Sportfoglalkozás

Méghogy a futás nem művészet! Most mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy megmutassa a benne rejlő alkotót, miközben sportol.

Láttam nemrég egy pár vicces képet: valaki olyan útvonalat kocogott be, amivel gyakorlatilag ikonikus dolgok körvonalát húzta meg. A manapság teljesen általános okostelefonos alkalmazások, amelyek a GPS-jeleknek köszönhetően pontosan berajzolják a térképre a megtett utat, pofonegyszerűvé teszik ezt a dolgot.

Persze a legtöbb útvonal egyáltalán nem érdekes. Ha én visszanézem az enyéimet, kevés látványosat látok közben- persze nem is érdekelt ez eddig, hiszen maga a futás volt a fontos. Ráadásul ha jó helyen kocogtam, akár itthon, akár külföldön, nézelődtem közben, és mit se számított, utólag a térképen mennyire vagány az útvonal, ha futás közben jól éreztem magam.

Az egyik népszerű alkalmazás, az Endomondo új játékot hirdetett, a legötletesebb, legérdekesebb futóútvonalakat várják február 29-ig. Azokat fel lehet tölteni az oldalra, majd egyrészt a szavazók, másrészt egy szakmai zsűri, harmadrészt maga a szervező cég kiválaszt egyet-egyet, és ezek mind értékes díjakat kapnak. Már most is van pár érdekes "rajz". Személy szerint bízom benne, hogy a többség szabályosan nevez, tehát tényleg fut, és tényleg nem manipulálja a képeket.

Persze ez egy játék, elsősorban a mi szórakozásunkról szól, így aztán ha nekünk tetszik a végeredmény, amit becsületes kocogás során hoztunk össze, máris minden okés. Én már átgondoltam, hogy lehet alkotni, és arra gyorsan rájöttem, ad hoc-módon, össze-vissza futkározva értelmezhető alak nem fog kijönni. Tehát vagy egy jelentős részben semmilyen mozgást nem korlátozó területen kocog az ember, ahol elég pontos irányváltásokkal igazán finom ábrák is összehozhatóak, vagy pedig le kell ülni a térkép elé, és ott megtervezni az útvonalat. Érdemesebb kertvárosias, sűrű utcahálózatú helyet keresni, ahol ráadásul nem csak derékszögben találkoznak az utcák. Nem árt, ha nem túl forgalmas a hely, tehát az "alkotó" futó, aki néha kicsit figyelmetlen, nincs veszélyben. 

Mivel ez nem verseny, az idő nem számít, ezért jobb a kijelölt fordulási pontoknál inkább lassítani és biztosra menni. Ha van az embernek itinerje, nem tűnik nagy mutatványnak megrajzolni egy egyszerűbb ábrát.

És hogy mi értelme van ennek az egésznek a játékon túl? Egyrészt inspirál, és a motivációra szüksége van minden amatőrnek. Másrészt pedig új helyeket fedezhetünk fel, új futóterepeket hódítunk meg magunknak- ez sem utolsó eredmény! Sose rosszabb kihívást!

Olyan jó lenne, ha az este futók, biciklizők tennének azért, hogy látni is lehessen őket- a saját biztonságuk érdekében!

Apám gyakran emlegette az annak idején a Szabad Európa rádióban hallott felhívást: "Motorosok, használjátok a fejeteket! Tegyetek rá bukósisakot!"

Hát valami ilyesmi frappáns szöveget kellene kieszelni mostanság, hogy az esténként sportolók is megértsék, tenni kell azért, hogy lássák őket a többiek is. A tapasztalat friss: nemrég írtam arról, milyen lehetőségek vannak az őszi sportolásra, de nem csak az észt osztom, néha én is lemegyek a hűvös időben kocogni. Tegnap késő délután indultam, mire hazaértem, teljesen rámsötétedett.

Én óvatos duhaj vagyok, a futónadrágomon is van néhány fényvisszaverő csík, a felsőm pedig neonzöld, tehát ha rávetődik egy lámpa fénye, elég jól lehet látni engem. Úgy gondolom, ennyi belefér- direkt azért vettem több ilyen színű futós cuccot, hogy feltűnjek, a divat eszembe sem jutott. Még csak nem is voltak drágák, diszkontáruházakban vettem őket, és ehhez képest kényelmesek is, tartósak is.

