Sportfoglalkozás

Úgy látszik, mindenki jogot formál arra, hogy Hosszú Katinka eredményességéről filozofáljon.

E sorok írója sem lóg ki a sorból, de... Én csak egy blogger vagyok, okoskodok, és nem nagyon szeretnék beleesni abba a csapdába, hogy én mondjam meg, mi a dolga egy igazi sztárnak.

Van viszont más, aki szemmel láthatóan nem fogja vissza magát. Az Origón hosszú cikk jelent meg Gyárfás Tamásról, és ebben szólal meg egy sportújságíró, Radnóti László:

"Tusup magyarországi megjelenésével idehaza felerősödött az addig szinte ismeretlen merkantilmentalitás. Ez egy olyan pénzcentrikus szemlélet, amely mások kárára valósul meg. Ez kezdte el bomlasztani az egész addig felépített rendszert, Gyárfás világát. Vállalom, hogy ha nincs Shane Tusup, akkor Hosszú Katinka szinte biztosan nem lett volna háromszoros olimpiai bajnok. A kérdés csak az, hogy ezen az áron szükségünk van-e ezekre a sikerekre."

Szóval Hosszú Katinka esetében nem veszem magamnak a bátorságot arra, hogy beleszóljak a dolgába, de Radnóti László szavai kapcsán nem fogom vissza magam. Először is hadd szögezzem le, hogy ő egy ember, aki abból él, hogy sportolók sikereiről tudósít. Hosszú Katinkák (vagy Cristiano Ronaldók, Nagy Tímeák, Usain Boltok...) nélkül nem sok dolga lenne. A sport globális üzletág, és ha nem lenne csúcsra járatva, nem élhetne meg belőle ő sem, más sem a farvizen. Szóval ő mindenképp nyertese a sportolók sikereinek, már csak ezért is furcsa ez a vélemény. 

Na de lépjünk tovább ezen! Azzal eleve nem tudok mit kezdeni, amikor Tusup pénzéhsége a téma. Én őt nem ismerem, de látok egy rengeteg eredményt elérő sportolót, akinek ő az edzője, és látok egy embert, aki Hungary feliratú pólóban üvöltve biztatja őt a medence szélén. Bárki úgy gondolja, hogy nem lenne nagyobb üzlet országot váltaniuk? Tusupnak nem sok köze van Magyarországhoz, de Hosszú Katinka mégsem amerikai színekben versenyzik. El tudjuk képzelni, micsoda piaci értéke lenne a sikereinek a tengerentúlon? Sőt, mondok mást: ha mondjuk írna egy levelet Bahreinbe vagy Katarba, hogy van az a pénz, amiért mezt cserélne Katinka, elképzelhetetlen vagyonért úszhatna, és nem hogy névre szóló öltőzője lenne, de szerintem még a nevét viselő uszodája is.

A legfurcsább az, amikor így szól: nem tudja, "ezen az áron szükségünk van-e a sikerekre". Egyrészt: milyen áron? Azon az áron, hogy lemond Gyárfás Tamás? Remélem, ez csak vicc. Mert azon túl nekem aztán nem sokba kerül Hosszú Katinka világraszóló diadalmenete- és ha valamennyibe igen, van ebben az országban pár feleslegesebb kiadás, még a sportban is. (Igen, focistadionok, rólatok beszélek.)

Mi az, hogy mások kárára valósul meg Tusup törtetése? Kétségtelen, azon versenyzők rosszul járnak, akiket Hosszú Katinka rendszeresen legyőz, de ki mástól veszi el a pénzt? Kik az áldozatok? A többi sportoló- akik maguk is kiálltak Katinka mellett? Gyárfás? Hadd ne sírjak miatta, ő maga a törtetés és ügyeskedés. Az úszószövetség elnökségének tagjai, akik élvezkednek annak a sikernek a dicsfényében, amihez semmi közük? Hiszen Tusupék enyhén szólva sem a magyar úszószakma akolmelegében dolgoznak. Vagy mi, szurkolók járunk rosszul? Kötve hiszem. Netán a politikai vezetés? Szerintem a miniszterelnök szívesebben fotózkodik az olimpiai bajnokokkal, mint a szerény 17. helyezettel. Esetleg a sportújságíróknak fáj az, hogy ki kell üvölteni a torkukat amikor Katinka úszik? Szóval Radnóti László lehetne kicsit konkrétabb, ugyan ki a nagy vesztese a Tusup-Hosszú házaspár sikereinek.

