Nem tudok igazán ráhangolódni a mostani olimpiára. Nem nézem annyit a versenyeket, nem kötnek le igazán a történések. Szeretem a sportot, valami mégis hiányzik. Írtam persze a blogban már eleget Szocsiról, a versenyt megelőző balhékról, a játékok kapcsán felhozott emberi jogi kérdésekről, még a mellékehelyiségekkel kapcsolatos problémákról is.

Sajnos nem egy alkalommal a magyarok különféle "ügyek" miatt szolgáltattak témát, komoly sportolói teljesítményről a mieink részéről elvétve hallhatunk.

És ott van a pénzkérdés, ami mindig jelen van ma már, ha sportról beszélünk. Amatőrök?... Ugyan, alig akadnak olyanok a mezőnyben, akik nem milliós pénzdíjakért szállnak versenybe. Afrikai országok az interneten toboroznak a versenyzőket, a téli versenyszámokban jobb országok az érmeket számolgatják, óriási lóvék kerülnek szóba, amikor a közvetítési díjakat részletezik.

Szóval időnként elmegy az embernek elmegy a kedve az egésztől. Jó dolog lenne minél több szívmelengető, vidám történetet hallani, sportszerű, szimpatikus versenyzőket látni. Pont azért feltűnő, ha ilyen hír járja be a világot, mert ez ma már nem jellemző...

Ezért (is) szép gesztus az, amit a 15 kilométeres férfi sífutás győztese, a svájci Dario Cologna tett: 28 percet várt a célban, hogy az utolsó beérkező versenyzőt, a perui Roberto Carcelent személyesen köszönthesse. A peruinak nagy álma volt az, hogy versenyezhessen Szocsiban, de nem sokkal a játékok előtt komolyan megsérült. Mégsem adta fel, és ha nagy hátránnyal is, de beért. Végig akart menni, sikerrel is járt, és meglepő módon pont így lett híres. Nekem pedig az jutott eszembe, vannak szimpatikus vesztesek- no meg szimpatikus győztesek is. Szerencse, hogy néha egy helyen, egy időben vannak jelen! Kicsit felhívják a figyelmet az elfeledett értékekre, a háttérbe szoruló olimpiai eszmére...