Sportfoglalkozás

A Debrecen előnye a hétvégi forduló után 8 pont előnnyel vezet a Győr, 11 ponttal a Videoton és a Haladás előtt. Már csak hét forduló van hátra, a debreceniek szinte minden riválissal játszottak már, mostantól gyengébbnek számító csapatokkal találkoznak a bajnokságban.

A magyar viszonyokat ismerve nagy-nagy csodának kéne történnie ahhoz, hogy valamelyik üldöző utolérje őket. Erre a fehérváriaknak és a szombathelyieknek inkább csak matematikai esélye van, a Debrecennek elég a hazai meccseit hozni, hogy előttük végezzen. A Győr papíron még előzhet, de... A tegnapi összecsapás jelezte, hogy a győriek nem rosszak, de egyelőre még hullámzó a teljesítményük.

A DVSC erénye az állandóság, az, hogy megbízhatóan jól teljesítenek. Néha szerencséjük is van, de ez minden csapatról elmondható... Ők legalább élnek az ilyen kínálkozó esélyekkel. A bajnoki címet még nem lehet nekik odaadni, de ezt már inkább csak ők bukhatják el. Ha az egész idényben rájuk jellemző megbízható játékkal hozzák a kötelező meccseket, akkor ismét aranyérmet nyerhetnek- egy évtized alatt már a hetediket!

Ráadásul elődöntősök a Ligakupában és a Magyar Kupában is, ahol szintén nem esélytelenek. Hogy mi a Debrecen titka? Semmi különös nem vehető észre, a játékosállomány jól van összerakva, nem cserélgetik egy-két vereség után kapkodva az edzőt, kevés a handbandázás meg a nagy duma a kötelező elvárásként emlegetett bajnoki címekről.

Most sem beszélnek róla, hanem hétről hétre a következő ellenfélre készülnek. Ennyi pont elég, a végelszámolásnál úgyis kiderül, mire volt az egész évben mutatott teljesítmény.

Még egy elnökjeelölt számára is jó ajánlólevél a sportmúlt.

Az Egyesült Államokban az elnökök életrajzának minden fontos epizódját szívesen elemezgetik. Igen gyakran előfordul, hogy a leendő politikus már fiatalon is bizonyítja rátermettségét több területen, így például eredményes a sportban is. Jöjjön néhány példa...

Gerald Ford akkor lett elnök, amikor Richard Nixon 1974-ben lemondott, és alelnökként ő lett az utódja. Ford a University of Michigan híres amerikaifoci-csapatának erőssége volt mint linebacker, akár profi is lehetett volna.

Dwight D. Eisenhower az USA 34. elnöke volt 1953-1961 között. Fiatalon ő is amerikaifocit játszott, 1912-ben a West Point csapatának tagja volt mint linebacker és running back, de egy sérülés miatt fel kellett hagynia a sporttal. Mellesleg csapattársa volt Omar Bradley, akivel később együtt szolgáltak a második világháborúban.

Az idősebb George Bush a Yale egyetemi baseball-csapatának volt a kapitánya az 1940-es évek második felében. Egy meccs előtt az a megtiszteltetés érte, hogy a Yale képviseletében átvehetett egy ajándékot a baseball legendájától, Babe Ruth-tól.

Ronald Reagan sok dolog iránt érdeklődött fiatalon. Nem csak a színjátszás világába kóstolt bele, de a sport terén is megállta a helyét. Az Eureka College-en töltött évek során tagja volt a futballcsapatnak és a kapitánya lett az úszócsapatnak. Hogy mennyire volt jó úszó? Első munkája az volt, hogy vízimentőként dolgozott, és hat év alatt állítólag 77 ember életét mentette meg.

Az ifjabbik George Bush ismert arról, hogy a nemzeti gárda tagjaként szolgálva sugárhajtású vadászgépekkel repült. Ám fiatalabb korában, a Yale-en töltött egyetemi évei alatt a rögbicsapat tagja volt, és vezérszurkolóként hivatalból is mindig ott volt a fontosabb meccseken.

