Sportfoglalkozás

Átadják a felcsúti futballstadiont, most már nem akarom megkerülni a kérdést, sportrajongóként mit gondolok az új építményekről.

Mivel én azon elvetemültek közé tartozok, akik még a magyar focit is szeretik, tulajdonképpen pozitívan tekintek arra, hogy épül pár új stadion. De... mindig ott a de. Végülis érthető, hogy a Fradinak múltja, népszerűsége okán új stadion épül. No meg az utóbbi évtizedben sok sikert arató debreceniek is maguk mögött hagyhatják a nemzetközi szinten értékelhetetlen régi stadiont. Valahol az is jó lenne, ha egy komoly utánpótlásképzést folytató akadémia fiataljainak is szép stadionja lenne.

Ám már ezeknél a stadionoknál is olyan sok pénzről, milliárdokról szól a történet, hogy az egyszeri focirajongó elgondolkodik. Az olvasóim többsége bizonyára soha nem volt magyar focimeccsen (ami szomorú, mert sajnos nagyon kevés embert érdekel a hazai labdarúgás), nem tudja elképzelni, milyen, amikor van hangulat, és milyen, amikor nincs. És sajnos az utóbbi a sokkal gyakoribb. Az évi két Újpest-Fradi még oké, vagy egy Debrecen-Diósgyőr, de amikor a Kecskemét Paksra látogat, háááát... A felcsúti csapatot kár is emlegetni, a kutyát nem érdeklik a meccseik, fiatalok alig vannak a keretben, az a fantasztikus magyar akadémiai rendszer eddig enyhén szólva is kevés klasszist termelt ki.

Szóval én nem a stadionokban mérem azt, hogy a foci jó-e. Sőt, az az utolsó. Ócska, lepattant stadionokban is voltam jó hangulatú meccseken, és ha többségében sok szurkolót vonzó, hajtós mérkőzéseket rendeznének, a fejlesztés még indokolható is lenne. Ha látnám az előrelépést, ha kinőtte volna a magyar foci a mai stadionhelyzetet, ám legyen, a közpénz költése is belefér. De ettől még nagyon távol vagyunk. Mivel ezeket az új pályákat viszonylag rövid idő alatt felhúzták, azt mondanám, ráértünk volna velük amíg el nem jut valahova a magyar foci.

És a kilátástalanság minden szinten érezhető. Gyenge a profiliga, ezt tudjuk. De az ifistáink is olyan égő meccseket játszanak az utóbbi években, hogy ehhez nem Makovecz-stadion kell, hanem inkább zárt kapuk mögött kéne játszaniuk! Hatot kapnak az akadémista tehetségek az olaszoktól? Aztán a sehol nem jegyzett gibraltári fiatalok elleni meccset alig sikerül döntetlenre menteni? Pár éve az U21-es válogatottat Szerbiában 8-0-ra tömték ki. Ez szégyen!

Mi a fociban nem eredményeket tudunk felmutatni, hanem stadionokat. Régebben az elbukott EB-pályázatok idején csak makettjeink voltak, azok nem kerültek sokba. A mostaniakért milliárdokat kellett kifizetni, szépek is lesznek. És mi lesz bennük? Jó foci? Talán. Majd. Valamikor...

És közben hallom, melyik csapat stadionjára jutnak még újabb milliárdok. Ott még a fenti érvek se nagyon állják meg a helyüket indokoltságról. A Vasas meg a Haladás olyan helyzetben van, hogy a meccseken fejtvesztve őrjöngő tömegnek nagyobb lelátók kellenek? No persze. Mintha lenne egy párhuzamos valóság a magyar fociban, ahol nem középszerű futballisták lézengenek a pályákon, pár száz néző előtt, hanem valami csoda zajlik a gyepen.

Talán majdnem ez is az igazság. Nem a fociról szól a történet, hanem valami másról. Így pedig én, akit elsősorban a sport érdekel, passzolhatom a kérdést: magyarázza meg az, mire jók az új stadionok, miért költöttek rájuk ennyi pénzt, aki átlátja az összképet. Mert én csak pályák realitását ismerem, és azzal nehéz indokolni...

A Real Madrid nyerte a spanyol kupát, és a döntőt megnézve nagyon úgy festett, megérdemelték a sikert. Nagyon hasonló volt a meccs összképe, mint a Barcelona Atletico elleni vereségénél: a katalánok nyomnak, járatják a labdát, ám helyzetet alig tudnak kialakítani, míg a fegyelmezetten védekező ellenfél kontrákkal veszélyeztet.

