Sportfoglalkozás

Amikor pár hónapja a síszimulátorokról írtam, nem gondoltam, hogy hamarosan Budapesten is kipróbálhatok egyet. Pedig így történt, mert már van egy ilyen gép nálunk is, és azt kell mondjam, nagyon remek móka.

Ketten mentünk el tesztelni a szimulátort, én mint teljesen kezdő, illetve egy jóbarát, akinek azért már sokszor volt léc a lábán. Nekem eleinte még azt is kellett szokni, milyen érzés sícipőben lenni, és hát kissé nehezen ment az ismerkedés az alattam mozgó lécekkel...

De szerencsére itt profik dolgoznak, síoktató korrigálja a tartásbeli hibákat, hogy ne rögzüljenek. A kezdők belekóstolhatnak a síelésbe- bár nyilván van különbség a hegyoldalhoz képest, számos szempontból, de én laikusként azt éreztem, bőven lehetne itt tanulni. Az oktató szerint az, amit itt jól sajátít el az ember, hasznára válik egy valódi síoktatáson is, nem teljesen nulláról indul.

A rutinosabb síelő számára gyorsan ment az összeszokás a géppel. Hamar nagy tempóban kerülgette a kapukat a virtuális pályán, és őt figyelve tudtunk beszélgetni arról, mennyiféle beállítási lehetősége van a kifinomult gépnek. A SkyTechSport csúcsminőségű eszközén tényleg kifejezetten szabad a mozgás, elesni szinte lehetetetlen, be lehet állítani különféle sebességeket, kapukat és pályaviszonyokat- szóval mindig izgalmas a virtuális síelés.

Egy túra előtt pár alkalmat itt eltöltve gyorsan vissza lehet rázódni a gyakorlatba, ami már csak azért is hasznos, mert csökkenti a sérülésveszélyt. Mivel akár tükörben is nézheti mozgását a síelő, saját szemével láthatja, milyen hibákat követ el, mire kellene figyelnie majd valós körülmények közt. Barátom szerint egyébként meglepő, mennyire hasonlít a valódi síélményre az, amit a szimulátor nyújtani képes. Azt pedig mind a ketten egyöntetűen megállapítottuk, kellemesen fárasztó tud lenni akár negyedóra is a gépen állva, edzésnek sem utolsó ez a mozgásforma.

Bevallom, nem gondoltam annak idején a cikket írva, hogy egyrészt ez ennyire jó kikapcsolódás, másrészt azt, hogy teljesen zöldfülűként is eljutok oda pár perc alatt, hogy élvezni fogom. Pedig ez történt, és könnyen lehet, időnként beiktatok egy jó kis budai síkalandot. Mellesleg snowboardozni is lehet a gépen, a szimulátor erre is alkalmas.

Az is szimpatikus, hogy van fejlődési lehetőség. A gépet már jól ismerő kissrác tartott belőle egy bemutatót nekünk, milyen is az, amikor valaki minden lehetőséget kihasznál. Nincs mese, más ez a szint, mint az én idétlenkedésem, de nyilván gyakorlással magam is ügyesebb lehetnék. És gyanítom, a gyermeki örömöm is nagyon hasonló lenne az övéhez, ha egyszer sikerülne igazán jó tempóban végigcsúszni a virtuális sípályán.

A síszimulátor próbára a Snowrider (1124 Budapest Fürj utca 2) biztosított lehetőséget, köszönjük!

A fehérorosz biatlonista, Darja Domracseva a Szocsiban rendezett téli olimpia egyik sztárja, hiszen három aranyat gyűjtött be a versenyeken. Az 1984-es születésű sportolónő már szép világbajnoki éremkollekcióval rendelkezik, de az, hogy az olimpián végigveri a világot, némileg meglepetés: első lett a 10 kilométeres üldözéses, és a 12,5 kilométeres tömegrajtos mellett a 15 kilométeres versenyszámban is.

Komolyan őszintén örültem Miklós Edit remek eredményének, a hetedik hely a lesiklásban fantasztikus siker! A verseny amúgyis nagyon izgalmasan alakult, mert az első helyen holtverseny alakult ki, a szlovén Tina Maze és a svájci Dominique Gisin pontosan azonos idővel végzett. A magyar színekben versenyző Miklós Edit kevéssel lemaradva ért be, olyan helyezéssel, amilyenhez hasonlót magyar síelő még soha nem ért el.