Jimmy Carter, az Egyesült Államok 39. elnöke középiskolás korában volt a Plains High kosárlabdacsapatának erőssége.

Richard Nixon is azon fiatalok közé tartozott, akik nagyon szerettek volna a sportpályán sikereket elérni. A Whittier College kosárlabda- és amerikaifoci-csapatánál is kipróbálta magát, de inkább csak tartalék volt. Azt mondják róla, elszántsága, kitartása és lelkesedése miatt lehetett a csapat tagja, de lényegesen jobb szónok volt, mint sportoló...

John F. Kennedy elnökről ma már tudjuk, hogy élete nagy részében súlyos egészségügyi problémákkal küzdött, de az 1960-as választási kampány idején még fiatalos, sportos politikusként tekintett rá mindenki. Kétségtelen, hogy mindig a határait feszegette, a Harvardon a tanulás mellett amiben lehetett szeretett volna részt venni, végül az úszócsapatba került be. A sok ottani edzésnek is része lehetett abban, amikor 1943-ben sikeresen megmentette társai életét: hajójukat egy japán romboló pusztította el, és Kennedy órákon át úszva vontatott partra egy súlyosan sérült tengerészt, majd segítségért úszott.

A tegnapi Újpest-Fradi (a végeredmény 1-2 lett) értelemszerűen engem is érdekelt annyira, hogy bekapcsoltam a tévét. Bár voltak mozgalmasabb időszakok, igazán nem volt jó a meccs, kellett némi szerencse is a ferencvárosiak győzelméhez.

A hajrában lőtt Leonardo-gól kapcsán töprengtem el rajta, szükség lenne-e arra, hogy honosítsuk a brazilt? Az ötlettel ugyanis több cikkben találkoztam már, és szemmel láthatóan sokan valóban komolyan gondolják.

Induljunk ki a tényekből! Leonardo nemrég töltötte be a 31. életévét, fiatal játékosnak már nem mondható. Karrierje során az Ajaxban és a Feyenoordban is megfordult, ez jó ajánlólevél, de a Transfermarkt szerint 168 holland első osztályú meccsén összesen 25 gólt rúgott, ez azért nem egy túlságosan magas szám. A 2011-12-es idényt a Red Bull Salzburgban töltötte, 30 meccsen 4 gólt szerzett, majd jött a Fradi, ahol eddig 16 meccsen 5 gólja van. Csak összehasonlításként: az egy időben lesajnált francia Coulibaly a Debrecenben 110 bajnoki meccsen 66 gólig jutott, Nikolics pedig csapataiban 164 meccsen 92-t lőtt. Nem pontosan ugyanaz hármójuk posztja, inkább csak azért tettem be ezen játékosok statisztikáit, mert jelzi, Leonardo gólokban mérhető teljesítménye nem valami hihetetlen, kiugró dolog. 

Az nem vitás, hogy képzett, technikás, jó futballista. De hogy túl a harmincon pont rá van-e szükség a magyar válogatottban, és valóban tud-e lökést adni a csapatnak, az nagy kérdés. A honosítással mi, magyarok is több sportágban éltünk, és ki lehet mondani, egy Bojana Radulovic, egy Carlos Perez valóban olyan világklasszis volt, akire lehetett építeni. Egy futballista, aki karrierje végén elvetődik az európai élvonaltól távol eső magyar bajnokságba, nos, valószínűleg más kategória.

Nekem azzal nincs bajom, ha valaki felveszi az állampolgárságot, majd a válogatottba is bekerül, amennyiben valóban hosszú távon lehet vele számolni, és tényleg tud segíteni. De Leonardónál azt érzem, valaki látott tőle két jó cselt, és elkezdett ötletelni. Neki nem volt két tucat meccse se a magyar bajnokságban, a korábbi karrierje során aligha figyelt fel rá a magyar futballszakma, a Bredából bizonyára senki nem akarta volna honosítani. Egyszerűen nem volt akkora klasszis, hogy ilyesmi bárkinek eszébe juthasson.

