Sportfoglalkozás

Még Hitler kedvenc bokszolója is barátságot köthet a "Barna bombázóval".

A történet a múlt század első felére nyúlik vissza. Max Schmeling nagyon jó képességű nehézsúlyú ökölvívó volt, de mondani sem kell, a legjobban a tengerentúlon vitézkedtek, egy német bokszoló senki nem tartott számon. Amikor 1928-ban bemutatkozott az Egyesült Államokban, komoly győzelemmel tette le a névjegyét. Összecsapott a kor legnagyobbjaival, Jack Sharkey, Max Baer ellen is szorítóba lépett. Előbbivel szemben szerezte meg a világbajnoki címet 1930-ban, amikor Sharkey-t mélyütés miatt leléptették.

Amikor a harmincas években Hitler hatalomrajutott, Schmelingből akarata ellenére gyorsan kirakatember lett. Ő viszont a ringben akarta megmutatni, mit tud: 1936-ban remek meccsen győzte le a Joe Louis-t, a Barna bombázót, minden idők egyik legjobb nehézsúlyú bokszolóját. 1938-ban viszont világbajnoki címmeccsen már Louis győzött, alig egy menetre volt szüksége Schmeling kiütéséhez.

Ezek után a nácik számára már messze nem volt annyira fontos Schmeling személye. Továbbra is bokszolt, a háború idején frontoszolgálatot teljesített ejtőernyősként, meg is sebesült Kréta inváziója során. Sok évvel később derült ki, hogy felkereste a fogolytáborokat, próbált javítani a fogva tartottak életkörülményeink. Emellett személyesen bújtatott két zsidó gyereket a deportálás elől. A háború után még visszatért a ringbe, de 1948-ban, 43 évesen szögre akasztotta a kesztyűt. A Coca-Cola németországi leányvállalatánál kezdett dolgozni, és hamarosan magasra ívelt a karrierje, sikeres üzletember lett. Visszaemlékezve a Louis elleni vereségre, annyit mondott, hogy majdnem boldog a kiütése miatt: "Ha akkor győzök, majd visszamegyek Németországba, a nácik kitüntettek volna, aztán 1945 után együtt kezeltek volna a háborús bűnösökkel."

Joe Louis a ringben sokkal sikeresebb volt német vetélytársánál, 1937 és 1949 között volt a nehézsúly világbajnoka. Huszonötször védte meg a címét, ezt azóta sem tudta senki utána csinálni. Kimagasló képességű, hatalmas ütőerejű harcos volt, minden idők egyik legnagyobb bokszolója. A háború idején a seregben szolgált, hírességként utazott körbe a csapatoknál, és harcolt az afro-amerikaiak hátrányos megkülönböztetése ellen. Amikor szóvá tették, hogy a rasszizmus ellenére is a seregben szolgál, azt válaszolta, "Amerikában sok dolog nincs jól, de nem Hitler fogja ezeket a problémákat megoldani".

1945 után Schmelinghez hasonlóan ismét ringbe szállt, és többször sikeresen védte meg címét. Louis a korszakhoz képest óriási összegekért bokszolt, de mint sok más társa, ő sem jött ki jól az üzletből: menedzserek, könyvelők, promoterek tették rá a kezét a bevételeire, amiből neki csak a töredék jutott, vállalkozásai pedig becsődöltek. Amikor kiderült, hogy óriási adóhátraléka van, az idősödő Louis ismét meccseket vállalt, de ez sem segített. Az ötvenes évek végére már egymillió dolláros adótartozása volt. Megalázó helyzetbe került, például egy időben egy Las Vegasban működő hotel bejáratánál üdvözölte a vendégeket, és ezt az állást is baráti segítségként kapta.

A régi ellenfél, Max Schmeling volt az egyik ember, aki ekkor már barátként állt Louis mellett. Anyagilag támogatta, mások is próbáltak segíteni, és végül sikerült az adóhivatallal is megegyezni, nem kellett nyomorban élnie. Louisnak sokat köszönhetnek az afro-amerikaiak, mert mindenhol próbált kiállni a jogaikért, például a PGA egyik tornáján a korábbi szabályokat felrúgva vett részt golfozóként. A fiatal színesbürű golfozókat támogatta is lehetőségeihez mérten.

A Barna bombázó végül 1981-ben hunyt el. A teljes katonai tiszteletadással lebonyolított szertartást pedig nem más finanszírozta, mint Schmeling, aki egyike volt a koporsóvivőknek. A két remek bokszoló a ringbéli harcok, a háborúban ellentétes oldalakon való részvétel után is képes volt barátságot kötni. Az embereként is jelesre vizsgázott Schmeling 99 éves korában, 2005-ben távozott az élők sorából.

