Sportfoglalkozás

Két és fél hónapig nélkülöznünk kell a magyar focit valahogy. Nem könnyű időszak ez annak a több száz, néhol több ezer szurkolónak, aki él-hal az NB1-ért- a többieknek valószínűleg fel sem tűnik.

Pár érdekesség jut eszembe az eddigi 17 fordulóról. Például a vadiúj Fradi-stadion környékén autózók azt hihették időnként, nem odabenn, hanem kinn van a meccs, mert ott gyűltek össze a leghangosabb drukkerek, akik fergetes hangulatot teremtettek, míg az Aréna inkább felolvasóestek hangulatát idézte- kivéve a színvonalat.

Kiderült, hogy ahol ma még nincs ürességtől kongó vadonatúj stadion, hamarosan ott is épül egy. Állítólag még az évek óta másodosztályban tanyázó Vasas-szurkolók is felháborodtak, amiért kicsi lesz a nézőtér a tervezett új arénában, de gyorsan megnyugtatták őket, lehet ott akár ötezer ülőhely is. Annyi embert az utóbbi években talán egyszer sem láttak a Fáy utcában, de nem baj, mi a jövőnek építkezünk. Az MTK-nak még ennyi nézője sincs, mégis luxusstadion épül nekik, de remélhetően bármikor átéptíthetik olcsón plázának, ha máshogy nem sikerül hasznosítani.

Ami a legjobban feltűnt az idei őszi szezonban, az az izgalom hiánya. Egyszerűen volt-nincs, elpárolgott. A meccsek többsége kifejezetten unalmas, még a szorosnak tűnő találkozók is teljesen kilátástalan brusztolásnak tűnnek. És ez az olyan régen hajtósnak számító csapatok esetén is úgy van, mint a Fradi. A zöld-fehérek mindig reflektorfényben vannak, és pont rajtuk mérhető le a leginkább, merre tartunk: csökkenő nézőszám, a kilincset egymásnak adó idegenlégiósok, arctalan csapat jutnak az eszembe. Elment a bajnokságnak több, mint a fele, és maga a foci alig téma, a közeg annál inkább. 

Pedig a pazarló stadionépítések és a handabandázó MLSZ-vezetés olyan témák, amikkel normál esetben nem kellene foglalkozni. De nem lehet szó nélkül hagyni, mi történik, mert a focirajongó sem hülye, és ha a meccsekben csalódik, akkor szeretné tudni, mi a franc történik itt. Látjuk a kontrasztot a szuperstadionok és a nem olyan szuper futballunk közt, látjuk az ellentmondást a saját maguk szobrát fényesítő MLSZ-vezetők és a valós számok közt, és valódi válaszokra várunk.

Közben a szövetségben nyilván zajlik az ötletbörze. Hátha kitallják majd, hogy túl hosszú a téli szünet, térjünk át a tavaszi-őszi rendszerre, és attól majd felvirágzik a foci. Ráadásul nagy barátaink, az oroszok is ilyen ütemezésben szervezik a bajnokságot, tehát csak jó lehet... Vagy esetleg majd elmondják azt, azért nincs magyar foci február végéig, mert így hagyunk esélyt a gyengécske amerikai konferenciának, hogy a rájátszást és a Super Bowl-t ne homályosítsa el a Kecskemét-Paks vagy a Haladás-MTK rangadók körüli felhajtás. 

Esetleg az az ok, hogy az előttünk álló szűk három hónap alatt elfelejtjük, milyen gyatra a magyar foci, és hátha emiatt az első tavaszi fordulóban árnyalattal több néző lesz, mint a szánalmas kevés embert érdeklő utolsó őszi fordulókban. A 16. körben alig sikerült túllépni a 13 ezer embert 8 meccsen, az ember azt mondaná, ennél lejjebb már nehéz süllyedni: ha leülnek a stadionokban a biztonsági emberek, meg az ificsapatok játékosai, illetve a pályán levők hozzátartozói, ez a szám már velük is megközelíthető.

Vannak persze forradalmi tervek az ezen való változtatásra: a kötelező iskolai programként beiktatott meccslátogatás, netán a sorkatonaság újraélesztése és az egyenruhások kivezénylése sokat segíthetne. Kár, hogy Ronaldót és Messit nem lehet behívni katonának, milyen szuper csapat lehetne megint a Honvéd! Persze az kit érdekel, mi van a pályán? Csak azok a szép stadionok, azok álljanak!...

Dióhéjban: tovább tart a hazai futball lejtmenete. Befejeződött a 15. forduló a hazai labragúgó bajnokságban, egy rövid értékelés erejéig érdemes áttekinteni, mi volt eddig, és mi várható.

