Mondjuk ki: a magyar futballszurkolók fantasztikusak. Tudjuk, hogy a válogatottunk ócska, Pintér kapitány koncepciójából az eddigi meccseken semmi jó nem tűnt ki, a klubcsapatok már kiestek minden nemzetközi versenysorozatból, tehát elvileg semmi olyan érv nem látható racionálisan gondolkodva, ami azt sejtetné, megtelhet a vadiúj Fradi-stadion egy válogatott meccsre. Ám ehhez képest az északírek ellen több, mint húszezer ember ment ki, ami szerintem óriási dolog.

Kár, hogy a fociválogatott nem méltó ezekhez a szurkolókhoz. Unalmas, gyenge játék egy kifejezetten gyengének számító ellenfél ellen, európai szinten sehol nem jegyzik őket. Akit érdekel, előáshatja, a legutóbbi selejtezősorozatokban milyen szerény eredményeket tudtak felmutatni, még a mienknél is gyengébbet, a világranglistán is mögöttünk vannak vagy 60 hellyel. Nos, őket kellett volna felülmúlni, hogy egy jó start megalapozza - a mindig túlzott és csalódásba átforduló - bizakodást. 

De még a középszerű foci ellenére is meg lehetett volna nyerni a meccset, hiszen nem a németek vagy hollandok voltak az ellenfelek, akik könyörtelenül bedaráltak volna minket. Nem, egy rakkolós gárda volt velünk szemben a pályán, akik nem kívántak elfáradni 70 perc után, és nem adták fel a meccset miután a magyarok egy szöglet után begyömöszöltek egy gólt. Hasonlóan harcos módon beküzdött gólokkal 7 perc alatt a maguk javára fordították az állást, és a mieink képtelenek voltak erre válaszolni.

Egy hazai meccsen máris elbuktunk, az egyik kötelezően megverendő ellenféllel szemben, miközben a következő Európa Bajnokságon már 24(!) csapat lehet ott, sose ilyen esélyt nem kaptak még a középmezőnybe tartozó válogatottak- így a mienk is. Ám nekünk a továbbiakban máris csak a reménykedés marad. Jön egy bukaresti kirándulás, és ha ott beigazolódik a papírforma, nagy a kérdés, két vereség után meddig juthatunk?

Vajon ez volt a realitás? Talán igen, mert a klubcsapataink idén nyáron is beárazták a magyar focit, egyetlen válogatott játékost se keresnek jegyzett csapatba, és sem az Egervári-korszak vége, sem a Pintér-korszak eleje nem mondható diadalmenetnek. Ismét láttuk, itt tart, ennyit ér a válogatott. Az már a szurkolók "hibája", hogy minden előjel és elemzés ellenére győzelmet akarnak, nem azért mennek ki húszezren, hogy egy nagy égést lássanak pár ezer forintos belépőjükért cserébe. Semmilyen szinten nem tudom hibáztatni azokat, akik fütyültek, vagy az interneten kommentelve fejezik ki az elkeseredésüket.

Mert hát mit látunk? Az eredményt ismerjük, a játék képe semmi jót nem sejtet, a vesztes szövetségi kapitány kijelenti, hogy majd kiemelezzük a hibákat, noha gyakorlatilag nekünk mást se kell tenni az elmúlt három évtizedben, mint a hibákat elemezni. Még nem volt elég? Ugyan már. Persze Pintér ennél okosabbat nem tud mondani egy ilyen elkeserítő vereség után, hiszen nyilván ő sem akart vereséggel kezdeni egy selejtezősorozatot, még azt is elhiszem, hogy a legjobb tudása szerint meccselt. Az más kérdés, az ő tudása meg a játékosoké mit ér ezen a szinten... Kár is beléjük rúgni, megteszik azt mások ötletesebben, ügyesebben mint én tudnám.

Csak a szurkolókra szeretnék visszatérni, mert valamiért a mi focinkban most pont ők szúrják valakiknek a szemét. Családbarát meccsekről szóló okoskodások vannak, miközben azok az igazán lelkes emberek, akik pénzt, időt, energiát áldoznak erre a csapnivaló focira hosszú évek óta, lassan a csodálatos focivezetés első számú célpontjai lesznek. Nyilván azt várják tőlük, hogy a meccs végén, a vereség után is éltessék az MLSZ-t amiért ilyen szép, új stadionban fenekeltek el minket az északírek, és után a családok kedvéért el kellett volna énekelniük közösen a Paff, a bűvös sárkányt a leégő focisták kifütyülése, ócsárlása helyett.

Ám szerintem megint fordítva ül az MLSZ-vezetése a lovon. A szép stadionban is lehet csúnyán játszani, a dühös szurkoló is vidámmá válik ha nyer a válogatott, és a családokat sem a színvonalas szervezés csábítja ki a meccsre, hanem a győztelmek. Személyesen egyetlen embert sem szeretnék kiemelni a focinkat irányítók közül, "közös siker" ez a vereség, Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ők ismét fölényeskedve fognak majd okoskodni, és persze mindig valaki másra, például a szurkolókra fogják majd, a több éves koncepciókból miért nem valósul meg semmi.

Pedig az ellenfelekben van a hiba. Miért hajtanak annyira? Hát nem látják, hosszú távon nincs esélyük a mi fölényesen jobb hosszú távú focifejlesztési koncepcióinkkal szemben? Vagy a másik lehetőség az, hogy koncepciók még sose nyertek meccseket, azt a futballisták szokták.

Igenis lehet javulni, persze ehhez a játékhoz képest ez nem nehéz. És ha nálunk nem megy a fejlesztés, segédkezzünk más országok focijának tönkretételében. Küldje ki tanácsadóként Európa minden országába az MLSZ a funkcionáriusait, tuti, hogy náluk is meglesz a munkájuk eredménye! Kár, hogy valamiért nem kapkodnak utánuk sehol...

Oké, tegyük félre a komolytalankodást! Esetleg töltsék meg vízzel a szép új stadionokat, lehetne használni úszó- és vízilabdaversenyekre, sőt, mivel elég nagyok, szép kajak-kenu pályákat lehetne bennük kialakítani. És megvalósulhatna az az álom, hogy a sportújságok címlapjuk kürtölhetik világgá: ismét magyar világbajnoki éremnek örülhettek a nézők a Groupama Arénában! Ez simán reális, sőt, ez az egyetlen elképzelhető módja ennek a célnak az eléréséhez a közeli és távoli jövőben.

Persze ez csak álmodozás. A valóságban marad Pintér, meg az MLSZ, meg a hibák elemzése, és egy ijesztő meccs a románok ellen. Vajon ha ott is csúfos vereség lesz a vége, mennyi marad a valóban fanatikus magyar szurkolókból? Ha eltűnnek a lelátókról a leglelkesebb és leghangosabb emberek, annak csak a nagyon bolond focivezetők tudnának örülni. Jobb lenne, ha inkább ők húznának el- de ennek megint csak nincs realitása.