A Római-parton a közvilágítás nem túl erős, és vannak részek, ahol egyáltalán nincs lámpa sem. Pár helyen kellett csak közutat keresztezni, ahol én magam is igyekszem óvatos lenni, és bízom benne, a fényszóróknak köszönhetően szinte világít a felsőm. Több futótárssal találkoztam, akadt aki hasonlóan neonzöld kabátot, láthatósági mellényt viselt, és volt egy srác, aki kis LED-es villogót akasztott magára- száz méterről ki lehetett szúrni.

De többen voltak, akik a színskála sötétszürkétől a feketéig tartó tartományából válogattak össze mindent. Még biciklist is láttam, teljesen fekete cuccban, mindenféle lámpa nélkül, ahogy a töksötétben teker. A fák között, ahol nem látszik a közvilágítás, azért szépen egymásnak tudnának menni, mert még kikerülni sem könnyű egymást, ha csak bizonytalan körvonalakat látunk. Ha mondjuk a futó zenét hallgat, akkor fel sem figyelhet arra, hogy valami közeledik mögötte.

És amint át kell menni a közúton, vagy eleve olyan helyre keveredik a futó, a biciklis, ahol meg kell osztozni az úttesten az autósokkal, nekem meglehetősen nagy vakmerőségnek látszik a teljesen fekete öltözet. Autózok rendszeresen, és tudom, mekkora különbség az, ha valakin van fényjelzés és feltűnő ruha, vagy ha nincs. 

Szóval én nagyon örülök annak, hogy sokan ezekben a hónapokban is felhúzzák a futócipőt vagy felpattannak a biciklire. De ne sajnáljátok ezt a pár száz forintot feltűnő kiegészítőkre, és hasonló nagyságrendbe kerülnek a legolcsóbb villogós lámpák is, amit lehet használni futáskor, biciklizéskor is. Ne az én kedvemért, mert én a magam részéről igyekszek odafigyelni, ne is azért, mert esetleg megszólnak, hanem saját magatokért. 

Meglepő lehet, de napjaink egyik legnépszerűbb mozgásformája a kedvtelési sportolók körében csak pár évtizede vált népszerűvé. És talán még különösebb lehet, hogy a kocogás robbanásszerű terjedése visszavezethető egy-két emberre. A történetben az ötletgazdák mellett aztán felbukkan egy sportszergyártó világcég is...

A futás mint sportág igen nagy múltra tekinthet vissza, hiszen már az ókori olimpiákon versenyeztek atléták. Futók versenyeztek az első modernkori olimpián is, és az atlétika azóta is az egyik legnépszerűbb versenyszámnak számít. A sztárok nevét pedig az egész világon ismerik.

Ám nagyságrendekkel többen futnak a saját örömükre, mint ahányan versenyszerűen atletizálnak. Viszont nagyon sokáig csak sportolók futottak, vagy atléták, vagy pedig olyan sportolók, akik számára ez az edzés kiegészítése volt. 

Érdekes, hogy a kedvtelési kocogás kezdeteinek időpontja egészen pontosan megmondható: Új-Zélandon a múlt század hatvanas éveinek elején egy edző, Arthur Lydiard kezdte el szervezi a rendszeres közös futást, amihez korosztálytól, edzettségtől függetlenül csatlakozhattak az érdeklődők. 1962 februárjában egy helyi lap írt arról a társaságról, ahol korábbi sportolók és hozzájuk csapódó mozogni vágyók hetente egyszer együtt futottak, és ekkor már a jogging, azaz kocogás szót használták erre: megjelent az Auckland Joggers' Club neve.

Ekkortájt látogatott el egy igencsak jónevű, számos olimpikon felkészítőjeként dolgozó amerikai atlétaedző, Bill Bowerman Új-Zélandra. Teljesen belelkesült Lydiard kocogós programjának megismerése után, és hazatérve egyből szervezkedni kezdett. Először csak egy rövid tájékoztatót jelentetett meg, majd egy orvossal közösen írt könyvet a kocogásról. A Jogging 1966-ban jelent meg, milliós példányszámban kelt el, és az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb fitneszirányzata lett a kedvtelési futás egyik pillanatról a másikra.

A kocogásból  komoly üzlet lett, hiszen a sok újdonsült futónak el lehetett adni könyveket, cipőket, sportruházatot. Bowerman, aki a jelek szerint nem csak edzőnek volt sikeres, hanem üzletembernek is, még a hatvanas évek közepén sportszergyártó céget alapított egy korábbi tanítványával közösen. A Blue Ribbon Sports nevű vállalat később nevet váltott, ebből lett a Nike, amit aligha kell bemutatni bárkinek is.