Hiába volt jóval többet a ladba a Barcánál, nagyobb helyzetei a Realnak voltak, abból kettőt ki is használtak. Az a csapat nyert, ami tegnap este jobb volt. A meccs sem volt rossz, mert azért elég izgalmasan alakult, és az, ahogy Bale a 85. percben a pályán kívül(!) kerülte és előzte meg a Barca védőjét, az az egész meccsnek jellemző pillanata volt- góllal is végződött, ezzel nyert a Real.

A madridiak még állnak a BL-ben, megnyerhetik a bajnokságot is- nyögvenyelősen indultak, de a végén még akár nagyon fényes is lehet ez az idény.

A Barcelona pedig az átigazolástól eltiltva aligha kezdhet új csapat építésébe. Persze... Ott van a keretben Messi, Neymar, Dani Alves, Piquet, Xavi, Iniesta, Fabregas- hát nekem legyen mondva, hogy "csak" ilyen játékosokra kelljen alapozni egy csapatot! Persze a csúcsfociban mindig lehet erősíteni, a védelembe elkéne pár ember, a kapusposzton pedig Pinto aligha megoldás, ezen a meccsen se volt túl magabiztos. De inkább az lenne a fontos, hogy a kispadon olyan ember üljön, aki fel tudja rázni a Barca sztárjait. Mert szerintem ott döcög valami, a játékosok óriási meccseket is tudnak nyerni, ha rendesen pörögnek, de most, az idény végére valahogy kifulladtak. Látni némi elkedvetlenedést...

Furcsa persze az egy külső szemlélő számára, hogy valaki "csalódott" spanyol kupa ezüstéremmel, bajnoki dobogóval, BL-negyeddöntővel, de a vérbeli sportoló már csak ilyen, ami nem aranyérem, az nem az igazi. Talán túl sokszor voltak a csúcson a Barcelona játékosai, így elszoktak a kudarcoktól. Megjegyzendő, az sem mindegy ám, hogy a bajnoki meccsek jelentős részén a sztárcsapatok egyoldalú küzdelemben, simán győznek, és ezért nehéz lehet ám a valódi tétmeccsekre felpörögni.

Majd jövőre új emberrel a kispadon kiderül, kiben volt a hiba...

Az amerikaifocisták a jelek szerint a pályán kívül "bizonyítanak", ami meglehetősen tipikus a holtszezonban. A San Francisco 49ers játékosai három ügyben is érintettek, ráadásul nem is kiegészítő emberek kerültek bajba.

A sztárstátuszba emelkedett fiatal irányító, Colin Kaepernick egy szexuális zaklatási ügybe keveredett. Erről egyelőre keveset lehet tudni, Kaepernick mindent tagad, és a sértett fiatal nő is csak annyit tud, hogy egy szállodában volt az irányítóval és két másik játékossal (egyikük a 49ers, a másikuk a Seattle Seahawks nem túl ismert elkapója), aztán kórházban ébredt. Hogy pontosan mi történt, majd a vizsgálat kideríti, ám azt tudjuk jól, a tengerentúlon ilyen balhék tettek már tönkre karriereket- és ezek azok az ügyek is, ahol a sértett némi pénzügyi kompenzáció fejében hajlandó "megbocsátani".

A 49ers remek linebackere, Aldon Smith egy reptéren okozott bonyodalmat. A még csak 24 éves játékos a pályán elsősorban a sackjeivel véteti magát észre, de azon kívül ittas és kábítószeres vezetés miatt került már többször bajba. A tavalyi szezon közben önkéntesen vonult be a rehabra, de úgy fest, ez egyelőre nem segített neki: Los Angelesben a reptéren bombával fenyegetőzött és azonnal letartóztatták. Nem kell magyarázni, mennyire ugranak a terrorizmus vádjára a hatóságok, és az ilyen ügyeket nem lehet egy kis pénzzel elsimítani, akár börtönbe is kerülhet Smith. 

Azt se feledjük, hogy a 49ers cornerbackje, Chris Culliver március végén elcsapott egy biciklist, majd segítségnyújtás nélkül tovább akart hajtani. Egy szemtanú állt elé, hogy ezt megakadályozza, és így várták be a rendőrséget. Ennek az ügynek is lesz még folytatása.

Ilyenkor a csapatok általában még kivárnak, mielőtt bármit tennének. Kétségtelen, addig ártatlannak kell tekinteni mindenkit, amíg a bíróság nem dönt, és lehet, hogy épp csak belekeveredtek valamibe véletlenszerűen- Kaepernick esetében ez könnyen előfordulhat például. Egy-egy efféle balhé előfordul a holtszezonban, de az, hogy egy gárda játékosai három ügyben is érintettek, nagyon nem jó ómen. Nyilván a 49ers edzője, Jim Harbaugh (aki mögött három egymás utáni évben elért NFC-döntő van, mégis komoly vitái vannak a klubvezetéssel), már nyilván szeretné, ha a közös edzések elkezdődnének, és beszélhetne a játékosaival. Nagyon könnyen kicsúszhat az irányítás a kezéből, ha néhány sztár ilyen ostoba módon esik ki a keretből. 