Általánosságban elmondható, fájóan kevesen járnak focimeccsre idehaza. Egyre esik a nézőszám, ha kétezren kimennek egy meccsre, akkor máris nagy az öröm. Az új stadionok messze nem váltották be a reményeket, se a Fradi, se a Debrecen új otthonában nem tolonganak a nézők, a kutyát nem érdeklő felcsúti csapat vadiúj létesítményében pedig csak pár százan lézengenek általában. Fogalmam nincs, mi változtathat a trendeken- az már most feltűnő, önmagában egy milliárdos stadion vonzereje a nullával egyenlő.

A tabella végén álló csapatoknál amúgy se lelkesítheti a nézőket az, hogy a kedvenceik csapnivalóan játszanak. Az vélhetően nem lep meg senkit, hogy a két újonc, a Dunaújváros és a Nyíregyháza a mezőny alsó harmadába tartoznak, a balhés hónapokot maga mögött tudó Pécs és az élcsapatnak soha nem számító Pápa helyezése sem szenzáció. A hamarosan két új stadiont kapó csapat, a Haladás és a Honvéd játékához viszont jelenleg egy salakkal felszórt grund is méltó lenne. A nézőik is elférnének az oldalvonal mellett ücsörögve, szóval nem ezek lesznek a jelen magyar focijának legésszerűbb beruházásai- főleg, ha valamelyikük kipottyan, és erre megvan minden esély.

A veszélyzónától a felcsútiak sincsenek messze, akiket alig egy ponttal előz meg a mostanáig élcsapatnak számító Győr. Utóbbiak bukdácsolása a bajnokság egyik negatív meglepetése, itt már az edzőt is felállították, ami nem volt váratlan húzás. A sűrű középmezőnyben van egyelőre a jól indult Újpest, a saját szurkolóival viaskodó Ferencváros, a gyatrán induló, de aztán a végére belelendülő Debrecen. Utóbbiak voltak az egyetlenek ebben az évben, akik le tudták győzni az éllovas Videotont, ráadásul Székesfehérváron. A negyedik helyezett Paks jó eséllyel a három nagy mögé csúszik majd tavasszal.

A Diősgyőr igazán jól szerepel, de majd a tavaszi rangadókon dől el, képes-e a dobogón maradni. Szerintem megvan rá az esély, amíg ilyen lelkesen gyűjtik a pontokat, és őket a kevés értékelhető létszámú szurkolótábor egyike is segíti. A szintén új stadionra váró MTK-nál a szurkolás nem faktor, a Garami-mágia annál inkább: a veterán mester tényleg remek munkát végez. Ha van, aki előtt ebben a magyar futballban kalapot lehet emelni, akkor az ő. Ugyan becsúszott pár váratlan vereség, az MTK simán érmes lehet.

A tabella élén öt pont előnnyel forduló Videoton a jelek szerint inkább csak elbukni tudja a bajnoki címet, mert annyival jobbnak tűnik az üldözőknél. A képet viszont árnyalja néhány tényező. A fehérváriak tíz fordulón át hibátlanok voltak, de az utóbbi öt körben a megszerezhető 15-ből csak 8 pontot gyűjtöttek, szóval a villámrajt után némileg olvadt az előnyükből. És ami még fontosabb: a sorsolás furcsasága okán a második körben a Videoton csak öt(!) mérkőzést játszik otthon, valamennyi komoly riválisával idegenben találkozik a csapat. Utazhatnak Debrecenbe, Újpestre, az MTK-hoz, a Fradihoz, a Pakshoz, Diósgyőrbe, és azért bizony lehet bukdácsolás ebből az erőltetett menetből. A zászló azért így is nekik áll, még egy-két pontvesztés is belefér, hiszen lépéselőnyben vannak.

A hazai futballéletben mégsem ez látszik a legizgalmasabb kérdésnek. Az elején említett elfordulás a focitól kezd tragikus méreteket ölteni. A magukat fényezni kiválóan tudó MLSZ-vezetők pechjére még fellelhetőek a nagyszabású terveik a nézőszámot illetően. Csányi Sándor 2011-ben arról beszélt, hogy az akkori 2800-as átlagnézőszámból hamarosan 3000 lesz, ami évente ezerrel nőhet. Most nagjyából 5-6 ezer embernél kéne tartani- a valóság inkább a kétezerhez közelít. Pedig új stadionok is vannak, meg szurkolókártya, meg családbarát meccsek... Úgy látszik, az emberek továbbra sem a Fradi-pályára vagy kecskeméti, szombathelyi stadionokba tervezik a családi pikniket.

