ügyével foglalkozás ma ugyanolyan marketingmunkát igényel, mint mondjuk a kólaeladás. Lehet tagadni, de a hasonlóság mégis tetten érhető: profi videók, profi "termékelhelyezések" vannak itt is, ott is.

A melegtéma most viszont az óceán túloldalán bukkant fel újra. Az amerikaifoci kemény, férfias sportnak számít, mégis tudni lehet, hogy vannak homoszexuális játékosok. Ez már csak a nagy számok törvénye miatt is így kell legyen. Ám olyanra még nem volt példa, hogy egy egyetemi játékos az NFL-kiválasztás, a draft előtt hozza nyilvánosságra, hogy meleg.

A Missouri defensive endje, Michael Sam lett tehát az úttörő. A coming out után nem csak játékosok, de csapatok is támogatásukról biztosították, megszólalt több vezető. A New England Patriots részéről Robert Kraft tulajdonos és Bill Belichick edző jelentette ki, a csapat szempontjából kizárólag az számít, hogy adott játékos hozzá tud-e tenni valamit az eredményességhez, és az érdektelen, fehér-e vagy színesbörű, heteroe vagy homoszexuális.

Persze nem lehet tudni, a ma már szinte kötelezőnek számító politikai korrektségen túl valójában mit gondolnak az NFL játékosai és vezetői. Azt gondolom, úgyis lesz, aki soha nem igazolna le egy meleg játékost, és biztos van ma is csapat, ahol nyílt titok valaki homoszexualitása, ami senkit nem zavar. Nem kötelező ehhez a kérdéshez mindenkinek ugyanúgy hozzáállni. De egy-egy ilyen döntés egy játékos részéről úgyis elgondolkodtat minden érintettet. Fontosabb az, hogy magában őszintén végiggondolja valaki, mit reagál, mint hogy nyilvánosan olyan nyilatkozatokat tegyen, aminél csak arra figyel, hogy ne legyen támadható.

Ezek a kérdések úgyis csak hosszú évek után tisztulnak le. Emlékezhetünk rá, annak idején az amerikai profi ligákban kizárólag fehér játékosok léphettek pályára. Aztán jöttek az első fecskék, akik a pályán bizonyították, hogy bőrszíntől függetlenül azt kell választani a csúcsra törő csapatnak, aki jobban teljesít. Ma pedig már igencsak vegyes összetételű az összes csapatnak, minden poszton játszanak fehérek és afroamerikaiak.

Egyszer majd ezek a meleg-témák is ide fognak jutni. Meglepve olvassák majd az akkori fiatalok, hogy valamikor ilyesmin okoskodtak az emberek. Hát számít ez? Nem, egyáltalán nem. Csak kell neki egy kis idő, amíg a túlnyomó többség így fogja fel. Ezért volt fontos lépés Michael Sam coming outja, ezért lehet egyszer majd mérföldkő.