Hogy tudjuk hová tenni ezt, elég azt említeni, hogy például a másik magyar, Berecz Anna, óriási hátránnyal, biztonsági síeléssel a célba értek közül az utolsó lett, tegnap pedig a sífutóink közül például Szabó Milánnak összeakadtak a sílécei, és a 73. lett, míg a viharos körülmények közt kijutott Simon Ágnes 66.

Szóval le a kalappal Miklós Edit előtt! Ki tudja, mire viheti még a nagyon lelkes, nagyon komolyan készülő csíkszeredai lány, de reméljük, hallunk még róla pozitív híreket.

És itt a hírek pozitívságán van a hangsúly. Olvastam, hogy a rövidpályás gyorskorcsolyázók ügye nem ült el. Ugyebár volt némi balhé abból, hogy az utolsó pillanatban az egyszer már visszavonult, a kvótát kiharcoló csapatban nem tag Darázs Rózsa lett a váltó egyik tagja- édesapja döntésének köszönhetően. Erre talán még léteznek is sportszakmai indokok. De aztán olvasom a sztori folytatását: Darázs Rózsa NOB-ösztöndíjas, és állítólag ezzel viszont probléma lesz, mert jó ideig nem felelt meg a pályázati feltételeknek. Erre nem legyint az ember, ha belegondol, mennyi pénzről van itt szó: több milliót tesz ki a NOB-ösztöndíj, és az olimpiai váltóbeli tagságért is magyar viszonyok között szép összeg jár.

Bevallom, nehéz bizakodónak lenni, amikor az egyetlen igazi örömteli híren túl ilyesmikről hallok magyar vonatkozásban. A bajom az, hogy ez jelentős részben sportvezetői hiba. Úgy sejtem, számukra is gyakran egzisztenciális kérdés a sportolóik karrierjének egyengetése, és tudomásom szerint most is több kísérő van az olimpián, mint versenyző. A port mégis a becsületesen készülő, a képességeikhez mérten a legtöbbet nyújtó ember sportolókon lehet leverni, hiszen ők vannak a reflektorfényben. Kár!

Szóval továbbra is szurkolok a jó magyar szereplésnek, szorítok Miklós Editéknek, és remélem, több magyar balhé már nem lesz. Az eddigi is túl sok volt...

Őrület, fűtött szobában is ki lehet próbálni a Szocsiban felépített lesiklópályát...

A különféle számítógépes szimulátorokkal még sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Persze az első autóversenyes és repülős játékok a C64-hez hasonló számítógépek korában nem nagyon tudtak valós szimulációt produkálni, de azért mégis jó móka volt a gép előtt ülve egy kicsit repülni vagy versenyezni. A hitelesség többnyire nem is volt fontos cél, hiszen nem arról szólt a játék, hogy még az órákon át tartó előkészítő munkákat is modellezzük...

Manapság már egy okostelefon is olyan hardverrel bír, hogy egészen komoly játékokat lehet rá fejleszteni. Vannak is bőven szimulátorok számítógépekre, tabletekre, mindenféle eszközre, némelyiknek hiteles a fizikai modellje, és egyszercsak azt érzi az ember, már nem csak játékként tekint bizonyos programokra, hanem ezerrel átéli a kalandot.

Ehhez képest az igazi az, ahol a mozgásokat valamiféle gépbe ülve meg is lehet érezni. A pilóták képzéséhez használnak ilyen szimulátorcsodákat, de még autóversenyzők is használnak hasonlót. Persze mindenki tudja, hogy azért nem pont olyan ez, mint az igazi, de annak, aki nem vezet minden héten Forma-1-es autót, azért nagy élmény lehet.

A síszimulátor ötlete nekem viszont új volt. Egy képernyő előtt állni, és esetleg jobbra-balra dőlve irányítani, hát ez azért messze van a valós mozgástól. Ehhez képest a SkyTechSport sí és snowboard szimulátora ki van egészítve egy olyan berendezéssel, ami hitelesen modellezi a sportoló mozgását, az erőhatásokat, és sokkal közelebb áll a valódi síeléshez. Pont ezért gondolom, hogy nekem, aki soha nem síeltem, még egy ilyen szimulátor is túl durva lenne, főleg egy olimpiai lesiklópályán. De az ötlet azért tetszik, ügyes cucc, és aki űzi is ezt a sportot, bizonyára értékelné, ha kipróbálhatná legalább ilyen körülmények közt, hogy teljesítene Szocsiban.

