Sportfoglalkozás

Kereken fél évszázada, 1966. június 8-án jelentették be a két rivális amerikaifoci-liga, az NFL és az AFL egyesülését.

Ma az NFL évente megrendezett nagydöntői, a Super Bowl-ok számítanak az egész amerikai tévés piac legnézettebb eseményeinek. Az óriási sportpiac legnépszerűbb terméke lett az amerikaifoci, dollármilliárdos értékű csapatokkal, de nem volt ez mindig így.

Sőt, a kezdeti időszak csapatai közül több is csődbe ment, elköltözött, átalakult. Az NFL messze nem volt annyira jó üzlet, mint manapság, de a már rég piaci alapúnak számító amerikai sportban azért időnként felbukkantak rivális ligák, akik szerettek volna kihasítani maguknak egy szeletet a tortából. Az 1946-49 között működő AAFC-t gyakorlatilag bekebelezte az NFL, de csak három csapatot (Browns, 49ers, Colts) engedtek a ligába, a többi feloszlott.

A tévés közvetítéseknek köszönhetően egyre kedveltebbé váló amerikaifoci az ötvenes években jutott el oda, hogy milliók nézték a legfontosabb meccseket. 1958-ban a Baltimore Colts és a New York Giants által vívott döntőt 45 millió ember követte az NBC-n, és mind több gazdag üzletember bukkant fel, aki szeretett volna franchise-hoz jutni, NFL-csapatot alapítani. 

Ám a liga ebben nem volt partner, így az egyik dühös milliomos, Lamar Hunt vezetésével, nyolc csapattal megalakult az American Football League, az AFL. Az NFL viszont alájuk vágott, gyorsan két csapat alapításához járultak hozzá olyan városokban, ahol az AFL is csapatot tervezett. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy konkurensek nélküli piacon gyorsabban lehetett volna sikert elérni.

A két liga között kitört a rivalizálás. Mivel pénz volt bőven, az AFL-ben is mindent megtettek azért, hogy megvessék a lábukat a sportpiacon. Természetesen hátrányból indultak, a nulláról építették fel a csapatokat, de nem sajnálták a befektetést azért, hogy magukhoz csábítsák a jövő sztárjait. Az egyetemről kikerülő játékosokat mind a két ligából megkörnyékezték, akik válogathattak az ajánlatok közül. Az NFL-ben azt hitték, hogy a legjobbak úgysem az alacsonyabb színvonalúnak tartott AFL-be mennek- ám volt az a pénz... Így kötött ki 1965-ben Joe Namath a New York Jetsben. Noha volt egy kimondatlan egyezmény arról, hogy egymástól nem szerződtetnek játékost, 1966-ben Pete Gogolak a Buffalo Billst hagyta ott a New York Giants kedvéért. (Érdekesség, hogy Namath és Gogolak is magyar származású...)

A csapatok tulajdonosai nem voltak a saját maguk ellenségei. Tudták, hogy egy esztelen licitálásba belemenni nem szerencsés ötlet- mivel az AFL nagyon jól menedzselte magát, és talán a környezet is kedvezett nekik jó tévés szerződések révén, a két liga döntött az egyesülésről. És ezúttal mind a két fél összes csapata megmaradt, nem beolvasztásról volt szó: az NFL név alatt jött létre később az NFC és az AFC főcsoport, a két egykori rivális liga utódaként.

Persze egy darabig még úgy tartották, a rivalizálás formális, az NFL-es csapatok jobbak és azok is maradnak. A két liga legjobbja közötti nagydöntők közül az első kettőt simán nyerte is a Green Bay Packers- ám a Super Bowl III győztese az AFL-t képviselő New York Jets lett Joe Namath irányításával, ami óriási szenzációnak számított. Ma pedig már fel sem merülhet a kérdés, hogy egyenlő-e a két főcsoport. 