Másrészt: mi az, hogy nekünk van-e szükségünk a sikerekre? Örülhetünk az aranyaknak, de ez baromira a sportoló tehetségének és munkájának a gyümölcse, jutalma. Ha valaki azon filózik, nekünk kell-e így a siker, eléggé el van tájolva. Nem én nyerek a medencében, igaz, nem is én dolgozok meg érte. A lényeg mindenesetre az, nem kopogtathatok be Katinkához, hogy adjon már párat kölcsön hétvégére az "aranyainkból", hiszen közös a siker. Nem vagyok közvetlen részese Puskás Öcsi legendájának vagy Polgár Judit eredményeinek sem, hiába egy országban születtünk.

Nekünk (és ebbe a sportújságírót is beleértem), a tapsolás jut, akár tetszik a módszer, akár nem: mert az elismerés mindenképpen kijár a fantasztikus teljesítményért. Hogy a sportoló, az edzője, a felfogásuk szimpatikus-e, az egy másik kérdés, de ne vicceljünk már azzal, hogy számon kérhetjük-e rajtuk a mi elveinket! A válasz ugyanis természetesen az, hogy nem.

Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen mókás a pénzéhségről beszélni a remekül fizetett, de borzalmasan teljesítő focistákat ontó országban. És akadnak még sportolók, akik szponzoroktól, állami támogatásból szép pénzekhez jutnak. Hogy Katinka többet keres? Már bocsánat, többet is tesznek érte a férjével: kitaláltak egy modellt, amiben a rajongóknak köszönhetően is van bevétele, maga kezeli a közösségi oldalát, és persze Tusuppal együtt ők járják a világot, pénzdíjas versenyek sokaságát nyerve. Nem sajnálom tőlük azt a pénzt, amit munkával gyűjtenek. Ám szemmel láthatóan van ember, aki megengedi magának, hogy erkölcsi fölénye tudatában mondjon véleményt.

A kellemetlen az, hogy se rá, se rám nem fognak emlékezni- Hosszú Katinkára viszont annál többen. Már csak ennek tudatában is érdemes óvatosan okoskodni, mert az idő nem nekünk dolgozik. És ennek bizony megvan a maga nagyon jó oka...

Olvasom, hogy kiváló úszóinknak már edzéslehetősége se nagyon van Budapesten, és emiatt joggal kiakadt Kiss László kapitány.

Bizonyára mindenki emlékszik arra a mondásra, hogy "Mi akarunk olimpiát rendezni? Először egy normális hétköznapot kéne!" Hát, most pont ez jutott eszembe. Elnyerte az ország az úszók világbajnokságának rendezési jogát, rohamtempóban elindult az építkezés (ami egyetlen hónap alatt a duplájára drágult), a büszkeségtől dagad a keblünk, remek.

Aztán meg kiderül, hogy épp csak arra nem nagyon van most lehetőség, hogy a soron következő világversenyre felkészüljenek a sportolók, mert egész nagy Budapesten kettő (azaz 2 darab)pályát kap a válogatott egy átmeneti időszakban. Aki nem fér be, az gondolom majd a szárazon fog "úszni", valamelyik segédedző időnként leönti őket egy veder vízzel, csak hogy meglegyen az érzés...