Sőt, lehet, hogy ha nem a zöld-fehéreknél játszik, akkor szóba se került volna a honosítása. Sokkal jobban reflektorfénybe kerülhet egy fradista, ami egy szurkolónál nem nagy ügy, de a szakmában jó lenne ettől még a realitás talaján maradni. Persze ilyenkor jön a képbe az, hogy a mi döntéshozóinkat nem feltétlenül ez jellemzi, és ha valaki egy szemfüles góllal pont a Fradi Újpest elleni győzelmét harcolja ki, az akkor nyilván egyből a válogatottunk megmentőjének látszik. Fordult már elő olyan a magyar futballtörténelemben, hogy egy-két kifutott meccs után kiáltottak ki annak egy focistát...

Én előre borítékolom, ha válogatott is lesz Leonardo, nem rajta múlik majd egy sikeres EB- vagy VB-szereplés. Még ha hozzá is teszi a magáét, Vanczák, Gyurcsó vagy Koman lesznek a csapattársai, és ez sokkal inkább eldöntheti a nagy kérdéseket. És abban sem vagyok biztos, hogy a karrierje vége felé járó, sérülékeny játékos pont Albánia vagy Észak-Írország ellen akarja szétrúgatni a lábát. 

És én ezt tökéletesen meg is tudom érteni. Félszívvel viszont kár felhúzni a címeres mezt. Ha döntés előtt áll, majd neki kell kitalálni, mi köti őt a magyar válogatotthoz, mi motiválná a nemzeti csapatban, és mit hajlandó bevállalni a sikerért. Remélem, egy ilyen helyzetben éppen olyan jó döntést hoz, mint tegnap az újpesti kapuval szemben...

Manapság a Forma-1-ben nem maguk a versenyek szolgáltatnak beszédtémát, hanem a szabályváltozások. Az idei évtől a turbómotorokkal, az üzemanyagfogyasztási előírásokkal és az egyebekkel akartak kicsivel több izgalmat csempészni a versenyekbe. Ám állítólag már a fejesek is válságtanácskozásra készülnek, mert úgy fest, nem egészen váltak valóra az elképzelések.

Ám mielőtt könnyes szemmel gondolnánk arra, hogy régen minden jobb volt, érdemes egy kicsit elgondolkodni a múlton. A Wikipedia ide vonatkozó cikkét átböngészve például látszik, hogy az elmúlt 20 évben 9 alkalommal az utolsó futam előtt eldőlt, ki a világbajnok- ez azt jelenti, hogy az idény vége már nem sok izgalmat hozott, mert valaki olyan fölényben volt. Schumacher 2002-ben a 17 futamos idény 11. futamán már világbajnok lett!

Még tovább árnyalja a képet az, hogy hány esetben lett valaki úgy világbajnok, amikor csapata a konstruktőri világbajnoki címet is elnyerte. 20 év alatt 17-szer fordult ez elő, ami jelzi, még a látszólag izgalmas idényekben is megesett az, hogy ugyanannak a csapatnak a két pilótája harcolt egymással, a többiek távolról integettek. Ilyen még a nyolcvanas években is előfordult, emlékezzünk a Senna-Prost felállású csapatokra például. Gyakran előfordult, hogy középszerű pilóták is dobogóra állhattak az idény végén, mert jó autó volt a fenekük alatt.

A kulcs ez: technikai sportról beszélünk, ahol nagyon sok dologról dönt maga a technika. Egy jó konstruktőr, egy profi csapat világbajnokká tehet egy versenyzőt. Persze, kell a pilóta is hozzá, de ez az egész dolog a csúcstechnikára van kihegyezve. Szóval sokminden eldől már akkor, amikor a versenyző beül az autójába, és ezen a szabálymódosítások sem sokat segítettek: mindig is lesznek jobb tervezők és csapatfőnökök, akik a végletekig ki tudják használni a szabályok adta lehetőségeket.