Kialakult az a struktúra, ami igazi pénzszivattyúvá vált az elmúlt 50 évben. A jól menedzselt NFL úgy lett gigászi sportvállalkozás, hogy közben a szurkolók is megkapják, amit szeretnének: izgalmat, nagy meccseket, változatosságot évről évre. Ez az, amikor találkozik minden fél érdeke. És az NFL ma már olyan nagy, hogy rivális ligák alapításának sok értelme nincs- aki próbálkozott vele, ment a levesbe. 

Bekövetkezett, amire mindenki számított: Peyton Manning a szögre akasztja a futballcipőt. 

A tengerentúli sportoldalak egy napja folyamatosan arról írnak, hogy hétfőn személyesen jelenti be az amerikaifoci élő legendája, Peyton Manning, hogy befejezi aktív pályafutását.

A döntésben semmi meglepő nincs. Egyrészt Manning és csapata, a Denver Broncos megnyerte a legutóbbi Super Bowl-t, tehát a csúcson hagyhatja abba. Másrészt játéka az utóbbi időszakban látványosan visszaesett, és nehéz arra számítani, hogy újból a régi lesz, hiszen hamarosan betölti a 40. életévét. Harmadrészt pedig ha nem megy el magától, jó eséllyel a klubja küldi el, mert a veterán, messze nem fénykorát idéző irányító március 9-én 19 millió dollárral gazdagodott volna, ha a Broncos keretében van. Ám ezt a pénzt már senki nem fizetné ki neki a ligában, bármekkora legenda.

Az elkövetkezendő időszak természetesen Manningről fog szólni, és az elemzők a tengerentúlon annyira imádott "legacy", azaz örökség kérdését boncolgatják. Fellángolnak a "GOAT", azaz minden idők legjobbja viták is. Az NFL-ben mindenre van statisztika, így mindig lehet találni bőven érvet arra, valaki mitől jobb bárki másnál. Kétségtelen, Manning az alapszakaszok királya, öt MVP címmel, a legtöbb touchdown passzal és passzolt yarddal. Emellett még birtokol sok rekordot, némelyiket talán sokáig nem is dönti meg senki. 18 éven át dobálta a lasztit, karrierje túlnyomó részében fantasztikus sikerrel, az elismerések végigkísérték egészen attól kezdve, hogy elsőként választották ki a drafton.

De a futball is csak olyan sport, ahol a végső győzelmek nyomnak igazán sokat a latban. Manning két Super Bowl diadallal zárta pályafutását, Terry Bradshaw, Joe Montana és Tom Brady ezzel szemben négy alkalommal nyerte el a Lombardi-trófeát. Ráadásként utóbbiak sokkal többet tettek hozzá csapataik sikeréhez a nagy meccseken: Montana például a négy nagydöntőben 11 touchdown-passzal és nulla eladott labdával zárt, Manning négy döntőjében 3 TD-passzal szemben ötször adta el a labdát. Az idei Super Bowl enyhén szólva sem Manningről szólt, hiszen 141 yardot sikerült szerezni a passzaival- ha nincs a brutálisan jó Broncos-védelem, aligha jött volna össze az áhított második bajnoki cím.

Ám az amerikaifoci igazi, vérbeli csapatjáték. Ugyan Peyton nem sziporkázott a döntőben, de ne vegyük el tőle azt az érdemet, hogy az AFC-döntőben az esélyesebbnek gondolt New England Patriots ellen roppant megbízhatóan játszott, és két kulcsfontosságú touchdown-átadásával kedvező helyzetbe hozta csapatát. Nincs az a védelem, ami a túl sokszor hibázó támadókat mindig ki tudná húzni a csávából. Tehát megtette a magáét- most ennyi kellett tőle, és ezért ugyanúgy kiérdemelte a gyűrűt, mint a Super Bowl MVP Von Miller. 

Természetesen jó érzés lehet, amikor az ember neve szóba kerülhet minden idők legnagyobbjai között, ám úgy érzem, óriási a különbség a pályán kiharcolt és az újságírók által odaítélt címek között az előbbiek javára. Ahogy Messi is elismerte, minden Aranylabdáját odaadná egy világbajnoki címért, Manning se tudna úgy örülni szívből az MVP-címeknek, ha nem nyert volna soha Super Bowl-t. A sok díjat begyűjtő, ám gyűrű nélkül maradó Dan Marino például sokat mesélhetne erről. 