Sokat számított az is, hogy rengeteg híresség büszkén vállalta, hogy kocogással tartja magát karban, így őrizték meg fittségüket. Színészek, zenészek, politikusok fotóztatták magukat futás közben, tehát ez a tevékenység roppant divatos lett. Beindult a spirál, dollármilliárdos üzlet lett a sportszergyártás, és kifizetődött a Nike megalapítása is.

Bowerman 1999-ben bekövetkezett haláláig a termékfejlesztésből vette ki elsősorban a részét a cégnél. Legendás modellek fűződnek a nevéhez, és nem csak az élsportolók, hanem a kocogók is sokan választják ezeket a cipőket. Manapság persze már minden sarki kisboltban lehet futócipőt venni, félelmetesen széles a kínálat. Nem csoda, hiszen rengetegen kocognak a világ minden sarkán, van igény olcsó és drága, robosztus és könnyű, egyszerű és színes modellekre egyaránt.

Mindenesetre a kocogás nem csak a pénzről szól, tornacsukában vagy akár mezítláb is lehet űzni, ingyen a parkban vagy az utcákon. A pozitív élettani hatásait is igazolták, tehát teljesen mindegy, Bowerman az üzletet is meglátta-e benne, sokan lehetnek hálásak neki, hogy segített a kocogás népszerűsítésében. 

Az évtizedek alatt ez az egész alapvetően alig változott: közösségben vagy egyénileg, városban vagy a természetben, mindenki a saját tempójában, a saját kedvére kocog, edz, fogy- és még élvezni is lehet. És lehetnek ugyan fejlesztések a jövőben, szerintem évtizedek múlva is hasonlóan fog kinézni, amikor emberek a saját lábaikra hagyatkozva igyekeznek legyűri a távolságokat.

Mivel a közelmúltban sikerült tovább javítani a futásom tempóján, és magamhoz képest elég jelentős fejlődést mutathatok fel, készítettem egy kis összegzést arról, honnan indultam, mi volt, ami az előzetesen megtanultakból igaznak bizonyult. Nincs ezekben semmi egetrengető, nem lesz tőle senki sokkal bölcsebb, inkább a nagyon kezdőket akarom motiválni azzal, hogy mesélek a saját tapasztalataimról.

Több helyen találtam kezdő futóknak szóló információkat, és azt kell mondjam, az ott írtak nekem beváltak, lehetett rájuk támaszkodni. Mindenhol hangsúlyozták a fokozatosságot, én is ezt az elvet követtem, hosszú hetek alatt jutottam el a folyamatos kocogásig, később jött a tempó emelése. Nem szenvedtem komoly sérülést, nem voltak fájdalmaim és meglett az eredmény. Szóval ez egy fontos és megszívlelendő tanács. 

Mivel olcsó futócipőben sose kocogtam, ezért nem nagyon van összehasonlítási alapom- bevallom, ez aligha fog megváltozni, mert nem a saját ízületeimen akarok kísérletezni. Mevártam a megfelelő akciót, alapos mérlegelés után választottam cipőt, de pár száz kilométer után is kifogástalan, tehát jó befektetésnek bizonyult. Ha újra kezdenék, nem ezen spórolnék, az biztos.

Igyekszek másféle mozgásformákat is beiktatni az edzésprogramomba. Meglepő, de nem kell mindennap futnom ahhoz, hogy fejlődjek- érdekes módon például a jóga is nagyon jól kiegészíti azt, úgy érzem, az ízületeimnek is jót tesz, és persze hatékonyabban tudok lazítani, nyújtani is.

Egy rövid térdfájós időszakom is volt, ami egy rossz lépéssel indult. Sokan leírják, hogy tényleg elegendő időt kell kihagyni, hogy teljesen meggyógyuljon, én viszont kicsit türelmetlen voltam, és szerintem ezzel csak eltoltam a teljes javulás idejét. Végül a futást egy időre nem erőltettem, maradtak a másféle mozgások, és a fájdalmak elmúltak. Amikor az embert hajtja a lendület, nehéz pár hétre megálljt parancsolni magunknak, de most már tudom, néha csak ez a megoldás.