Az viszont egy másik kérdés, hogy önmagában attól, hogy Forma-1, ma már nem esünk hanyatt. A mai sportdömpingben ezer másféle versenyt is nézhetünk, és bármekkora respektje van az F1-nek, ha nem elég érdekes, az ember nem figyel rá, elkapcsol, csak az eredményt olvassa el másnap, stb. Régebben is volt unalmas körözés, kár is tagadni. Nem az idén kezdődött el az, hogy alig van előzés, már évekkel ezelőtt láttam, hogy a boxkiállások alatt próbáltak előnyt szerezni a versenyzők. Az is része a versenynek, megtehették. Mindenki vigyáz az autókra, mert drágák, ráadásul a belemenős előzéseket vagy akadályozásokat büntetik a versenybírók, szóval kevés a kiélezett egy-egy elleni küzdelem. 

Pedig a sport erről szólna, a szabályos, tiszta, de kemény összecsapásokról, ahol a fő elv az: győzzön a jobb! Ez látszik kiveszni az F1-ből, és nem a turbó a hibás, meg a halk motorhang, vagy az üzemanyagfogyasztás mérése, hanem az, hogy mindenki a maga szintjén próbál biztonsági játékot űzni: a legjobb autósok az élre állnak és aztán tartják a pozíciót, a mögöttük állók nem mennek bele veszélyes manőverbe, mert plusz 1-2 pontért nem kockáztatnak, a hátul levők örülnek, ha célba tudnak érni miközben a leginkább arra ügyelnek, hogy gyorsan ki tudjanak térni az őket leköröző versenyzők útjából.

Szóval a Forma-1 most már inkább a biztonságot tükrözi, nem csak a versenyzők védelme szempontjából (ami persze nagyon fontos dolog), hanem a versenyzés jellegét tekintve is. Az időmérőn már nagyjából látni lehet, adott versenyen ki lehet a leggyorsabb, és hacsak nincs valami technikai gond, a fölényt győzelemre is lehet váltani. A néző legyint, sokszor igazságtalanul, mert ettől még a versenyzőknek keményen koncentrálni kell a futam végéig, bármennyivel jobb az autójuk. De a nézőnek még ezt is szabad, mert ő nem mérnöki elemzéseket akar olvasgatni a csúcstechnikáról, hanem versengésre, izgalomra vágyik.

A saját szempontjából mindenkinek igaza van. De a válságstáboknak nincs értelme, amíg az élmezőnybe bebetonozott 2-3 csapat képviselői siránkoznak Ecclestone társaságában. Ha valóban radikálisan akarnának hozzányúlni a Forma-1-hez, akkor sokkal nagyobb egyenlősdire törekednének. De ez értelemszerűen zsákutca lenne a Forma-1-ben, mert a tervezői munka szerepét teljesen lenullázná, és itt igenis része az imázsnak, hogy az autók, a technika a csúcsot képviselik.

Szóval nem tudom, mit fognak válságtanácskozni, és főleg azt nem tudom, miért. Az F1-ben a versenyek lefolyása nem tavalyról idénre változott meg radikálisan, mindig is voltak unalmas körözések, ahol a jobb autókban ülők faképnél hagyták az egész mezőnyt. Maximum a világ változott meg, és amit akkor így is szerettek az emberek, az most nem annyira vonzó már. Csak hát a világot megváltoztatni jóval nehezebb, mint az autókra vonatkozó szabályokat...

Svédországot nem azonosítják általában a futballhuliganizmussal, mégis ott történt haláleset. Egy négygyermekes, 44 éves családapa lett az erőszak áldozata, ami hirtelen sokként érte az országot. A Djurgarden-szurkolót egy üveggel dobták fejbe még a meccs előtt, és a mérközést sem sikerült befejezni, mert a lelátókon őrjöngő vendégszurkolók betörtek a pályára.

Az első kérdés ilyenkor mindig az szokott lenni: miért pont a futball? A válasz egyáltalán nem bonyolult: mert sokan és szenvedélyesen szeretik. Pont. Aki azt hiszi, hogy ez túlságosan leegyszerűsíti a kérdést, annak javaslom, nézze meg, hogy a nem sok néző jelenlétében zajló versenyeken is elszabadulnak az indulatok, például amikor tombolni kezdenek az edzők egy ítélet miatt. Lehet, hogy nem ütnek, de attól még balhéznak rendesen. A sportban benne vannak a felfokozott érzelmek, sőt, jórészt erről szól az egész.

