Hurrá, vereség!

Megint kikapott a fociválogatott, és megint akadnak akik örülnek a biztató jeleknek.

Az, hogy a nemzeti válogatott 2016 óta elképesztő mélyrepülésben van, nem titok. Igazság szerint pontosan már nem is számolom, azóta hány szövetségi kapitány ült a kispadon- akármennyi is, legalább egy égés biztos kijutott mindegyiküknak mostanában.

Leekens nem tűnt már az elejétől fogva sem szimpatikus választásnak, és vele aztán tényleg döcögött a szekér, mert se játék, se eredmény nem volt, de hadd legyek egyszerű szurkoló: másokkal se mentünk többre. Andorrától és Luxemburgtól nem vele kaptunk ki, például. 

Nekem aztán elmondhatja minden szakértő, hogy Leekens koncepciója rossz volt, egy helyben toporgott a válogatott, de hát bocsánat, nem egy diadalmasan szárnyaló csapatot vett át ő se. És bizonyára voltak hibái, gólt rúgni nála jobban felkészült szakemberek se tudnak a játékosaik helyett. 

Természetesen a mi focink örökös kísérője (meglehet, ez az egész világon így van, de én a saját közegünkben vagyok otthon) a szélsőséges csodavárás és pokolba kívánás közötti ingadozás. Marco Rossit sokan óriási lelkesedéssel fogadták (bár ha mindenki tudta, ő a megváltó, miért nem eleve őt választották Leekens helyett?), és valljuk be, alapvetően szimpatikus ember. Még egy meccset se játszottunk, máris boldogan írtak megható Facebook-posztjáról, amiben az Aranycsapat emlékét idézte.

Nem kerülgetem a forró kását: nekem már elegem van a szép szavakból, mert az eredményesség a Rossi-éra első meccsén viszont nem az Aranycsapatot idézte. Finnország válogatottja nem éppen világverő alakulat, és ugyan nem játszottak a mieink alárendelt szerepet, gólt csak az ellenfél rúgott. 

A mai fociban mindenki ellen csúszni-mászni kell, bárki beleszaladhat egy vereségbe, ám a jó válogatottakat az különbözteti meg a többitől, hogy ha kínlódva, küzdve is időnként, de általában eredményesek. Ebből persze nyilván következik,  hogy aki meg sorozatban kikap, az egy rossz csapat.

Hát, ezek volnánk mi. Örülök, ha a szakértők örülnek a derekasan kiharcolt vereségnek, éppen csak a vereség ténye maga lomboz le egy picit. De hát apróságokkal nem kell vacakolni, a lényeg, hogy rúghattunk volna mi is gólt, ami már majdnem olyan, mint ha rúgtunk is volna. (És elegánsan feledkezzünk meg arról, hogy ezen gondolatmenet alapján a finnek két kapufáját is beszámíthatnánk kvázi-gólnak...)

Csak csendben, halkan jegyzem meg, hogy mellesleg ez már tétmeccs volt. Ez már nem a főpróba volt, hanem az előadás. Rossinak nehéz volt a dolga? Naná. De ez nem mond semmit, mert a magyar válogatott kispadján ülve mindenkinek nehéz dolga van. Ő vállalta, és persze nem szívjóságból, hanem pénzért. 

Szó sincs róla, hogy párologjon el a türelem, rúgjuk ki őt egyből. Sőt, becsúszhat még egy-két jó eredmény is, hátha a munkájának lesz pozitív hozadéka. Csak annak nem látom értelmét, hogy kínunkban már gyakran a vereségek felmagasztalásával töltjük az időt. Tudom, ezekből van több, hát ebben kell meglátni a jót, csak elfogadni nem akarom.

Mert ha mi elfogadjuk, a szakértők elfogadják, a játékosok is, akkor végül a szövetség vezetése is megveregetheti a saját vállát, hogy lám, jól dolgoztunk, újabb biztató vereséget harcoltunk ki! Pedig évtizedes múltja van a magyar foci felemelkedését szolgáló akadémiáknak, van pénz, van pálya, van minden. Csak eredmény, az nincs. Pedig ez a sport nagy titka: egyedül ez az egy dolog számít(ana)...

0 Tovább

Merjünk kicsik lenni!

A magyar foci végképp elfogadta helyzetét a kontinentális kupákban.

Az nem meglepő, hogy augusztus elejére a négy magyar indulóból három már kiesett a nemzetközi versengésekből. Az sem, hogy volt, akinek egy luxemburgi csapat jelentett megoldhatatlan feladatot. 

Ami új, az az, hogy igazán már nem is lepődünk meg. Nem nagyon vannak az újabb futball-Mohácson keseregő kommentárok. Elfogadtuk, hogy ennyit tudunk, ennyit érünk, itt a helyünk Európában.

Sőt, már van, ahol képesek fociünnepet emlegetni annak kapcsán, hogy az Újpest tükörsimán kiesik a Sevilla ellen. Félreértés ne legyen, a Sevilla nyilván jobb csapat bármelyik magyar gárdánál. De ez azért nem kellene, hogy azt jelentse, hogy a fű alatt bekúszva, megalázkodva lépjenek ellenük pályára a magyarok, örülve egy kis becsületgólnak. 