A téli futástól eleinte idegenkedtem, de kiderült, ez nagyon is jó lehet. Fel kell rá készülni, megfelelő ruházattal, megfelelő helyszínen, és akkor nincsen benne semmi extrém. Nyilván nem farkasordító hidegben mentem kocogni, ám simán megtalálható a kompromisszum. Hasznos tapasztalat volt, hogy az ember hajlamos túlöltözni- nem kell sok cucc, de amit felvesz az ember télen, legyen jó minőségű, és akkor mínuszokban is kényelemben kocoghatunk.

Nagyon hasznosak a számomra a GPS alapú okostelefonos alkalmazások. Engem inspirál az, ha látom, egyre jobb tempóban tudom megtenni ugyanazt a távot, és nem csak érzékelem a fejlődést, de bizonyítékom is van rá. Jó megnézni az edzésnaplót is, hiszen én egyedül mozgok általában, és a sok sporttal töltött órát böngészve nagyobb kedvvel veszem elő a futócipőt. Én az Endomondo alkalmazás és weboldal mellett kötöttem ki, ennek az ingyenes változatát használom.

Amikor futni kezdtem, akkor már megfordult a fejemben, az lesz a szép pillanat, ha egyszer versenyezhetek is. És aztán jelentkeztem is egy futóversenyre, jól éreztem magam, jó volt közösségben kocogni, büszke voltam a végén magamra- szerintem teljesen természetes dolog az, hogy amatőrként is elindul ilyenen az ember. Ha elkezdesz futni, nyugodtan tűzd ki magadnak ezt a célt is: motiválni fog, és amikor részt veszel egy versenyen, érezni fogod, egy fontos lépcsőfokot értél a fejlődésben.

Futni tényleg rengeteg helyen lehet. Itthoni és külföldi útjaimra gyakran viszem magammal a futócuccot- végülis csak egy cipő, futónadrág, futópóló kell, ezek alig foglalnak helyet. Kellemes és izgalmas útvonalakon kocoghattam: eljutottam csendes tengerpartokra, futottam hegyi ösvényeken, erdőben, stadion mellett, szóval olyan helyekre ahol nem csak a mozgásról szólt a történet. 

Mert a futás nekem ma már nem csak sport, edzés, hanem élmény is. Nem küzdelem lekocogni 7-8 kilométert, hanem közben van időm nézelődni, élvezem ezt az egészet. Némi időnek el kellett telnie, amíg ide eljutottam, de most már nagyon örülök, hogy belevágtam. Természetesen voltam kételyeim, eleinte állandóan motoszkált a fejemben, sose leszek képes egyben, normális tempóban lefutni hosszabb távot. Ám megpróbáltam kitartani, mert el akartam hinni a sok-sok lelkes kocogónak, igenis meg lehet szeretni a futást. Igazuk volt! Talán ez a legfontosabb tapasztalat mind közül...

Az első értékelhető kocogásom után éreztem, el fog jönni a pillanat, amikor versenyen is részt fogok venni- de nem siettem el semmit, csak róttam rendszeresen a kilométereket, és vártam a jó alkalomra. 

Nagyon kézenfekvő volt, hogy az Óbudai Futófesztiválra nevezzek, hiszen ezt gyakorlatilag itt a szomszédban rendezik, olyan útvonalon, ahol egyébként is rendszeresen futok. Egyébként is szimpatizálok azzal, hogy a kerületben a szabadidős sportrendvezények szervezésére gondot fordítanak. A Futófesztivált is ügyesen megszervezték, volt 2, 7 és 21 kilométeres táv, a rövidebbeknél ingyenes nevezéssel, jól kijelölt pálya, frissítés, folyamatos műsorközlés, közös melegítés. Nem egyszerre indították a nevezőket az összes távon, hanem elcsúsztatva- biztos máshol is így van, nekem tetszett ez a rendszer. Bús Balázs polgármester mellett a háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tibor és az olimpikon ritmikus gimnasztikázó Sinkó Andrea is jelen volt a rajtnál, igazán megadták a módját.

Pár százan összeverődtünk a 7 kilométeres versenyben, aztán amikor elindult a mezőny, újoncként igyekeztem alkalmazkodni, óvatosan helyezkedni. Ugyan egyedül indultam, mégsem éreztem magam magányosnak, hiszen a többi futó túlnyomó többsége is hozzám hasonló lelkes amatőrnek tűnt.

