Sportfoglalkozás

Az amerikaifoci profiliga holtszezonjában épp a szabadügynökké vált játékosok között válogatnak a csapatok. Akadt már pár nagy igazolás, dollármilliókról kötnek megállapodásokat, a szerencsés és kellően jó játékosok akár évi 10 millió felett is kereshetnek.

Ám arrafelé nagyon komoly szabályok vonatkoznak a csapatok által elkölthető pénzre. Az ún. "salary cap", vagyis fizetési sapka miatt nem lehet eszetlenül leigazolni minden sztárt nagy pénzért. És gyakran előfordul, hogy egy új játékost csak úgy lehet kigazdálkodni, ha a csapat szerződéssel rendelkező játékosai közül valaki belemegy a fizetéscsökkentésbe. Vagy a fizetése átstrukturálásába: mert ez is jelent egy bizonyos mozgásteret a csapat számára, ha a szerződést meghosszabbítják, és hosszabb távon oszlik el a pénz, akkor kevésbé terheli a fizetési sapkát.

Itt pedig gyakran ütköznek az érdekek. A pályafutásuk végefelé járó játékosok értelemszerűen nem boldogak attól, hogy esetleg kevesebb pénz üti a markukat az ifjú titánok miatt. A csapatok pedig hiába értékelik azt, ha valaki akár egy évtizeden át hűségesen szolgálta a gárdát, az NFL-ben mindennek van egy üzleti oldala. Ha több fantáziát látnak az új játékosokban, akkor nem tehetnek mást, mint hogy az ő szerződtetésükre koncentrálnak. Ilyenkor a veterán harcosok visszavonulnak, azt kérik, engedjék el a csapattól hogy máshol még kössenek egy jó szerződést, esetleg belemennek a szerződés átdolgozásába.

Bármi is történik, bármilyen érzelmes, könnyes búcsúk képei járják be a világot, itt mindent a pénz mozgat. Peyton Manning legenda volt az Indianapolis Colts csapatánál, és állítólag mind a két félnek rettentően fájt a szakítás, de kétségtelen, a Colts sok pénzt spórolt vele, Manning pedig kötött egy zsíros új szerződést a Broncosnál.

Az idén például Steve Smith elkapó 13 év után mondott búcsút a Carolina Panthersnek- pontosabban elküldték. Szerencséje volt, rutinja miatt lecsapott rá a Baltimore Ravens. DeMarcus Ware az egész liga egyik legjobb defensive endje, de a Dallas mégsem tudta megtartani az utóbbi évek esztelen gazdálkodása miatt, és mondani sem kell, Ware villámgyorsan kötött egy három éves, harminc milliós szerződést, mert tárt karokkal várták Denverben.

A New England Patriots ikonikus játékosa Vince Wilfork. Igazi közönségkedvenc a megtermett defensive tackle, de a tavalyi szezonja nem sikerült túl jól: az első négy meccsen nem a korábbi formáját hozta, utána pedig egy sérülés miatt pedig egyetlen meccsen sem játszott. Mindezért továbbra is megkapta a pár milliós fizetését- ám ő sem hagyta cserben a többieket, minden meccsre elutazott, segítette a fiatalokat. Az idei holtszezon előtt nagy kérdés volt, mi lesz a sorsa: a Patriotsnál is szeretik, a szurkolók is becsülik, de több, mint 10 milliós fizetés várna rá úgy, hogy 33 évesen, komoly sérülésből felépülve kéne a csapat húzóemberének lennie. A csapat állítólag szerződésmódosításra kérte, ő erre pedig úgy reagált, inkább engedjék el máshova.

Az érzelmek itt másodlagosak. Ne higgyük, hogy a csapat nem teszteli folyamatosan egészségi állapotát, és könnyen elképzelhető, ők már tudják, a közel 150 kilós falember ínszalagszakadása után helye nem garantált többé a kezdőcsapatban. Wilfork pedig, bármennyire kötődik a New Englandhez, még most, az utolsó években akar egy kis plusz pénzhez jutni, és tudja jól, akadhat csapat, akinek így is szüksége lenne rá. Nyilván ő is tesztelte a szabadügynök-piacot...