Az igazán nagy sportolók ugyanis nyernek. És hosszú idő távlatából azok neve marad fenn, akik csapataikat eljuttatták a végső győzelemig- Otto Graham, Johnny Unitas, Roger Staubach, és a fent említett Bradshaw, Montana, Brady trió tagjai mind ugyanezért igazán híresek. Az ok igen egyszerű: a különféle odaítélt címek, a Pro Bowl-meghívás az egyes játékosoknak szólnak, de a szurkolókat korlátozottan boldogítják. Ők a bajnoki győzelem örömét akarják átélni, és számukra értelemszerűen az a legjobb játékos a világon, akinek köszönhetik a Super Bowl-címet. 

Szóval meghagyom a csámcsogást a minden idők legjobb játékosa kérdésről az ebből élő amerikai sportújságíróknak. Mindenki tudja, hogy értelmetlen az egész vita, hogy összemérhetetlenek a teljesítmények, hogy a következő nagy játékoslegenda visszavonulásánál (ez Brady lehet pár év múlva) pont ugyanez lesz a téma, csak ő lesz a fókuszban. 

Ami bizonyosan tudható, az az, hogy ki a jelen legjobbja: a Denver Broncos (South Park-nyelven a Denveri Musztángok bajnokcsapata), aminek a kulcsfontosságú tagja Peyton Manning is. Óriási érzés lehet győztesként visszavonulni, ilyen karrier után, bizonyára kárpótlást jelent pár komoly csalódásért. Mert a sportban még a nagyon jók is elbukhatnak időnként- de legendák csak a győztesekből lesznek.

Jöjjön egy kis esélylatolgatás a hétvégi döntő elé- vajon ki győzhet vasárnap éjszaka?

Az alapszakaszban a főcsoportok élén végző csapatok jutottak be az NFL nagydöntőjébe a rájátszás során, tehát látszólag nincs nagy meglepetés a Super Bowl párosításában. Ám míg a Carolina Panthers végig magabiztosan menetelt, és egyetlen vereségtől eltekintve nagyon meggyőzőek voltak szeptembertől, a Denver Broncos kapcsán egész évben vitatkoztak a szakértők: tényleg olyan jók-e, vagy csak az AFC-ben nem voltak erős riválisok?

A Panthers esetében valóban egyszerűbb az elemzés. Van egy fiatal, robbanékony, fantasztikus idényt futó irányítójuk, Cam Newton, aki valószínűleg az alapszakasz legértékesebb játékosa címet is elnyerte. Az idén remekül passzolt és a futásaival is folyamatosan veszélyeztetett. Pokoli nehéz felkészülni rá, mert ráadásul még nagydarab, erős játékos is, akit nehéz megfogni. A fal is jól védi, a körülötte levő játékostársak is sokat segítenek neki, szóval a Panthers támadásban lehengerlő. Nem kevés meccset indítottak úgy, hogy már a félidőben eldőlni látszottak a nagy kérdések.

A Panthers védelme is remek erőkből áll. Cornerback és linebacker pozíciókban is akad sztár náluk, a védőfal is jó, tehát a Carolina a labda mind a két oldalán erős.

Már az alapszakasz felénél a végső győzelem nagy esélyeseként számoltak velük, és tulajdonképpen csak beteljesítették az elvárásokat, amikor a Super Bowl-ba jutottak. Nehéz a rájátszásban mutatott teljesítmény után nagyokat elemezni, hiszen a Seattle Seahawks ellen az első félidőben lemosták Wilsonékat, majd csak lazsáltak, míg az Arizona Cardinals meg sem tudta szorítani őket. Azon a meccsen is beigazolódott, hogy hatékonyan támadnak és remekül védekeznek, azaz nem könnyű megtalálni a gyenge pontjukat. Ez még az NFL-ben sem túl gyakori, még bajnokságot nyerő csapatoknál is előfordul, hogy vagy a támadó-, vagy a védőegység dominál, ám a Panthers igazán kiegyensúlyozott.