A helyzetet tehát valahogy kezelni kell, csak az a problémás, hogy amíg a vizsgálatok zajlanak, addig nem sokat lehet tenni. Sokan tartják úgy, hogy a 49ers az NFL második legjobb csapata, és a következő szezonban végre elnyerhetné a Super Bowl-t. Most tehát az a nagy mutatvány vár az edzőre, hogy egységet kovácsoljon az öltözőben, még a bajokból is erőt merítsenek. Volt már ilyenre példa a ligában, és ha Harbaugh valóban annyira jó, mint amilyennek tartják, akkor egy sikeres idénnyel ezt fényesen bizonyíthatja is.

Csak minél előbb kezdődjenek el az edzések, és a játékosok a labdával legyenek elfoglalva, ne a balhézással...

Mostanában a korábbinál jóval többet mozgok, és még kifejezetten élvezem is. Visszagondolok gyerekkoromra, amikor állandóan csatangoltunk, bicikliztünk, fociztunk, és szintén élveztem. De a kettő között volt sok év, amikor inkább csak tespedtem. Most magamban arra keresem a választ: miért?

Az addig rendben van, hogy a tévé és az internet nem tartott minket otthon kölyökkorunkban, sűrűn rúgtuk a labdát a salakos pályán. Engem is elvittek úszni, tehát még ilyenre is volt példa. De ha erre az időszakra kellene jellemző példát mondani, akkor az jut eszembe, hogy az úszást is edzésjelleggel, üvöltözéssel, túlhajszolással kellett csinálni, amit nem szerettem. Még kissrácok voltunk, elmentünk jelentkezni egy focicsapathoz, ott meg azt mondták, 12 évesen ehhez már öregek vagyunk, minden nélkül hazaküldött. Az edző nyilván jobban értett hozzá, kollégáival együtt, és ennek a szemléletnek a kiváló eredményeit láthatjuk viszont a magyar profiligában...

Szóval már gyerekként is valamiért abba ütközött az ember, hogy a testnevelés csak lötyögés, és bármit kezdene sportolni, azt nem lehet csak úgy, örömből űzni, mert edző van meg keménykedés. Nem ad semmi sikerélményt az ilyen, az ember inkább csak alázásokat gyűjt be, és ha látható, hogy nem lesz belőle olimpiai bajnok, tesznek róla, hogy elmenjen a kedve az edzésre járástól.

Középiskolában pedig már "nagyok" voltunk, nem vettük komolyan a testnevelést. Igaz, a tanár sem volt partner. Szertornát erőltette- természetesen azért, hogy versenyekre lehessen járni. Na, erre nem sokan voltunk vevők. Páran gyúrni kezdtek, amikor jelentkeztek a tanárnál, hogy kislabdadobás helyett mennek le az iskola pincéjébe a terembe, jött a pattogás, hogy a tanterv meg minden. "Akkor beteg vagyok", volt erre a válasz. Szóval ami azokban az években folyt, már senkinek nem csinált kedvet semmihez. Az egyetemen pedig arra se emlékszem, volt-e bármi elvárás, adódtak-e lehetőségek.

Innen szép nyerni! Évek teltek el úgy, hogy csak tévében láttam sportot. Kedvtelésem lett a búvárkodás, de ott meg jobban szeretem a nyugis, nézelődős merülést, mint a sok úszást. Ha választ kéne rá adnom, miért is nem bicikliztem, futottam, túráztam pár évvel ezelőtt, nem tudom rá a választ. Nem akarom a régi tapasztalatokra fogni, amikor a sport sokkal kevésbé adott örömöt, mint kudarcélményt. Megtörtént, rendben, de annyi eszem lehetett volna, hogy rájöjjek magamtól, adhat a mozgást mást is.

Mindenesetre nem fogom fel tragédiaként, hogy így alakult. Ez van, ettől még itt vagyok, és az utóbbi hónapokban sikerült megint felfedezni a mozgás örömét. A baj az lenne, ha még nyolcvanéves koromban is csak töprengenék ezeken a dolgokon. Remélem, a mai fiataloknak, tévé és internet ide vagy oda, a sport inkább élmény lesz, mint kötelező, letudandó feladat, és akkor nem hozzám hasonlóan, öreg fejjel kell felfedezniük, mi ebben az egészben a jó...