Ole Einar Bjoerndalen ismét bizonyította, hogy képes tartani a tempót a fiatalokkal. A legendás norvég sílövő újabb olimpiai aranyat szerzett, Szocsiban a biatlon sprintszámban lett a legjobb. 12 olimpiai érmével történelmet írt, és még van hátra pár szám, ahol gyűjthet újabbakat...

Mindig megemelem a kalapom azok előtt a sportolók előtt, akiken mintha nem fogna az idő. Pláne, ha olyan komoly állóképességet igénylő sportágról van szó, mint a sílövészet. Az valószínűleg senkit nem lep meg, ha egy sakkozó negyvenévesen még ott van az élmezőnyben, de futásban, úszásban, sífutásban azért már sokkal inkább ritkaságszámba megy.

Nem is tudom elképzelni, hány kilométert tett már meg versenyeken és edzéseken összesen egy olyan sportoló, mint Bjoerndalen. Talán amikor elkezdte ezt az egészet, felmerült benne, hogy ennyi évvel később még mindig erről fog szólni az élete? Ki tudja? Mindenesetre most is ott van Szocsiban, és a trónkövetelők ismét csak a hátát nézhetik.

A sport szépségéhez számomra az is hozzátartozik, hogy olyan legendákkal is megajándékoz minket, amikor az idő múlásával mit sem törődő sportemberek szerepelnek kiválóan. Oscar Swahn, a svéd sportlövő 1912-ben Stockholmban 64 évesen lett aranyérmes, ennél idősebb korban soha senki nem nyert olimpián. És Swahn nem hagyta abba a versenyzést, 1920-ban, 72 évesen még negyedik lett csapatban!

Meg kell emlékeznünk az olyan magyar sportemberekről, mint például Gerevich Aladár, aki 50 évesen nyert a kardcsapattal a római olimpián. Csapattársa, Kovács Pál csak két évvel volt fiatalabb, és ő 40 évesen Helsinkiben még egyéniben volt olimpiai bajnok. Szintén 40 éves volt Kárpáti Rudolf, aki Rómában kard egyéniben és csapatban is aranyérmet szerzett. De említhetjük például Dara Torrest, aki 2008-ban 41 esztendősen messze a legidősebb tagja volt az olimpián résztvevő amerikai úszóválogatottnak, mégis érmekkel térhetett haza.

Szóval a kor nem akadály. Én különösen csodálom ezeket a remek sportembereket, hiszen én már huszonévesen is csak "fotelsportoló" voltam. Manapság néha úgy fest, a sport "atomkorát" éljük, az élmezőnybe berobbanó fiatalokra figyelnek rengeteg sportágban, és akkor jó olyan hírt olvasni, ha valaki egyszerűen csak jön, lát, és győz.

Teljesítményüket pedig még inkább egyedivé teszi az, hogy bizony előfordulnak balul sikerült visszatérések. Mark Spitz kilenc olimpiai aranyérem után vonult vissza, hogy sok évvel később negyvenévesen még megpróbálja magát beverekedni az amerikai úszóválogatottba- másodperceket vertek rá a legjobbak. Björn Borg, a svéd teniszlegenda szintén fiatalon, 26 évesen vonult vissza, aztán egy évtizeddel később úgy döntött, megpróbálja folytatni. Két év alatt egyetlen meccset sem sikerült nyernie, dicstelen epizóddá vált a kísérlet. Utólag már könnyű azt mondani, kár volt belevágniuk, de ők akkor nyilván úgy érezték, felvehetik még a versenyt a fiatalokkal.

Ki tudja, egy ilyen bajnok miért nem látja már a felkészülés során, hogy nem fog menni? Talán akkora tekintélyük van, hogy senki nem mer szólni, ezt inkább nem kéne erőltetni, ne rombold le a saját legendádat? Vagy egyszerűen csak arról van szó, abbahagyták vagy sem, örökre igazi sportolók maradtak, akik küzdenek, hajtanak, nem adják fel egészen az utolsó pillanatig?

Lehet, hogy pont ők tudják igazán értékelni egy Bjoerndalen telejsítményét, hiszen pontosan tudják, milyen az, amikor valaki negyvenen túl már nem csak levezet, hanem ott van a csúcson. Nekünk, szurkolóknak ez csak egy érdekesség, egy különleges emberi teljesítmény, egy izgalmas verseny, nekik talán maga az élet sava-borsa, a győzelem íze...