A denveriek csapata pont arra példa, ahol a védelem vitte hátán az egész idényben gyengélkedő támadókat. Remekül támadják az irányítót (erről mesélhetne a főcsoport-döntőben 23 ütést kapó Patriots-irányító Tom Brady), hatékony a secondary is. Az idényben a statisztikák alapján a Broncos védelme lett a legjobb, ami sokat elárul róluk.

Az irányítólegenda és talán utolsó meccsére készülő Peyton Manning enyhén szólva hullámzó teljesítményt nyújtott az alapszakaszban, meg is sérült, de az őt korrektül helyettesítő Brock Osweiler helyére visszatették a rájátszásba, és azt kell mondani, egyelőre nem okozott csalódást. Ugyan ki kritizálhatná, hiszen szoros meccsen bár, de legyőzték a Pittsburgh Steelerst majd a New England Patriotsot is. Pedig igazság szerint az első kiemelésük ellenére sok szakértő sebezhetőnek gondolta a denverieket. Furcsa, hogy meglepetés az alapszakasz győztesének Super Bowl-ba jutása, de hát van ilyen néha. 

Most is úgy tippel mindenki, hogy a Denver Broncos az esélyetlenebb a végső győzelemre. Ehhez már hozzászokhattak egész idényben, talán még egy kis plusz motivációt is jelent a számukra ez. A Panthers és Cam Newton duzzad az önbizalomtól, és erre meg is van minden okuk. Vannak akik szerint tényező lesz, hogy Peyton Manning még utoljára nagyon bizonyítani akar és csapattársai is kettőzött erővel küzdenek majd. Ám én személy szerint nem tudom elképzelni, hogy van olyan játékos, aki nem ad bele mindent egy Super Bowl-on, és csak az ad neki lendületet, hogy szépen vonulhasson vissza egy veterán játékostárs.

Én két lehetséges forgatókönyvet tartok a legvalószínűbbnek. A Denver Broncos esetében nem számítok gyors rajtra, a Carolina Panthers viszont annál inkább be tud kezdeni. Két éve a Seattle Seahawks ellen már kiderült, hogy a Broncos és Manning el tudja veszteni a hitét, ám az akkor egy inkább támadó mint védekező csapat volt. Azt gondolom, ha Cam Newtonék gyorsan sok ponttal elhúznak, a Broncosnak nem lesz esélye arra, hogy befogja őket. Egyszerűen nincs a csapat támadóiban 30-35 pont, főleg nem egy jó védelem ellen. (A rájátszásban csak 23 pontot szereztek a Steelers és 20-at a Patriots ellen.)

A kulcs tehát az én véleményem szerint a Broncos védőmunkájának hatékonysága lesz. Ha sikeresen lenn tudják tartani a Panthers támadóit a pályáról, netán labdát is szereznek, azzal teremthetik meg az esélyt Manningéknek arra, hogy óvatos, araszoló támadásokkal megszerezzék a szoros meccshez szükséges pontokat. Ám ha Newtonék átszaladnak rajtuk már az elején, a végére akár egyoldalúvá is tehetik a meccset. A Panthers az Arizona Cardinals ellen például laza 49 pontot szerzett, ami jelzi, sokkal inkább megvan az esély az ő kiütéses győzelmükre.

Semleges szurkolóként nyilván annak örülnék jobban, ha az utolsó pillanatig kiélezett, izgalmas összecsapás lenne az ötvenedik Super Bowl. Bevallom, én is azok közé tartozok, akik szerint a Denver Broncos kevésbé esélyes, de már a főcsoport-döntő előtt is ezt hittem, aztán láttuk mi lett a vége. Egyáltalán nem kizárt az sem, hogy a denveriek védelme megvillan, Cam Newtonnak pedig nem sok kedve lesz táncolni.