Ahogy egy szakértő fogalmazott: most van némi feszültség a felek között, a józan ész azt diktálja, hogy a Patriots engedje el Big Vince-t, ő 1-2 évet még játsszon valahol máshol, aztán majd befejezi, jön a nagy kibékülés, és beiktatják a Patriots Hall of Fame-be.

Mégis, egy futballkedvelő számára jó lenne látni azt, ha valahol, valamikor a racionális érveket felülírja a többi tényező. Az, hogy mégis számít a hűség, az, hogy értékelik azt, mennyit tett valaki egy csapatért, egy kicsit emberibbé tenné ezt a kőkemény üzleti alapokon nyugvó ligát... Szerencsére van példa ilyenre is. De mindenki győzni szeretne, és ehhez időnként inkább hideg fejre van szükség, és félre kell tenni az érzelmeket. A szabadügynökség időszaka a legjobb fokmérője annak, hol hogyan sikerül megtalálni az egyensúlyt.

A Sports Science című műsorban arra keresték a választ, mennyire dob pontosan egy amerikaifutball-irányító. Eredményét íjászok pontosságával akarták összevetni, ezért hasonló céltáblát kellett eltalálni. Az NFL egyik legnagyobb sztárját, a New Orleans Saints csapatával Super Bowlt is nyerő Drew Breest kérték meg a feladatra, aki számára eltalálni álló helyzetből egy álló céltáblát nem nagy ügy. De hogy mennyire pontosan, gyakorlatilag mindig a tábla közepét eltalálva az számomra is nagy meglepetés volt. Tudjuk, hogy milyen kiváló atléták a profik legjobbjai, de itt, a kamerák kereszttüzében meglátszódna, ha netán megremeg a kéz. Ám erről szó sincs...

Na ezért tudják ennyire pontosan a nagy sebességgel futó elkapók kezébe passzolni a tojáslabdát az irányítók...

Noha az NFL-idényben sokkal tovább tart a holtszezon (a február eleji Super Bowltól hét hónapot kell várni a következő alapszakasz kezdetéig!), valamilyen témát kell szolgáltatni az amerikaifoci rajongói számára.

Sajátossága a tengerentúli ligáknak az, hogy mindent szabályoznak. Mondhatjuk akár azt is, ez már túlszabályozás: a keret összehívásának lehetősége, az edzőtáborok időpontja mind rögzítve van, mint ahogy gondosan beosztják az előszezoni meccseket is. Ugyanígy komolyan szabályozva van a free agency (mondhatjuk átigazolási időszaknak, ha úgy tetszik), sőt, az újoncok kiválasztása, a draft is.

Mivel a játékosszakszervezet követeléseinek köszönhetően az idényre felkészülés sem túl hosszú, de valamiről csak kell írni, a holtszezonban minden téma előkerül. Vannak nem előre várható események, mint a zaklatási balhé a Dolphinsnál, és vannak ezerszer átrágott, kiemelzett dolgok, mint a free agency és a draft.

Az előbbi jelentősége az, hogy a lejárt szerződésű játékosok szabadon igazolhatnak, hacsak csapatuk vészmegoldásként le nem igazolja őket egy évre, a liga által meghatározott fizetésért- ez az úgynevezett franchise tag, de ez olyan magas összeg, hogy ritkán élnek vele. Szóval inkább alkudoznak a csapatok és a játékosok. Vannak olyan emberek, akik lojálisak a csapathoz, és nem akkora nevek, hogy a piacon nagyon sok pénzt várhatnának, míg a csapatnak jó a keretben tudni egy talán nem kiugró képességű, de megbízható, a csapat rendszerét már ismerő játékost- megegyezhetnek egy korrekt összegben. A csapat húzóneveinél már sokkal inkább zsebbe kell nyúlni, de ott mindenki mérlegel: a játékos azt számolgatja, hol kaszálhat még többet, a csapat pedig megpróbál beférni a fizetési sapka alá. 