Végülis nem kell annyira erőltetni az edzést, "csak" egy rövidpályás EB jön, aztán meg valami kisebb esemény Rióban, valami olimpia... Minek is az a sok úszás, csak elfárad benne az ember. Nyilván nem kavar be a felkészülésbe az, hogy pár hétig vagy ki tudja meddig csak ilyen körülmények között dolgozhatnak legjobbjaink, miközben riválisaik csúcsfelszereltségű uszodában edzenek. Mit számít az a pár tizedmásodperc, ami ezen múlik?

Félretéve az iróniát, ez az egész nagyon-nagyon magyar sztori. Az egészből érződik a tipikus hozzáállás a magyar sporthoz: a látványos nagyberuházásokat toljuk, csak épp a mindennapokhoz szükséges kisebb fejlesztéseket hanyagoljuk el.

Pont mint a fociban, ahol sorra épülnek a stadionok, de az mintha elsikkadna, hogy ezeket meg is kellene tölteni fizető nézőkkel. Nincsenek átgondolt, kompromisszumos megoldások, például nem mondták azt, hogy Budapesten a jelenlegi öt első osztályú csapat osztozzon meg mondjuk három stadionon, aztán ha indokolt lesz, épüljön még több korszerű létesítmény- á, dehogy, a pár száz szurkolót vonzó MTK-nak is szupermodern aréna készül. 

Az úszók világbajnoksága is egyre többe és többe kerül, meglehet, igazi ékszerdoboz lesz majd a nagy uszoda, csak éppen mintha azt felejtették volna el, a versenyzőknek a felkészüléshez se ártana pár medence. És nem kell, hogy ultramodern, óriási lelátókkal ellátott építményben tudjanak edzeni- elég, ha kettőnél több pálya jut.

Így aztán most a sportolók nem azért kapálóznak, mert túl sokat vannak vízben, hanem azért, mert túl keveset. Igazi konklúzió pedig nincs, mert mi megszoktuk már, hogy mifelénk így mennek a dolgok. A lehetőségekhez képest messze túlteljesítenek legjobbjaink, és az aranyak egyfajta fügefalevélként fedik el az ilyen problémákat. Már amíg jönnek az érmek- mert utána aztán beindul az egymásra mutogatás, amiben a hazai sportvezetés igazi világklasszis...

Egyre izgalmasabb nyári sporttáborokat hirdetnek meg a gyerekek számára, és mindig van új a nap alatt: Kanadában azokat várják, akik szeretnének sellőkké válni.

A legalább hét éves jelentkezők persze nem hercegcsábítási alapismereteket sajátíthatnak el. Aki nem születik sellőnek (és valljuk be, inkább ez a jellemző), annak meglehetősen kemény edzésmunka kell ahhoz, hogy hasonlóvá váljon a mesebeli lényekhez. Biztos úszástudás mellett kell némi szabadtüdős búvárkodási felkészítés, hogy minél tovább bírják egy levegővel a víz alatt, aztán jöhet egy kis műúszás is.

Mindezt persze úgy, hogy a különleges sellőuszony használatának módját is el kell sajátítani. A búvárversenyzők világában nem ismeretlen az ún. monofin, amikor a két lábbal egyetlen nagyobb uszonyt hajtanak, de az átlagember ilyet ritkán próbálhat. Pláne nem olyat, ami valódi halak uszonyát formázza, és a test alsó részéhez egyfajta latex szoknyával csatlakozik.

Szóval az illúzió már-már tökéletes lehet. Miközben a gyerekek sokat mozognak, javul a vízbiztonságuk, nagyobb kedvvel mennek úszni, ha kedves mesehőseik bőrébe bújhatnak. A programból a fiúk sincsenek kizárva, de azért én úgy tippelem, jóval több kislányt fog érdekelni ez az edzésforma.

Sőt, felnőttek körében is tért hódít a sellőúszás mint mozgás. Aki ennek a rajongója, az különféle speciális uszonyok között válogathat- van, ami inkább csak dekoráció, de kifejezetten hatékony, úszásra való modellek is akadnak. 

