Az amerikaifoci egyik legendás barátságát több filmben is feldolgozták- a történet szomorú, mégis van benne valami felemelő.
A hatvanas években már a televízióban is nézhették az amerikaifoci-bajnokság, az NFL meccseit a nézők. A profiliga legnagyobb sztárjait mindenki ismerte, óriási üzlet volt ez a sportág, még egy ellenliga, az AFL is indult (később a két liga egyesült, így alakult ki az NFC-AFC főcsoport az NFL-en belül). Az NFL egyik alapító csapata volt a legendás Chicago Bears, akik 1965-ben draftoltak egy ügyes futót: az afroamerikai Gale Sayers Kansasból érkezett, és hamarosan meg is kapta a "Kansas Comet" becenevet.
A szélvészgyors játékos kiismerhetetlen irányváltoztatásaival őrületbe kergette a védőket. Már újoncévében rekordokat döntött, nem csak futóként jeleskedett, de elkapóként is több touchdownt szerzett, és nagyon eredményes volt a kirúgások és puntok visszahordásában is. Több akkortájt felállított csúcsát csak évekkel később sikerült megdönteni, amikor már több meccset játszottak az alapszakaszban a csapatok.
Vele egy időben került a Bears-hez egy másik futó, Brian Piccolo. Ő teljesen más utat járt be, nem draftolták, hanem újonc szabadügynökként igazolt Chicagóba, és jó ideig csak a gyakorlócsapat tagja lehetett. Ám amikor Sayers 1968-ban súlyos sérülést szenvedett, akkor Piccolo is több játéklehetőséghez jutott.
Ekkor ők már barátok voltak, amihez hozzájárult egy csapatvezetői döntés is. Még ebben az időben is létezett afroamerikai és fehér játékosok közötti megkülönböztetés, idegenbe utazva a szállodában a szobákba is ez alapján kerültek. Ám a vezetők úgy döntötték, posztonként osztják el a szobákat a jövőben- az egyetlen "vegyes" szobába a két futó, Sayers és Piccolo került.
Amikor Sayers térdszalagjai elszakadtak, hosszú rehabilitáció várt rá. És barátja, Piccolo végig mellette volt, segítette csapattársát az edzésben, felkészülésben, noha tudta jól, a felépülés után riválisa lesz a csapatba kerülésért. Sayers végül újból pályára léphetett- bár veszített robbanékonyságából, még mindig képes volt megvillanásokra.
Piccolo szintén gyakran játszott ekkoriban a Bearsben. Ám 1969 novemberében, egy Atlanta elleni meccs során maga kérte, hogy cseréljék le, nem bír játszani, alig kap levegőt. Mindenki meglepődött, és azonnal kivizsgálásra küldték a fiatal futót. Kiderült, rák támadta meg szervezetét. Több műtétre is sor került, de nem sikerült megmenteni az életét. Brian Piccolo alig 26 évesen, 1970 júniusában elhunyt. Fiatalon nősült, három kislánya gyászolta.
Gale Sayers próbált segíteni amiben tudott, de barátja elvesztése nagyon megviselte. Ebben az évben újra megsérült, majd nem sokkal később vissza is vonult, lába nem bírta a terhelést. Sikeres számítógépes céget alapított, ma is aktív életet él. A futballban töltött évekről, a Piccolóhoz fűződő barátságáról könyvet is írt.
Kettejük történetét már 1971-ben feldolgozták, Billy Dee Williams és James Caan kapta a két főszerepet. Az Emmy-díjjal is kitüntetett Brian's Song című tévéfilmben látható jelenetek közül több hasonlóan zajlott le a valóságban is. Amikor Sayers 1970-ben csapatától megkapta George S. Halas Most Courageous Player Award elismerést, ő nem magáról beszélt a díj átvételekor, hanem arra kért mindenkit, barátjáért imádkozzon. A megrendítő erejű beszéd természetesen a filmbe is bekerült.
A történetet 2001-ben újra filmre vitték, Mekhi Phifer és Sean Maher főszereplésével. Nem csoda, hogy ismét feldolgozták, mert a két kőkemény focista barátságának megható történetének üzenete mélyebb. A hatvanas évek polgárjogi harcainak viharában egy fehér és egy afroamerikai játékos kiállása egymásért még egészen mást jelentett. Ha valaki véletlenül belefut a Brian's Song (Brian élete) című filmbe, ne hagyja ki- nem csak sportrajongóknak ajánlott, hanem mindenkinek, aki kíváncsi két ember őszinte barátságának történetére.
Utoljára kommentelt bejegyzések