Sportfoglalkozás

A magyar síelők formaruhája némi feltűnést keltett, a kalocsai mintás díszítésből ugyanis szokatlan helyre is került.

Mit is lehetne mondani? Valamivel végre a mieink is kiharcolhatnak egy kis nemzetközi érdeklődést. A kalocsai minta külföldi számára bizonyára szokatlan díszítőelem, végülis nem tragédia, hogy a tervező ehhez nyúlt. Ne feledjük, ami a mi számunkra elcsépeltnek tűnhet, másoknak lehet érdekes is.

Csak az a baj az ilyen díszítésekkel, hogy ésszel kell használni őket. A túlcsicsázott ruha inkább mulatságos, mint vagány. A magyarok ruháján az arányokkal van a kisebb probléma, tényleg nem erről szól a dizájn. De... A fenékre került nagy méretű minta, nem is tud hogy fogalmazzak, valahogy szerencsétlen. Én már azon is szoktam csodálkozni, amikor futballcsapatok a nadrág hátsó részét is értékesítik reklámhelyként, és úgy vélem, a sajátos testtartásban versenyző sífutóknál végképp fura látvány ez a virágos minta. Nekem elég nagy a szakítószilárdságom, ráadásul nem keresek és nem is bukok a ruhával, tőlem lehet bármilyen. 

De valahogy úgy érzem, mégiscsak jobb lenne, ha egy olimpia nem a túlságosan merész divatagymenések bemutatójává válna. Messze van már az egyszínű, mondhatni unalmas sportruhák világa, a teniszt is csak viccből lehet "fehér sportnak" titulálni, Egy-két jópofa ötlet, egy ügyes színkombináció simán belefér, akár még az is lehet, hogy a jól kinéző sportruhákat a szurkolók is szívesen veszik, hordják.

A szélsőségekkel viszont az a bajom, hogy nehéz azonosulni velük. A magyarok a téli olimpián nem győzelmi esélyekkel szállnak versenybe, mégis lehet nekik szurkolni, ha szimpatikusak ők maguk, és úgy érezzük, büszkék lehetünk rájuk, mert a képességeikhez képest keményen odateszik magukat. A megosztó megjelenés pedig, bármennyire nem a sportolók választása, rájuk vet rossz fényt. Az örök optimista énem azt mondatja, hátha mindenkinek bejön a cucc, és imádni fogják a fura helyen levő mintát a nézők. A pesszimista énem- no, nekem olyan most nincs is, még csak a megnyitón vagyunk túl, ráérek még morogni!

Inkább hajrá magyarok!

A téli olimpia programja 2014-től bővült ki a női síugrással. A síugrás egyike a klasszikus téli olimpiai számoknak, de a hölgyek hosszú ideig nem versenyeztek ebben a számban, igazság szerint még most is csak maroknyian űzik magas szinten ezt a sportágat.

Nagy győzelem a számukra az, hogy olimpiai aranyért szállhatnak versenyben Szocsiban. Az amerikaiak számítanak a legnagyobb esélyesnek, ott sok lány érezte úgy, érdemes síugrással foglalkoznia, mert ez lehetőséget adhat egyszer majd a sikeressé válásra.

Az 1994-es születésű Sarah Hendrickson egyike az amerikai síugró-válogatott erősségeinek, és most gőzerővel készül az olimpiára, ugyanis január végén kiderült, hogy a három tagú utazó keret tagjába verekedte be magát. Fiatal kora ellenére Sarah már 13 világkupa-versenyt is nyert, de 2013-ban komolyan megsérült. A hölgyek között sokan sérültek meg rövid időn belül, ami jelzi, hogy ez a sportág nem veszélytelen, Ráadásul ahogy egyre többen űzik, egyre inkább próbálja mindenki a legjobbját nyújtani, egyre merészebben ugranak a legjobban, és ekkor könnyebben becsúszhat egy-egy hiba.

Remélhetően az olimpián nem lesz ilyen gondja egyetlen versenyzőnek se, és Sarah a legjobbját tudja nyújtani. Hogy ez mire lesz elég, majd kiderül...

Bizonyára az egész országot lázba hozta a vita arról, melyik sífutónőt küldje ki Magyarország az olimpiára. Simon Ágnes és Papp Ildikó közül az elnökség az előbbit választotta, de utóbbi mellett kiállt Salgótarján alpolgármestere, aki azzal vádolta a szövetséget, hogy nem a ranglistát figyelembe véve döntött a részvételről.