Focimeccs minden héten van, nem csak négyévente lesznek szurkolók az emberek, mint mondjuk a vívók vagy kajakosok esetén. A kötődés is erősebb, sokaknak valóban életük része, fontos programja lesz a szurkolás, és úgy is érzik, a csapathoz tartoznak. Túláradó örömmel fogadják a győzelmet, és mélyütésként éri őket a vereség. És vannak, akik úgy érzik, ők a pálya szálán kell "megharcoljanak a csapatért" a riválisokkal.

Aki nem fanatikus, ezt úgyse érti meg. Ráadásul ahol a szurkolótábor nem két tucat emberből áll, ott a tömeg hangulata is gyorsabban lesz paprikás. Sőt, nem elég, ha az egyik félnek sok lelkes szurkolója van, mind a két fél kell hozzá. Fradisták nem csapnak össze MTK-drukkerekkel, mert utóbbiak nem számítanak mérhető ellenfélnek, pár lézengő ember kiosztása nem nagy mutatvány. Azért az Újpest a nagy rivális, mert ott is van egy viszonylag nagyobb létszámú kemény mag. Azért említem pont ezt a példát, mert elvileg az FTC-MTK az örökrangadó, mégis az Újpest elleni meccseknek sokkal nagyobb a súlya, és arra ezerszer jobban figyelnek még a semleges szurkolók is- részben a körítés miatt nőtt magán a meccseken túl ez a derbi.

A stadionokban úgy-amennyire már sikerült megoldani az elszeparálást, sőt, ki is lehet emelni a balhés embereket a közönségből. Van sok kamera, ott állnak a rendőrök és a biztonságiak. Ám a pályán kívül már nehéz rendet tartani. Az elvakult szurkolók előre lebeszélt helyekre szervezik a verekedéseket, itt valamiféle huligán-fair play van érvényben, ezért nem nagyon fordul elő haláleset. Sokan példaként emlegetik azt, ahogy az angolok a Heysel-stadionban történt tragédia óta visszaszorították a huliganizmust, de ez csak a stadionokra vonatkozik, azon kívül továbbra sem ritka az erőszak.

A svéd eset is mutatja azt, egyáltalán nem kell azt hinni, az ilyesféle szurkolói balhé ma már csak Kelet-Európában fordulhat elő. A foci világa demokratikus: Uruguay, Hollandia, Szerbia, Kenya vagy Törökország ugyanúgy "büszkélkedhet" balhés szurkolókkal. És ez az egész nem most kezdődött, nekem a hatvanas évekből van egy focis kiadványom, ahol már keseregnek az elharapózó lelátói erőszak miatt. Mint futballkedvelőt, mindig is érdekelt a téma, hogy tudnak így elfajulni az indulatok, de maximum magyarázni tudom, átélni (szerencsére) nem, mert sose jutna eszembe verekedni a kedvenc csapatomért. Én anélkül is szurkolónak érzem magam, de más fejébe nem látok bele, nem tudhatom, kinek mit pótol az életében a foci, és miért érzi úgy, ez is "kötelessége".

Úgy érzem, erre a problémára nem nagyon lehet azonnali, végleges megoldást találni. Egyszerűen túl sok a szurkoló, és abból a sok emberből mindig lesz balhés. A stadionban még lehet is rendet tartani, de ha attól 50 kilométerre verekednek össze, semmit sem lehet tenni. Az embereknek kellene megváltozni- de attól tartok, az még egy kicsit odébb van, bármennyire hangosan követelnek gyors intézkedést most sokan. Maximum csak bizakodhatunk, hogy az esetek túlnyomó többségében a józan ész kerekedik felül... És közben most ugrik be: pénteken Újpest-Fradi. Kívánom, hogy csak a pályán történtek kínáljanak majd beszédtémát...