És bármennyire hihetetlen, akár még karriert is lehet csinálni sellőként. Persze nem úgy, hogy az ember lánya a szőke herceg karjába ugrik a habokból- aki rendszeresen részt vesz sellőedzéseken, profin mozog a víz alatt az uszonnyal, különféle vízi showműsorokban vállalhat szerepet. Az ilyen sellős előadások leghíresebbike a floridai Weeki Wachee, de máshol is akad ilyesmi. Szóval ma még csak vidám edzés, de holnap akár megélhetés is lehet belőle- végülis egy jó mozgásforma nem csak fejleszt, az életre is felkészíthet...

Ők megsértődnek, mi megsértődünk, a másik oldal visszasértődik és máris méltatlan puffogásba keveredik két kiváló úszónő.

Igen, arra célzok, hogy a Washington Post bloggere szerint Hosszú Katinka helyett egy amerikai úszónő, Katie Ledecky lett volna érdemes az év úszónője díjra. Az, hogy valaki leír ilyesmit, nem gond, velem is megtörténik. A kissé túllihegett hazai reakciókra viszont nagy szükség nem lenne.

Ennek egyik oka az, hogy a díjat már át is adták, itt senki nem akar sportdöntőbírósághoz fordulni. Ledecky még csak 17 éves, és valószínűleg pont elegendő számára a nyáron felállított öt világcsúcs, ez az egyébként nem túl értékes cím egyetlen századmásodperccel sem javítja az idejét a medencében. És ő nyilván a valódi versenyeket tartja fontosnak, mondjuk a soron következő olimpiát.

Pont emiatt alig hinném, hogy Hosszú Katinka számára ez az elismerés lenne karrierje legfontosabbja. Szép dolog sok érmet nyerni és sok pénzt keresni, de nagyon nem mindegy, hol születnek azok az érmek. Biztos vagyok benne, hogy az a rengeteg munka, amit az úszásba tesz, arról szól, hogy a legnagyobb versenyeken álljon dobogóra. Jók a világkupák meg hasonlók, de halhatatlanná csak az olimpiai arany tesz. Mind a két nagyszerű úszónő számára az lesz az igazi mérce.

És hogy mit ér egy év úszónője díj? Nem sokat, szerintem. Persze lehet velem vitatkozni, de szerintem sokan már azt sem tudják, ki lett az idén az év férfi úszója, azt meg már meg sem merném kérdezni, ugyan ki lett tavaly vagy tavalyelőtt ezen címek elnyerője? Most csak azért érdekes a téma, mert magyar kapott elismerést. És csak ezért van morgás az egyébként saját szempontjából összeszedetten érvelő, de a tényeken mit sem változtató cikken. Ez egyik versenyzőt sem teszi jobbá vagy rosszabbá.

A nagy kérdések Rióban fognak eldőlni. Majd ott meglátjuk, ki az úszóvilág igazi csillaga. Könnyen lehet, hogy mind a két sztárúszó érmeket halmozva bizonyítja klasszisát, hogy aztán az év végi év úszónője szavazáson ismét egymás riválisai lehessenek. De őszintén, pár olimpiai arany után vajon melyiket hozná lázba egy ilyen cím? És ha valaki egy raklap kis verseny besöprésével elnyerné, de az olimpián nem állhatna dobogóra, vigasztalná egy ilyen díjátadó? Aligha. Mi is kezeljük a helyén, legyünk büszkék a sikeres magyar lányra, legalább addig, amíg még emlékszünk erre a címre, amiben minimum annyi a diplomácia, mint a sportérték.

Jövőre pedig koncentráljunk inkább a medencében zajló történésekre...