Nem akarom elviccelni ezt a témát, mert én abszolút becsülöm a magyar sífutókat is, biztosan valamennyien keményen edzenek, felteszem, van munkahelyük is, mert azért azt furcsának találnám, ha meg lehetne élni ebből a sportból ma Magyarországon. Szóval a hölgyek és urak készülnek a lehetőségeikhez mérten (mert ugyebár hazánk nem a téli sportok fellegvára, hó és jó pálya nincs túl sok), becsületesen versenyeznek, de a nemzetközi élmezőnybe tartozó sportolókhoz képest messze rosszabbak az esélyeik. Ez van, meg kell becsülni a hetvenkilencedik helyet is mezőnyben. A dolgok úgy működnek, hogy nem csak az 5-6 győzelemre esélyes versenyző utazhat az olimpiára, hogy eldöntsék egymás közt, ki a legjobb, hanem részt vehetnek a dobogós helyek sorsába bele nem szóló, de azért lelkesen küzdő többiek is. Ez összhangban van a szép eszmékkel, ne csak az aranyérmesről szóljon minden.

Ám akkor se árt, ha egy kicsi realitásérzék is szorul a sportolókba illetve az őket képviselő szövetségbe. Azt gondolom, örülni kell a lehetőségnek, hogy egyáltalán valaki kiutazhat az olimpiára, és küzdhet azért, hogy bekerüljön az első ötvenbe, de amikor nyilvános sárdobálásba megy át a személyekről szóló döntés, akkor az nagyon rosszat tesz a sportágnak. Mert óhatatlanul elgondolkodhatnak sokan, hogy mennyi állami támogatást kap a szövetség vagy a sportoló, mennyibe kerül a kiutazás Szocsiba, és ebből az egészből nem világraszóló eredmény lesz, hanem egy értelmetlen balhé. Tudom, az érintetteknek életük nagy élménye egy olimpiai részvétel, de nem lehet erről értelmesen egyeztetni, egymás között elrendezni, megbeszélni a dolgokat? Még az is botrányba fullad, hogy két, a nemzetközi mezőnyben gyakorlatilag nem jegyzett versenyző között döntés szülessen? Ügyészséggel fenyegetőzik az egyik oldal- tényleg erre kellene az igazságszolgtatás erőforrásait felhasználni?

Az a gond, ha egy átlagember azt látja, sikerül egymásnak esni ilyen ügyekben is, akkor még esetleg azt gondolja: legyen teljes egyenlőség, egyetlen fillért támogatást se kapjon senki. Versenyezzen mindenki saját pénzből, ha olimpiai részvételre szerez jogot, utazzon saját költségén, és akkor aztán mindenki boldog lehet. (Úgy tudom, a kijutó versenyző valóban így is utazik- tisztelet érte neki.) Bizonyára van, aki szerint lesajnálom az ő erőfeszítéseiket, de erről szó sincs. Nekem csak az nem fér bele a fejembe, hogy az ő helyzetükben miért ezt a cicaharcot tartják a megfelelő lépésnek. Úgy vélik, hogy a felháborodott sífutás-rajongók tüntetnek a szövetség székháza előtt, mert Ildikó legyőzte több versenyen Ágnest, egyszer előbbi 84. lett ott, ahol utóbbi csak a 85.? Vagy mire számítanak?

Csak bízni tudok benne, hogy nem lesz az ügyből nemzetközi "szenzáció": tudjuk, mint a jamaikai bobcsapat, meg Erik, az angolna. Mert sajnos az a helyzet, Norvégiából vagy Oroszországból ők annyira látszanak komoly versenyzőnek, mint nekünk az ugandai vízilabdások. Ez van, ez nem tragédia, de ha ki is röhögtetik magukat, akkor az már ciki.

Jön a téli olimpia Szocsiban a hagyományos sportokkal, lesz műkorcsolya, szánkó és lesiklás. De másoknak kicsit szélsőségesebb elképzeléseik vannak a téli sportokról, ezekből ad egy kis ízelítőt ez a válogatás...

A szlovén alpesi síző, Tina Maze sportága egyik legeredményesebb versenyzője, és szépségét tekintve is az élmezőnyben van.

Tina 1983-ban született, 16 éves korában már nemzetközi versenyen indult, és hamarosan le is tette a névjegyét a legjobbak között. Eleinte óriás-műlesiklásban aratott sikereket, majd más szakágakban is dobogóra állhatott.

2011-ben óriás-műlesiklásban, 2013-ban Super-G-ben lett aranyérmes a világbajnokságon, a 2012-es téli olimpián Vancouverben ebben a két számban ezüstérmet szerzett. 2012-13-ban a világkupában 24 versenyen állt dobogón, három szakágban lett első, és természetesen összetettben is toronymagasan végzett az élen.

A kiváló sportoló valószínűleg Szocsiban is bővíti éremkollekcióját. Ám nem csak a sportra koncentrál, 2013-ban megjelent első dala villámgyorsan sláger lett Szlovéniában.