Igen, ezt még nem is említettem: nem költhet tetszése szerint egy csapat, teljesen mindegy, mennyi pénze van a tulajdonosnak. Hogy ne álljon elő egy-két dúsgazdag ember csapatának a gazdasági erőfölénye, ezért limitálják, mennyit lehet költeni. Szóval a csapatok közt nem az dönt, kinek hány millió dollárja van, ki az, aki esztelen összegeket tud fizetni egy-egy játékosért és ki nem, hanem inkább az, a megadott keretből ki tudja kihozni a legjobbat. Lehet egy sztárirányítónak évi 20 millió dollárt fizetni, de akkor kevesebb jut elkapókra vagy védőkre. Komoly sakkjátszma ez, és eredménye az, hogy az európai focihoz hasonló egyeduralmak nem alakulhatnak ki. Csak képzeljük el, mi lenne, ha pont ugyanannyit költhetne a játékosfizetésekre a Real Madrid és az Osasuna, vagy a Bayern München és a Hannover!

Így aztán az NFL ebben az időszakban is szolgáltat beszédtémát. Szabadügynök lesz például az Eagles irányítója, Michael Vick, hol fog kikötni? Minden pénzt megér-e a Saintsnek Jimmy Graham megtartása? Ki a fontosabb a Patriotsnak, Talib vagy Edelman?

Párhuzamosan pedig zajlik a draft előtti felmérés. Az egyetemről kikerült játékosok készülnek a kiválasztásra, mint ahogy az edzők- és az újságírók is. Az utóbbiak állandóan készítik a rangsorokat, a játékosokat poszt szerint végigelemzik, aztán ún. mock draft keretén belül próbálják megtippelni, melyik csapat kit választ. A valóságban ennek sok értelme nincs, hiszen a csapatok saját elképzeléseik alapján döntenek, és értelemszerűen ezeket az elképzeleséket nem szándékoznak megosztani a sajtóval.

Most még az egyetemi évek alatt készített videókat elemzik, aztán beszélgetnek a szóba jöhető játékosokkal, és persze zajlik a Combine, ahol a fiatal játékosok néhány alap feladat során mutathatják be, mennyire robbanékonyak, ügyesek. Valószínűleg az edzők noteszében már ott van pár név, de hogy kiké, az majd maximum a draft után derül ki. Pontosabban ott sem: a kiválasztási eljárás miatt meglehet, hogy egy kinézett játékost valaki más már elvisz korábban. Egyébként sem ez a lényeg, hanem a Combine maga, ahol folyamatosan közzé lehet tenni a játékosok teljesítményét a futásban, ugrásban, egyéb feladatokban, lehet arról elmélkedni, melyik fiatal nyújtott többet a várhatónál, és ki az, aki nagy szája ellenére leszerepelt. Bizonyára ez a pár nap is befolyásolhatja a csapatok döntéseit a drafton, de azért azt hiszem, inkább szól jelenleg a médiának az esemény: aki akar, 3-4 szezonyi meccs felvételein nézheti meg magának, valós szituációkban hogy reagál a játékos. 

Maga a kiválasztás is az erőviszonyok kiegyensúlyozásáról szól. Az előző idény legrosszabban szerepelt csapata választhat először, míg a legjobb utoljára, és ez minden egymást követő körben így van. Így aztán ha valaki évről évre ott van a rájátszásban, az soha nem választhat a draft elején- hacsak nem köt valamilyen alkut. Megegyezhet ugyanis két csapat, hogy egy magasabban rangsorolt első körös választásért cserébe a másik csapat adja a saját első körös választását meg mondjuk a második köröst. Mindig adott helyzet dönti el, megéri-e. Most, amikor a hírek szerint nagyon sok jó játékos van a drafton, érdemes minél több választást megőrizni, hiszen még a későbbi körökben is lehet remek játékost elcsípni. Ám minden évben van egy-két kiemelkedő képességű fiatal, akik miatt talán érdemes feláldozni néhány választási lehetőséget, és feljebb kerülni a választási sorban. Ez is komoly sakkjátszma!

Ebben az évben az irányítóra vadászó csapatok töprenghetnek sokat. A szabadügynökök között kevés igazán nagy név van, de a drafton már akad pár fiatal, akiben van fantázia. Csak az a baj, hogy az egyetemi sikerek nem garantálnak NFL-karriert. A klasszikus példa Tom Brady, akit csak 199. helyen válaszottak ki, előtte hat másik irányítót vittek el, akiket valószínűleg tehetségesebbnek tartottak- a történet további részét viszont már mindenki ismeri.