Mindenesetre én már izgatottan várom a vasárnap éjszakát (vagyis inkább hétfő hajnalt), és szerintem egyre több magyar szurkoló készül rá a nagydöntőre. Aki szereti az amerikaifocit, ezt a meccset nem hagyhatja ki, hiszen utána ismét hosszú-hosszú holtszezon jön az NFL-ben. Élvezzük ki hát az idény utolsó, legnagyobb meccsét!

Ahogy közeledik a Super Bowl, igyekszek még olvasgatni, érdekességeket keresni az amerikaifoci történetéből. És aztán beleakadtam ebbe a felvételbe: így edzettek 1940-ben a New York Giants játékosai.

Bizony, akkortájt már a tengerentúlon is készültek a háborúra. És azokat a harcokat nem tojáslabdával vívták, hanem géppuskákkal és ágyúkkal. A Giants annak idején erős csapatnak számított az NFL-ben, de hát nagyon más volt akkor még a liga, és más volt az amerikaifoci népszerűsége is. Azért sokan szerették ezt a kemény sportot, ezért nyilván sokan felfigyeltek rá, hogy a sztárcsapatok is a harcra készülődnek.

De ez nem csak propaganda volt. Sok fiatal focista került a frontra azokban az években, így a Pittsburgh Steelers és a Philadelphia Eagles kerete annyira leszűkült, hogy 1943-ban Steagles néven közös csapatot indítottak a bajnokságban. Bizony, mást jelentett az, amikor azt mondták, a Giants legjobbjai felkészültek a nagy csatákra. Könnyen dobálózunk sportban olyan szövegekkel, hogy "vérre menő harc", miközben még a kőkemény amerikaifoci sem hasonlítható az igazi háborúkhoz- a fegyverekkel masírozó játékosok képe ezt igazolja.

Most is előfordul, hogy egy sportoló a katonai szolgálatot választja, és sajnos van is alkalmuk frontra kerülni, mert sokfelé dúlnak harcok. Jó lenne, ha csak a stadionokban lennének összecsapások, és aztán az ellenfelek kezet fognának a tiszta küzdelem után. Nem szeretem a háborút, és ugyan itt mi viszonylag kivételezett helyzetben vagyunk, mert mostanában nem folytak nálunk harcok, eszünkbe juthat, máshol nem ilyen szerencsések az emberek.

A Super Bowl majd nyilván feledteti ezt a gondolatot, de attól még ez is része a sporttörténelemnek. A nagy meccsek, parádés győzelmek mellett ez is eszünkbe juthat, hiszen a sport olyan, mint az élet: benne van minden, rossz és jó egyaránt.

Brady-Manning párharc az NFL-ben, immár 17. alkalommal- és sokak szerint utoljára.

A rivalizálás minden sportágban fontos, ki tud emelni egy korszakot adott sport történelmében. Senna és Prost a Forma1-ben, Larry Bird és Magic Johnson a kosárban, vagy manapság Messi és Ronaldo a fociban- szurkolóként imádjuk ezeket a szemtől szembeni harcokat.

Az NFL-ben Tom Brady és Peyton Manning vetélkedése számít manapság ilyen klasszikusnak, még úgy is, hogy az amerikaifociban az ellentétes csapatokat irányítók soha nem lépnek egyszerre a pályára. Mindig kívülről figyelik, mit alkot a másik a támadóegységgel, így aztán klasszikus párbajra mint mondjuk az autóversenyzésben nem kerül sor.

A médiában azért gyorsan túllépnek ezen az apróságon, és lelkesen elemzik a korábbi összecsapásokat, az eredményeket, a statisztikákat. Ha csak a múltat nézzük, az látszik, hogy Brady több alkalommal nyert, és többször jutott el a végső győzelemig is a Super Bowlban, viszont a roppant kiegyensúlyozott, számtalan csúcsot tartó Manning az alapszakaszok királya.