Még csak nyomai sincsenek trendfordulónak. Nagyon kíváncsi lennék, hogy értékelik MLSZ-szinten teljes kudarcukat- legalábbis a vállalásaikhoz képest. A válogatott nem jutott ki sehova. Az utánpótlás csapatok teljesítménye sem éppenséggel sikertörténet. A nézők fogynak. Az olyan megmosolyogtató elvárások, hogy 2012-2014 között legalább egy klubcsapatnak be kell jutnia a nemzetközi kupákban a főtáblára, 2015-ben pedig már kettőnek, inkább viccnek tűnnek. 

A Csányi-korszakból gyakorlatilag alig említhetünk érdemi pozitívumot a mérhető teljesítmények terén, semmiféle előrelépést nem láthatunk. A beugró Dárdai Pál sikeressége a válogatott élén viszonylagos, és inkább csak fügefalevél. A realitást az üresen kongó lelátók képviselik a vadonatúj stadionokban, mert ez az, ami a magyar foci mindennapjait jelenti. Kíváncsi leszek, mikor állnak majd elő újabb izgalmas elképzelésekkel a tervezett előrelépésről. Nyilván remek magyarázatokat gyártanak a szövetség hivatalnokai, melyeknek mondanivalója, "nekünk higgy, ne a szemednek!" Kár, hogy a kamerákat beengedik a meccsekre, mert azok túl sokat megmutatnak a a játék színvonalából és a nézői lelkesedésből. Talán az lesz a megoldás, hogy nem adják a tévék a bajnokikat, és akkor csak az MLSZ által gyártott lelkes beszámolókból értesülhetünk a focink csodás történéseiről.

A szörnyű az, hogy sokat már akkor se vesztünk, ha eltűnnek a magyar meccsek a képernyőről...

Dárdai Pál ideiglenes szövetségi kapitány teljesítette, amit vállalt- és minden bizonnyal túlteljesítette a szurkolók elvárásait. Hogy szerencsével vagy sem, az szinte mindegy, a lényeg ebben a selejtezősorozatban, hogy ki szerez több pontot. És a tragikus kezdet után óriási előrelépés ez a három biztató eredmény.

Pedig nem nekünk állt a zászló; és ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell vallani, három lőtt góllal hét pontot szerezni azért mázlis. Igaz, kapni viszont csak egyet kapott a válogatott, és nem nagyon számít, hogy bőven beakadhatott volna még egy-két gól, nem a védőinken múlt.

Mit is jelent ez a hét pont? Mivel elég sűrű lett a csoportban a mezőny, remény van a továbbjutásra. A feröeriek teljesen váratlan módon nyertek Görögországban, utóbbi válogatottnak mostantól egyetlen utolsó szalmaszálba kell kapaszkodni, ha fel akarnak zárkózni: márciusban Budapesten vendégeskednek majd. Ha minden marad a megegyezés szerint, akkor a mieinknek már új szövetségi kapitánya lesz, és jó eséllyel a görögök is kirúgják a mestert. 

Nyilván majd beindul a kórus, hogy valahogy próbálják meg a posztján tartani Dárdait. Az eredmények mellette szólnak, ez kétségtelen. Ám szó sincs arról, hogy hirtelen elővarázsolt a kalapból egy csapatnyi új magyar futballcsillagot, akikből világverő gárdát kovácsolt volna. Az a hét pont lehetne kettő is, ha máshogy pattan a labda, és akkor most mindenki a fejét követelné. Érdemei elismerése mellett is csak annyi a magyar foci, amennyi: akadnak részsikerek, de összességében mégsem túl rózsás az összkép. A hazai bajnokság meccsei csapnivalóak, a nézők csak lézengenek a lelátókon, miközben egyre-másra épülnek az üresen kongó stadionok. A finnek elleni győzelem afféle fügefalevél, ami ideig-óráig elfedi a hétköznapok problémáit, de aztán a tévében majd megint az NB1 "színvonalas" meccseit bámulhatjuk, és akkor olyan lényegtelennek tűnik, ki irányítja a válogatottat.

Szóval örülök, persze, de nem tudok elfeledkezni a többi dologról, ami a magyar fociban ma történik. Olyan pletykát hallottam a napokban, ami -ha beigazolódik- az egész focink egyik legtragikomikusabb helyzete lehet. Kíváncsian figyelem a híreket a meccsekről...

Dárdai Pál szövetségi kapitány harcosan, elszántan nyilatkozik, és bizonyára van, akinek ez szimaptikus. Csak éppen elsősorban nem neki kell felszántania a pályát, hanem a válogatott tagjainak. És fel tudok idézni bőven olyan nyilatkozatot a múltból, amikor az aktuális szövetségi kapitány rettentően harcos csapatot ígért- a végeredményt meg láttuk.