Az első méterek zsúfoltsága után szép lassan kezdett széthúzódni a mezőny. Bevallom. élveztem, hogy sokakat magam mögött tudok hagyni, vitt magával a lelkesedés. Nagyszerű volt az idő, igazán parádés napot fogtunk ki áprilishoz képest. Az ismerős útvonalon egy ilyen verseny résztvevőjeként új élmény volt a futás, és időnként figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy a saját, nekem ideális tempómhoz ragaszkodjak, mert csak úgy tudom végig bírni a távot.

Az első kör végén hirtelen elgyengültem lélekben. Tényleg nekem való a futás? Mit keresek én itt? Fáradok, jópáran messze lehagytak, talán egy kicsit lassíthatnék, sétálhatnék... De aztán emlékeztettem magam rá, ilyen érzés nem egyszer eluralkodik az emberen. Most őszintén, micsoda marhaság az, hogy napozás helyett az ember saját akaratából, sőt, saját örömére lekocog 7 kilométert? Hát hova jut így a világ?

Remélhetően pont ezzel haladunk jó irányba... Tehát tartottam a tempót, ekkorra már nagyjából kialakult az a kis kör, amiben a hozzám hasonló sebességgel futók voltak. A forduló után láttam, milyen sok embert előztem már meg, akiknek még sokkal hosszabb útja volt a célig távolságban is, időben is. Aztán egy idő után már nem azt figyeltem, hogy mennyit tettem meg eddig, hanem már érdemesebb volt arra koncentrálni, egyre kevesebb van hátra.

És eljött az utolsó emelkedő, páran hajráztak mellettem, ők egy kicsit máshogy tartalékoltak az erejükkel. De én is kellően büszke voltam, ahogy befutottam a célba, jött egy pohár frissítő, majd megnéztem, a telefonom milyen távolságot és időt rögzített. A GPS szerint 7,4 kilométert futottam 44 perc alatt, tehát egy árnyalattal gyorsabb voltam mint 10 km/óra. Nem voltam elégedetlen, sőt. Megkaptam az emlékérmet is a nyakamba, és nyilván jöhettek az ilyenkor szokásos fotók is. Annyira azért tiszteltem a versenyt magát, hogy futás közben nem szelfizéssel raboltam az időt, de úgy voltam vele, a célba érés után kijár nekem ennyi.

Közben érkeztek be a többiek is. Ekkor azért éreztem, korrekt tempót mentem, de számomra pont olyan komoly teljesítménynek tűnt a nálam lassabbak futása is. Fiatalabbak és idősebbek érkeztek be sorban, bizonyára sokan kevesebb rákészüléssel indultak mint én, és nagyon becsülendő, hogy vállalták a 7 kilométert, és teljesítették is. Én tavaly pont ugyanezen a fesztiválon csak kacérkodtam az indulás gondolatával, de inkább arra szavaztam, hogy edzek és majd akkor versenyzek, ha magabiztosan futok ekkora távokat. Eljött a pillanat, de talán még nagyobb lett volna a sikerélményem akkor, ha sokkal kisebb rutin birtokában bizonyítok magamnak. 

Akkor még nem éreztem ehhez magam elég felkészültnek, de változtam, és mondhatom, folyamatosan változok. Egy ideje már nem nagyon mondom azt semmire, hogy "elképzelhetetlen". Szóval nem jelentem ki, én nem juthatok el oda, hogy versenyről versenyre járjak tavasztól őszig- noha jelenleg ez nem szerepel a terveim közt. Ha szembejön egy jó lehetőség, akkor most már bátrabban indulok. Az első, a legnagyobb lépést már megtettem, sikerült olyan idővel célba érni, ami megfelelt az elvárásaimnak, élveztem a versenyhangulatot- és eleve, olyan emberekkel voltam körülvéve, akiktől sokban különbözök, de egy bizonyos dolog mégiscsak szoros köteléket jelent velük.

Nagyszerű nap volt, örülök, hogy ott lehettem, és köszönöm a szervezőknek, akik profin bonyolították le ezt a futóünnepet. Kis lépés volt ez az emberiségnek, de nagy nekem- vagyis nem az számít, mekkora, hanem hogy mennyi. Sok! Több, mint hét kilométernyi, méghozzá viszonylag gyors tempóban. Hát, eddig is eljutottam... Azt is tudom, ennyi kis kocogásért nem érdemlek szobrot, ettől függetlenül aki hasonló cipőben jár, nyilván megérti, miért vagyok lelkes. Vajon milyen célt kitűzzek ki magamnak ezek után? Ezen még ráérek gondolkodni, de az biztos, hogy a sportos életmódon élve mindig találok valami új, izgalmas kihívást.