Tudom, hogy a bíró sorsa nehéz, mert ha mindent tökéletesen csinál, akkor is csak vállon veregetik, öreg, észre sem vettük hogy itt voltál- ez a létező legnagyobb dicséret. Ám amint ront, egyből rajta csattan az ostor. De egy kiélezett, komoly tétre menő versenyen teljesen érhető is, ha fejét akarják venni a hülyeséget elkövető bírónak. Vagy mégse így működnek a dolgok, és nincs ára a hibáknak? A jelek azt mutatják, néha a szerencsétlenkedés vége az, hogy kizárólag a vétlen esik pofára.

Nincs sok rutinom a témában, de azért egy sztorim van. Még tizenévesen egy küzdősport-klubba jártam pár hónapig, és egyszer elmentem nézőként egy versenyre. Mivel el kellett szaladnia valakinak, úgy alakult, egy-két meccs erejéig én voltam időmérő. Az egyik döntő kiélezett volt, a klubtársam vezetett, a klubelnök mellettem üvöltött, hogy állítsd már meg, letelt már az idő, a vetélytárs azzal fenyegetett, nehogy csaljak, mert a videós visszanézésből kiderül. Olyan fiatalon ott ülni, ilyen felelősséggel szembesülni -mert igenis az, hiszen a két gyerek nagyon is komolyan vette a harcot, a kis csalás is bántóan fájt volna- nem volt egyszerű. Lojális akartam lenni a klubomhoz, de közben meg a tisztesség... Addig töprengtem ezen, hogy gyakorlatilag lement az idő, nagyjából pontosan állították meg a küzdelmet.

Szóval a bíró dolga nem könnyű. Ám amikor egy pénzdíjas versenyen, mint amilyen a nyíltvízi úszók Európa Kupa-sorozata volt, ahol "véletlenül" pont a hazai esélyesnek "nézték el" egy bója kihagyását és így a táv egy részének le nem úszását, valakinek vállalnia kellene a felelősséget. A hülye indok, miszerint a versenyző nem hibázott, hiszen a bíró tévedett és elfelejtett szólni, kicsit sántít. Amikor a mai sport kiélezett versenyeire gondolunk, ahol pár másodpercek döntenek, az a 100 méter az 5000 méteres távon 2 százalék különbség, ennyivel néha könnyedén olimpiát lehet nyerni. Risztov Éva 2012-ben Londonban négy tizedmásodperccel győzött tíz kilométeren, de a hatodik helyezett előtt is csak 0,2 százalék volt az előnye időben. Na, ennyit számít az a két százalék...

Mondhatnék még példákat, mit jelentene fél kör előny a Forma 1-ben, de teljesen felesleges, érti ezt minden sportrajongó. Teljesen értetlenül áll az ember a helyzet és az utólag történtek előtt, mert ha hibáztak is a bírók, ez a végeredmény akkor sem tisztességes. Lehet maszatolni óvási határidőkkel, meg mindenféle egyéb dolgokkal, de a fene egye meg, itt a végén dobogó tetejére állt az "első helyezett", átvette a pénzdíjat, a neve bekerült az évkönyvekbe, stb.

Persze bosszant, hogy így egy magyar fiút előzött meg, de fordított esetben is morognék, mert a tisztességtelenségnek nincs nemzetisége. Mint ahogy hiába volt az a srác klubtársam, nem tehettem meg, hogy előnyt kapjon tőlem a pontatlan időméréssel. Akkor és ott, tizenévesen is tudtam, mi a bíró a dolga, pedig véletlenül keveredtem oda, nem ez volt a hivatásom. Ijesztő arra gondolni, ha precedens lesz ebből. Tiszta és kényelmes, mert ilyesféle elkenéssel a sztori vége az lesz, hogy senki nem hibás, épp csak a kihirdetett eredmény nem korrekt.

Ha viszont a végeredményekről nem a versenyzők közti különbség dönt, hanem a bírói döntések nyomnak többet a latban, akkor talán nem is edzeni kell, hanem bírónak állni. Sőt, az lenne a legjobb, ha a végén ők is kapnának érmet meg pénzdíjat. Mint látszik, néha tesznek annyit a győzelemért, mint maga a sportoló...