Szóval én attól nem leszek rettentően optimista, hogy mit ígér Dárdai. Attól pedig főleg nem leszek nagyon elbizakodott, amit a fiúktól a Feröer-szigetek elleni meccsen láttam. A románok elleni kibrusztolt döntetlen jó eredmény, bár azért túlzás lenne azt mondani, hogy Bukarestben lejátszottuk az ellenfelet- a folytatás a szerény képességű feröeriek ellen viszont roppant felejthető volt. A két meccsen összesen két gólt sikerült szerezni, és északon a meccs végén egy félamatőr válogatott ellen rendesen beszorultak a mieink, nagyon örülhettünk a győzelemnek.

Nincs itt mitől elszállni, ha realisták akarunk maradni. Nagyon jó fokmérő lesz a pénteki finnek elleni mérkőzés, mert a magyar válogatottra inkább az volt az utóbbi évtizedekben a jellemző, hogy az egy-egy bravúrosabb eredményt az erősebb ellenfelekkel szemben követte valami kijózanító bukás. Dárdai munkáját akkor értékelném jónak, ha győzelemmel zárulna az összecsapás, mert azt gondolom, egy itthon elcsípett döntetlennel nehéz lesz messzire jutni a meglehetősen kiegyensúlyozott csoportban. Az északírektől elszenvedett vereség miatt a viszonylag jó eredmény kevés, már ha valóban ki akar jutni az Európa-bajnokságra a csapat.

Persze ha csak annyi a cél, hogy az MLSZ elnökségi ülésen statisztikákat lehessen felidézni a fantasztikus fejlődésről, amik a szövetség vezetésének munkáját dicsérik, akkor hőskölteményt lehet írni egy döntetlenről is. Ám mivel a szövetség és a szurkolók két külön hajóban eveznek, a nagy szavakkal már senkit nem lehet megvezetni. Így aztán kissé furcsállom azt, ahogy Dárdai nyilatkozik, de ahogy sajtótájékoztatón még senki nem nyert meccset, ugyanúgy nem lehet veszíteni se. Ha győzünk, minden belefér, ha kikapunk, akkor meg nem az lesz a legnagyobb hiba amit a fejére olvasnak, hogy mit mondott a mérközés előtt.

Én már elszoktam attól, hogy rettentő optimizmussal várjam a magyar válogatott meccseit, bárki az ellenfél. És ezen bizony Dárdai habitusa sem tudott változtatni, viszont a fiúknak jó játékkal sikerülhet belelkesíteni. A lefújásig tehát bizalmat szavazok nekik, aztán majd ítéletet mondok. Persze az is lehet, az eredmény fog magáért beszélni- akár így, akár úgy.

Komolyan vicc kategória az, amikor a Honvéd-tulajdonos Hemingway úr felháborodik a csapata meccsét közvetítő kommentátorok cinizmusán, és burkoltan az egész sportcsatornát megfenyegeti, hogy eleshetnek a meccsek közvetítési jogától. 

Tényleg megint itt tartunk? Időről időre előkerül az a probléma a magyar fociban, hogy a sportriporter a rosszfiú, mert azt mondja, amit lát. Nem vitás, többen erős jelzőket engednek meg maguknak, de azért jegyezzük meg azt az apróságot, a SportTV-ben dolgozók nem csak a fantasztikus NB1 meccseit közvetítik, mellette európai csúcsligák, európai kupák meccsei is képernyőre kerülnek, szóval nagyon benne vannak a foci világában. És igen, egy Barca-Real után a Honvéd-Paks meccset nehéz úgy közvetíteni, mintha a kettő hasonló színvonalat képviselne.

A régi legendák viszont azt mondják, az sem szerencsés, ha a kommentátor varázslatosnak mondja el a rossz meccset is, mert akkor harsant fel a "Ne hazudj Szepesi!" kórus. Nem voltam ott, nem tudom, tényleg megtörtént-e. De elképzelhetőnek tartom, mert a néző, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem hülye. Tökéletesen megérti, mi a ciki a magyar tiki-takában. Az, hogy ilyet látunk magyar pályán, még véletlenül sem a kommentátor hibája.

Aki szerint a szpíkerben van a hiba, mert nem a pozitívumot keresi abban, hogy milyen sokszor tudnak szépen egymáshoz passzolni a focisták, az egy különös, furcsa világban él, amit én nem akarok megismerni. A kommentátor a fenti esetben a kárhoztatott Fülöp László volt, és én tisztelettel csak annyit kérdeznék, ugyan milyen pozitív hangulatban kéne magyar meccset közvetíteni annak, aki hétről hétre ilyen jeleneteket láthat élőben?