Az amerikaifoci egyik legendás barátságát több filmben is feldolgozták- a történet szomorú, mégis van benne valami felemelő.

A hatvanas években már a televízióban is nézhették az amerikaifoci-bajnokság, az NFL meccseit a nézők. A profiliga legnagyobb sztárjait mindenki ismerte, óriási üzlet volt ez a sportág, még egy ellenliga, az AFL is indult (később a két liga egyesült, így alakult ki az NFC-AFC főcsoport az NFL-en belül). Az NFL egyik alapító csapata volt a legendás Chicago Bears, akik 1965-ben draftoltak egy ügyes futót: az afroamerikai Gale Sayers Kansasból érkezett, és hamarosan meg is kapta a "Kansas Comet" becenevet.

A szélvészgyors játékos kiismerhetetlen irányváltoztatásaival őrületbe kergette a védőket. Már újoncévében rekordokat döntött, nem csak futóként jeleskedett, de elkapóként is több touchdownt szerzett, és nagyon eredményes volt a kirúgások és puntok visszahordásában is. Több akkortájt felállított csúcsát csak évekkel később sikerült megdönteni, amikor már több meccset játszottak az alapszakaszban a csapatok.

Vele egy időben került a Bears-hez egy másik futó, Brian Piccolo. Ő teljesen más utat járt be, nem draftolták, hanem újonc szabadügynökként igazolt Chicagóba, és jó ideig csak a gyakorlócsapat tagja lehetett. Ám amikor Sayers 1968-ban súlyos sérülést szenvedett, akkor Piccolo is több játéklehetőséghez jutott.

Ekkor ők már barátok voltak, amihez hozzájárult egy csapatvezetői döntés is. Még ebben az időben is létezett afroamerikai és fehér játékosok közötti megkülönböztetés, idegenbe utazva a szállodában a szobákba is ez alapján kerültek. Ám a vezetők úgy döntötték, posztonként osztják el a szobákat a jövőben- az egyetlen "vegyes" szobába a két futó, Sayers és Piccolo került.

Amikor Sayers térdszalagjai elszakadtak, hosszú rehabilitáció várt rá. És barátja, Piccolo végig mellette volt, segítette csapattársát az edzésben, felkészülésben, noha tudta jól, a felépülés után riválisa lesz a csapatba kerülésért. Sayers végül újból pályára léphetett- bár veszített robbanékonyságából, még mindig képes volt megvillanásokra.

Piccolo szintén gyakran játszott ekkoriban a Bearsben. Ám 1969 novemberében, egy Atlanta elleni meccs során maga kérte, hogy cseréljék le, nem bír játszani, alig kap levegőt. Mindenki meglepődött, és azonnal kivizsgálásra küldték a fiatal futót. Kiderült, rák támadta meg szervezetét. Több műtétre is sor került, de nem sikerült megmenteni az életét. Brian Piccolo alig 26 évesen, 1970 júniusában elhunyt. Fiatalon nősült, három kislánya gyászolta.

Gale Sayers próbált segíteni amiben tudott, de barátja elvesztése nagyon megviselte. Ebben az évben újra megsérült, majd nem sokkal később vissza is vonult, lába nem bírta a terhelést. Sikeres számítógépes céget alapított, ma is aktív életet él. A futballban töltött évekről, a Piccolóhoz fűződő barátságáról könyvet is írt.

Kettejük történetét már 1971-ben feldolgozták, Billy Dee Williams és James Caan kapta a két főszerepet. Az Emmy-díjjal is kitüntetett Brian's Song című tévéfilmben látható jelenetek közül több hasonlóan zajlott le a valóságban is. Amikor Sayers 1970-ben csapatától megkapta George S. Halas Most Courageous Player Award elismerést, ő nem magáról beszélt a díj átvételekor, hanem arra kért mindenkit, barátjáért imádkozzon. A megrendítő erejű beszéd természetesen a filmbe is bekerült.

A történetet 2001-ben újra filmre vitték, Mekhi Phifer és Sean Maher főszereplésével. Nem csoda, hogy ismét feldolgozták, mert a két kőkemény focista barátságának megható történetének üzenete mélyebb. A hatvanas évek polgárjogi harcainak viharában egy fehér és egy afroamerikai játékos kiállása egymásért még egészen mást jelentett. Ha valaki véletlenül belefut a Brian's Song (Brian élete) című filmbe, ne hagyja ki- nem csak sportrajongóknak ajánlott, hanem mindenkinek, aki kíváncsi két ember őszinte barátságának történetére.