Az edzőtáborokban már kezd körvonalazódni, hogy kinek jött be a stratégiája, kinek sikerült jó játékosokat szerezni a drafton és a szabadügynökök piacán. De az előmeccsek még mindig nem mondanak semmit, majd a szeptemberben kezdődő alapszakasz adja meg a választ a legfontosabb kérdésekre. Így viszont addig is van miről beszélni, lehet okoskodni, ki tűnik a legügyesebbnek a játékospiacon, kik a vesztesek, kik a sokat költő balfácánok, és így tovább. Tétmeccsek híján ezzel kell kitölteni a hosszú várakozás hónapjait- legalább még felfokozottabb hangulatban várjuk az idényt...

Az amerikaifoci hústornyait is kiboríthatja az állandó inzultálás egy jelentés szerint.

A történet idén ősszel kezdődött. Jonathan Martin, a Miami Dolphins másodéves támadó falembere váratlanul elhagyta a csapatot október végén. Hamarosan kiderült, nem bírta idegileg a folyamatos beszólást, cikizést és szívatást, amiben része volt csapattársai részéről.

Hamar kiderült az is, a támadófal másik embere, Richie Incognito volt a hangadó, a leggyakrabban ő állt a zaklatás hátterében. Ráadásul két csapattárs, Mike Pouncey és John Jerry is lelkesen vett részt az Incognito-féle alázásban.

Az NFL és a Dolphins által felkért szakértő, Ted Wells a napokban fejezte be a több, mint száz oldalas jelentést az esetről. Több kérdést is felvet annak kapcsán, hogy Martin saját személyes problémái, bizonytalansága mennyiben járult hozzá az összeomláshoz, illetve családjának viselkedéséről is szót ejt a jelentésben. Ám elsősorban az Incognito-klikk viselt ügyeire koncentrált, teljes joggal.

Egy-egy csapatban valószínűleg mindig voltak, vannak és lesznek hasonló esetek, amikor az újoncokat a maguk módján "avatják be". Ám Martin kicsit sokat kapott. A jelentés során nem csak sztorikra támaszkodhatott Wells, gusztustalan hangüzenetek, SMS-ek kerültek elő, amiben Martint elmondták mindennek, szexuális utalásokat tettek a testvérére, emlegették a bőrszínét, és így tovább. A fiatal játékos állítólag nehezen viselte, hogy így rászálltak, Incognito viszont végig azzal védekezett, hogy ő ezt csak jó poénnak gondolta, és nem hitte, "viccei" ennyire felzaklatják Martint. A jelentés szó szerint idézi az üzeneteket, és nincs mese, kicsit sem szalonképesek, sokan kiborulnának ilyenektől.

A jelentésben más eseteket is felidéznek, amikor jó képet adnak a Dolphins öltözőjében uralkodó viszonyokról: egy játékost állandóan állítólagos homoszexualitása miatt cikiztek. Egy karácsonyi ajándékozásnál az egyik edző vicces meglepetést adott minden csapattagnak, egy guminőt- kivéve ezt a játékost, aki egy férfi bábut kapott. Így aztán felmerül a kérdés, ahol maga az edzői stáb is részt vesz a szívatásokban, nem egyszerűen csak szemet huny felette, volt-e esély arra, hogy leállítsák a zaklatásokat.

Teljesen hétköznapinak számítottak a rasszista beszólások is, de ezt például azért nehéz Martin ügyében felhozni, mert a fehér Incognito két társa az ilyen ugratásokban, Jerry és Pouncey maga is színesbőrű. Egyszerűen csak ez volt az elfogadott stílus az öltözőben, ahol teljesen normális volt a fiatalabb játékosok alázása.

A jelentésben felveti Wells, hogy Martin miért nem a csapat vezetőihez fordult, de ez alapvetően nem változtat a tényeken. Ez a fajta folyamatos zaklatás már messze túlmutat azon a célon, hogy valamiféle közösséget kovácsoljon a fiatal és az idős játékosokból. A Dolphins tulajdonosa, Stephen Ross nyilatkozata szerint maga is megdöbbent, és mindent meg fog tenni azért, hogy többé ilyen ne forduljon elő csapatánál.