Itt a szeretet ünnepe- beszélgessünk az ökölvívásról!

Amikor fiatalabb voltam, sokat hallottam odahaza apámtól a bokszról. Még egy Bocskai-emlékversenyen is kinn voltam, arra emlékszem, hogy a Dózsás ökölvívóknak azt üvöltözték, hogy "hülye rendőr!!!" Ah, a romantikus nyolcvanas évek!

Mindenesetre aránylag értő szemmel tudom nézni a bunyót, de én még abban nőttem fel, hogy súlycsoportonként egy igazi bajnok van. A király pedig általában az, aki épp a nehézsúly trónján ül... Legalábbis a profiknál nagyjából így nézett ki a képlet, és noha a szocialista blokkban akkoriban inkább az amatőrboksz volt reflektorfényben, de otthon inkább volt téma Muhammad Ali, Sugar Ray Robinson, Rocky Marciano meg a többiek. 

A kilencvenes évektől már persze megváltozott a világ, a profi ökölvívás megkapta azt az elismerést, ami neki járt. A hazai sztárok közül is egyre többen álltak át a hivatásosok világába, Kokó meccseit a legnézettebbek kereskedelmi tévék adták, és sokan örültek egy-egy bajnoki címnek.

Csak hát azt hallgatták el gondosan a nagyközönség elől, hogy nem csak egy bajnok van. Kellett a felhajtáshoz az, hogy a mi fiunk a "legnagyobb", és csak azok voltak tisztában a képlet bonyolultságával, akik jobban ismerték a hivatásos boksz hátterét. A profiknál ugyanis csak a hőskorban voltak olyan bajnokok, akik egy-egy súlycsoportban egyeduralkodóként voltak a legjobbak. Ahogy egyre inkább üzlet lett ez a tévéközvetítések miatt, újabb és újabb világszervezetek alakultak. Mindegyik égisze alatt rendeztek címmecseket: világbajnokit, interkontinentálist, kisvilágbajnokit, efféléket.

Aki át akarja látni napjaink profi ökölvívását, annak ismernie kéne az egyes világszervezetek bajnoki címeit birtoklókat, Készülnek mindenféle összefésült erősorrendek, világranglisták, de bocs, ne statisztikák döntsenek már erről, hanem a ringben mutatott teljesítmény! Aki kemény legény, az tisztességes küzdelemben üsse ki az ellenfelét, ne pedig verbálisan. A játékosok menedzserei taktikáznak, igyekeznek könnyebb, legyőzhető ellenfeleket választani, ritkaságszámba megy egy igazi címegyesítés, amikor a komoly szervezetek világbajnokai küzdenek meg egymással- és még úgyis marad pár másik "világbajnok" a többi szervezetnél.

Ha valaki szereti a jó bokszot, ért is hozzá, tudja, kinek a meccseit kell nézni. Vannak remek bunyósok, akik kemény ellenfeleket választanak, látványos, harcos meccseken teszik kockára a címeiket. Ez jó dolog; de régen mindenkinek így kellett tennie, aki a csúcsra tört. Lássuk csak, kikkel küzdött meg Ali a pályafutása során (némelyikükkel többször is): Sonny Liston, Floyd Patterson, Ken Norton, Joe Frazier, George Foreman - csak egy pár név a sok közül. Nem kutyaütőkkel szállt ringbe a címekért, hanem a legjobbakat kellett végigvernie, ha meg akarta őrizni a világbajnoki övét. És nem attól lett legenda, hogy nagy volt a szája, hanem azért, mert ilyen bokszolókkal szemben bizonyította tudását.

Ma viszont egy világbajnoki címmeccs ritkán ilyen csúcsrangadó. Általában a ranglistáról választanak egy kevésbé veretes ellenfelet, a címvédő vagy kiüti, vagy végigdarálja a 12 menetet, és pontozással győz. Pedig ma is vannak jó bokszolók, és lehet, akadnak, akik szívesen ringbe szállnának kemény ellenfelekkel is. De a menedzsmentnek nem igazán felel ez meg, inkább foggal-körömmel védik a megszerzett címet, mert addig lehet eladni a meccseket, ami a bokszoló bajnok. És bármennyire sportolóról beszélünk, a pénz azért nagy úr, és a bunyós is tudja, az övé nem nyugdíjas állás, addig kell keresni, amíg lehet, szóval könnyű meggyőzni arról, ki a megfelelő ellenfél számára.

A baj csak az, hogy az ilyen kevés kihívást jelentő meccseken ő hiába nem veszíthet, mi, nézők, nagyon is... Nem is divatos mostanában a boksz közvetítése. Nem véletlenül, sajnos. Ha jót meccset akarok látni, rákeresek a neten egy klasszikusra, ahol még egyenrangú ellenfélek küzdöttek meg...