Normál esetben most is azt elemezhetnék a szakírók, kiknek jobbak a számai. Ám az idén óriási szakadék tátongott a két játékos teljesítménye közt, és jelen pillanatban egy másodpercig sem kérdéses, melyikük képes többre a posztján. Tom Brady a New England Patriots támadóegységének élén a legtöbb touchdown-t szerezte, jól termelte a yardokat is, noha az idény jelentős részén kulcsemberek hiányoztak. Manning viszont az eladott labdák dicstelenül magas száma miatt a középszerű irányítók közé süllyedt, sokat volt sérült is.

Mégis, jelentős részben az egyébként is kiváló, de erőn felül teljesítő védelemnek köszönhetően a Denver Broncos is ott van az AFC-döntőben. És Manninget akkor sem lehet leírni, ha mostanában enyhén szólva sem volt brilliáns a játéka. Mert ott van a rutin, és ott van a győzniakarás, hiszen ő is azért van a pályán, hogy nyerjen. Pénze már van elég, ha nem akarna több ütést kapni, sérülést elszenvedni, visszavonulhatott volna. Oka van annak, hogy nem így tett. Bizonyára még egyszer meg akarja mutatni, mire képes.

A még állva maradt négy csapat közül pont az irányító okán a Broncos Super Bowl-győzelmével nem számol senki. Latolgatják, az NFC két legjobbja, a Carolina Panthers és az Arizona Cardinals közül ki lehet esélyesebb a végső győzelemre, míg a másik oldalon csak az elemzők töredéke hiszi azt, hogy Tom Brady és a Patriots elbukhat Denverben. Nagy fricska lenne, ha vasárnap Manningék rácáfolnának a várakozásokra! Ezer és egy forgatókönyv van, ami megvalósulása esetén ez bizony be is következhet, és ezt a legjobban pont a Patriots tudja, ami elég sokszor kapott ki Denverben. Ha két meccsen dőlne el a továbbjutás, szinte biztosan Brady-ék örülhetnének, de csak ez a vasárnap számít, semmi más.

És hogy mi lesz utána? Talán erre könnyebb válaszolni. Azt gondolom, egy Peyton Manning szintű játékosnak nem lenne nagy kaland ücsörögni Brock Osweiler mögött a kispadon. Ha már nem lép pályára, otthon, kényelmesen is nézheti a meccseket a tévében. Az idén sok, túl sok olyan hibája volt, amik már túlmutattak azon, hogy voltak sérülései- mindenkinek vannak ebben a ligában. A játékot ma is érti, a védelmeket jól olvassa, csak hát irányítóként dobálnia is kéne azt a fránya labdát, pontosan, erősen, jó helyre.

No, ha itt van a hiba, az viszont már nehezen korrigálható. Nem valószínű, hogy váratlanul erősebb lesz a karja, vagy hihetetlen módon megtáltosodik és vágtatni fog a pályán, mint a denveriek névadó musztángja. A tengerentúlon gyakran bukkan fel a "Father Time" a korosodó sportolókról szóló cikkekben, hiszen előbb-utóbb maga alá gyűri az öregedés még a legnagyobb sztárokat is. És a legjobbakra jellemző, hogy képesek időben abbahagyni, nem várják meg, amíg kigúnyolják, lekiabálják őket a pályáról. Manning pedig nem csak jó, de okos játékos is volt világéletében. Bármi lesz a Broncos idei szezonjának a vége, szembe fog nézni azzal, mi várhat rá a jövőben. Én is azt tippelem, amit sokan mások, hogy 2016-ban már nem vállalja a felkészülést és a hosszú, kimerítő idényt.

Persze ezt borítékolni nem lehet. Mindenesetre úgy vélem, aki igazán szereti az amerikaifocit, az meg fogja nézni a 17., talán legutolsó Brady-Manning párharcot. Nem azért, mert ez lesz a legmagasabb színvonalú meccs az idényben, hanem azért, mert egy nagy korszak zárása lehet kettejük utolsó összecsapása.