Valószínűleg az ligában játszó gárdák többségénél ritkán fajulnak el ennyire a dolgok, és őszintén szólva engem az lep meg, hogy egy több száz millió dollárt érő NFL-franchise vezetői ennyire ne legyenek tisztában a csapatnál folyó történésekkel. Ez nem egy gimis beavatási szertartás, hanem kőkemény sport és kőkemény üzlet. A kőkemény szívatásnak nem kellene ezekhez társulnia.

(Kiegészítés: a Dolphins már ki is rúgta az alázásokban érintett edzőt.)

Ki hitte volna, hogy így feltörlik a padlót Peyton Manningékkel a Super Bowlban?...

Azt hiszem, egyre többen vagyunk, akik élőben követik az amerikaifoci eseményeit. És aki kicsit is szurkolónak mondja magát, az ott ült a televízió előtt, mert nagyon sokat ígérő Super Bowl várt ránk. Eljött végre a pillanat, amikor minden korábbi elemzés, okoskodás feleslegessé vált, mert a pályán kellett bizonyítani. A Denver Broncos és a Seattle Seahawks nézett egymással szembe, és parázs hangulatú, színvonalas meccsre számíthattunk mindannyian.

A meccs ehhez képest -nincs rá jobb szó- egy hihetetlen bénázással indult. Peyton Manning idegbajba kergette a snap előtti utasításaival, bemozdulásaival az ellenfeleket a rájátszásban, ehhez képest alig 12 másodperc pörgött le, amikor saját centere dobta hátra a labdát úgy, hogy ő még nem indította el a támadást. A Broncos futója alig tudta safety-re menteni a helyzetet, de így is 2-0 a Seahawks javára.

A Seattle jött egy mezőnygóllal, amire Manningék nem tudtak válaszolni, újabb mezőnygólig jutott a Seahawks, és 8-0 után már ideje lett volna, hogy beinduljon az addig semmit nem mutató denveri támadógépezet. Ehhez képest futójuk majdnem elvesztette a labdát, majd egyből utána Manning passza a Seahawks védőjének a kezében landolt. Az első negyedben gyakorlatilag tehát csak a Seahawks volt a pályán, míg a denverieknek 11(!) megtett yardra futotta.

A második negyed elején a Seahawks kedvező mezőnypozícióját gyorsan touchdown-ra váltotta- ki más szerezhette volna, mint az óriási formába lendülő Marshawn Lynch! A Seattle több ponttal (15) állt ekkor, mint ahány yardot(!) szerzett a Manning által irányított rekorddöntögető támadóegység. Még arra is 20 percet kellett várni, hogy a Denver első first downját elérje. Szépen lassan kezdtek belejönni a támadásba, közeledtek a vörös zónához, amikor a Seahawks védelme ismét közbelépett: odaértek Manninghez, akinek dobása rosszul sikerült, és Smith visszahordta a labdát. A 22-0-ás eredmény döbbenetes, óriási meglepetés volt, és kezdett a meccs végletesen egyoldalúvá válni. 

A félidő vége előtt mezőnygól távolságba jutott a Denver, ám inkább bevállalták a negyedik kísérletet. Manning passza sikertelen volt, nem sikerült pontokat szerezni a denverieknek, ami nem sok jót ígért a második félidőben a számukra.

A harmadik negyed pedig úgy folytatódott, ahogy az előző abbamaradt: Matt Prater kezdőrúgása némileg rövidre sikeredett, Percy Harvin pedig visszahordta az endzone-ba a labdát. 29-0, végképp kezdett elmenni a hajó... Érdekes, hogy Harvin kapcsán emlegették, hogy egész idényben alig játszott sérülés miatt, és most pedig ő fog lehetőséget kapni- az elkapó csattanós választ adott a pályán, több nagy játék mellett ez a visszahordott TD elég nyomós érv volt a csatasorba állítása mellett.

A Denver egyszerűen nem tudott megújulni, erőtlen, ötlettelen passzjátékuk azt jelezte, ez a meccs nem válik klasszikussá, nem az utolsó pillanatokban eldőlő, óriási izgalmakat hozó párbajról van szó. A Seattle támadói leginkább csak őrizték a labdát, nem kellett erőlködniük, hiszen a védelem tette a dolgát, sőt, még pontokat is szereztek. És aztán újabb labdát is szerzett a Seattle fantasztikus védőegysége, ezekben a pillanatokban már inkább unalomba fulladt a döntő, mert csak egy csapat volt a pályán. A harmadik negyed végére teljesen csődöt mondott a denveri védelem is, és ezt kihasználta Russell Wilson is, aki touchdown passzt osztott ki. 36-0... Úgy nézett ki, a meccs utolsó negyedében a csereembereket is beküldheti a pályára akármelyik fél, itt már nem lesz feltámadás.

Peyton Manning végül a harmadik negyed utolsó másodperceiben kiosztott egy touchdown-passzt, így a Denver elkerülte azt a szégyent, hogy "kinullázzák". De a negyedik negyed előtt még mindig 28 pont volt a hátrányuk...

Lassan csordogáltak az események, a Seattle pörgette az órát, és ellenfelük hiába sietett volna, esélye nem volt a fordításnak. A közvetítés is laposabbá vált, hiszen nem nagyon volt miről beszélni a meccsen történtek kapcsán, szóba került inkább minden más téma. Amikor Wilson második TD-átadásával ismét gigantikusra nőtt az előny, én éppen pakolgattam, mert egyszerűen nem kötöttek le annyira a történések. A legizgalmasabb kérdés talán az volt, hogy ki lesz a meccs legjobbja, az MVP, de őszintén szólva ez azért engem mindig kevésbé érdekel. Manning egy nappal korábban az egész idény legértékésebb játékosa lett, de mire ment vele a Super Bowlban?...

Furcsa volt látni azt, ahogy a Seattle sztárvédőjét, Richard Shermant levitték egy sérülés után, és mégis tudta mindenki, ennek már nincs semmi jelentősége, Manningéken nem segít, hogy gyengült az ellenfél secondary-je. A meccs során Peyton Manning két újabb rekordot döntött meg, amit szépen feljegyeznek a statisztikusok, ám egy negyedik kísérletnél passza rövidre sikerült, tehát a kulcsszituációkban ismét csak hibázott. A számok nem szereznek pontokat...

Mit is lehetne mondani zárásként, ha már a pályán történő események nem hoznak igazán lázba? Előzetesen azt várta szinte mindenki, hogy valamennyi pontot, 20-25-öt fel fog tenni a Broncos a táblára, és a kérdés az volt, hogy enged-e többet Seattle védelem, és a támadóik tudnak-e legalább ugyanennyit. Amikor e sorokat írom, 43-8 a meccs állása, tehát gyakorlatilag nem sok minden alakult úgy, ahogy vártuk.

Mi döntött? A Broncos futását gyakorlatilag megölte a Seahawks védelem, míg a passzjátékot a secondary döntötte romba. Amikor pedig nagy lett a denveriek hátránya, már amúgy sem lehetett futni. Rettentően sokat számított, hogy Peyton Manninget a korábbi meccsekhez sokkal többször érték el a védők, több labdaeladásba kényszerítették így bele, sőt, még pontokra is tudták azokat váltani. A Seattle támadói pedig jól használták ki a védelem által kiharcolt lehetőségeket, és folyamatosan szerezték a pontokat.

Nekem is van időm ilyesmiket írogatni, hiszen hiába van még hátra két perc, a Seattle már a csereirányítót küldte be a pályára, a nézőtér egy része pedig már kiürült, a denveriek szép csendben hazamentek. Pete Carroll, a Seahawks edzője pedig megkapta a jeges fürdőt, pedig még volt hátra a meccsből. 

Végül 43-8 lett a vége, pokolian nagy verést kapott a Denver, a Seattle Seahawks lett a 2013-as NFL szezon bajnoka. Az egész héten szajkózott marhaságokat Peyton Manning "jelentőségéről", "hagyatékáról" mind idézőjelbe lehet tenni. Mert a meccset az ellenfél uralta, és teljesen jogosan nyerte meg, és ilyenkor a sok szép statisztika mind mehet a kukába.

A SUPER BOWL XLVIII GYŐZTESE A SEATTLE SEAHAWKS!