Emlékszünk, amikor nevettünk a panamaiakon, amikor kitörő örömmel megünnepelték azt is, hogy szereztek egy gólt a világbajnokságon, hiába bukták el az összes meccsüket? Mosolyogva legyintünk a kiscsapatra, és okoskodunk azon, hogy milyen marhaság a 48 csapatos VB, hiszen ez csak annyit hoz magával, hogy lesz még egy tucatnyi "hurka" a tornán, feleslegesen.

Hát kérem szépen, amikor Újpesten népünnepély tör ki, miután az összesítésben 0-6(!) arányban vereségre álló lila-fehérek szereznek egy gólt, és a végén még tiszteletkört is tehetnek a játékosok, akkor a mi klubcsapataink pont ebbe a szánalmas helyzetbe kerülnek. A szurkolókkal együtt, akik még "ünneplik" is ezt az "eredeményt". Ízlelgessük: 1-7. Ez a vége. 

És a Sevilla nem a Barcelona, nem a Juventus, nem a Bayern München. Jó kis csapat, odaért a hetedik helyre a La Ligában, de... Nem kellene utcabált rendezni azért, mert rendesen kitömtek egy Újpestet. Tudom, rég volt, de azért olyan emberek léptek pályára lila-fehérben, mint Szusza, Bene, Göröcs, és valamikor VVK-döntő, KEK-elődöntő, BEK-elődöntő is összejött.

A valóság az, hogy a magyar foci dicső múltja végképp szoborrá merevedett. Avatják a Puskás-, Grosics-, Buzánszky-, Albert-emlékműveket, de a ma szurkolójának egészen más színvonalat képviselő játékosokkal kell megbarátkoznia. 

Pedig a sport a létező legélőbb, legaktuálisabb dolog. Jó dolog archív felvételeket nézni, de izgulni azon tudunk, ami itt és most történik. A jelen az, hogy lesajnált amatőr csapatok, hobbifocistákból álló klubocskák szintjén örvendezünk azon, hogy idejön egy nagycsapat, és kitömi a mieinket. Hú de jó! Dicshimnuszokat zengenek a fehérváriakról, mert kivernek egy bolgár csapatot a második selejtezőkörben.

Eközben még másfél évtizede is, ha nem is verte ki a Zalaegerszeg a Manchester Unitedet, de azért hazai pályán sikerült kicsikarni egy győzelmet. Azon volt mit ünnepelni, volt miért legendává válni Koplárovics Bélának! Bolgár csapatok? Aki ismeri a focitörténelmet, tudja, hogy a Debrecen mind a két alkalommal amikor főtáblás lett (BL illetve UEFA-kupa), bolgár csapatot vert ki. Szóval azért nem valami hihetetlen, egyedülálló hőstettről beszélünk.

Európa pedig ezekre még oda sem figyel, a sztárok még nyaralnak vagy edzőtáborban gyúrnak a következő szezonra. Arra viszont talán jobban odafigyelnek a döntéshozók, hogy a magyarok nem bírnak egy luxemburgi csapattal, hogy szánalmas módon futballünepnek neveznek egy 1-7-es zakót. Most mi vagyunk azok a hurkák, akiket az UEFA ki akar szorítani a komolyabb kupákból, mert csak hígitjuk a mezőnyt, színvonalat nem tudunk emelni. És még mi tiltakozunk, hogy nehezül a bejutás a BL-be? Mire fel? Az UEFA központjából nézve az Újpest meg a Honvéd a klubtornák Panamája...

Innen marha nehéz lesz visszakapaszkodni. Nem csak futballszakmai, de érzelmi szempontból is. Újból fel kellene építeni magunkban a tartást, a büszkeséget. Nem a régieknek kellene sorban emelni a szép szobrokat, a maiaknak kellene kiharcolni a tiszteletet, a megbecsülést, a rajongást. És igen, ennek része az, hogy ne emeljük vállunkra azt, aki simán ki tud kapni egy jobb csapattól.

Mert ez nem teljesítmény, erre sajnos bárki képes.

Bárki.

0 Tovább

Eredménytelenségi kényszer

A futballválogatott újabb vereség után fordulhat rá a tétmeccsekre.

Azért legyünk pozitívak, és szögezzünk le néhány tényt! Egyrészt az új szövetségi kapitány, Georges Leekens nem vesztette el mind a négy felkészülési meccsét, Fehéroroszországból sikerült pontot csenni. Másrészt még egyetlen tétmeccset sem játszottunk, tehát elvileg pont ugyanannyi esélyünk van, mint bárki másnak. És bárhogy is nézzük, van annyi igazolt magyar labdarúgó, hogy számszerűleg ki lehet állítani egy csapatot.

Egyebekben azért nem túl biztató a magyar válogatott utóbbi két éve. Hihetetlen, hogy két éve még jórészt ugyanezeket az embereket ünnepelték az emberek spontán utcabálon az EB-n való tisztes helyteállás után, most meg már fel sem kapjuk a fejünket rá, hogy megint kikaptunk. És lássuk be, a vereségeink egy része iszonyat kínos volt, Andorra vagy Luxemburg népének szereztünk vele nagy-nagy örömet.

Itt azért tegyünk egy kitérőt, mert a közhelykirály Leekensnek sikerült olyat is kimondania, hogy nehéz nálunk kapitánykodni, mert nyomást érez, a szurkolók meg a sajtó is győzelmet vár. A helyzet az, hogy ez nem csak itt van így, hanem mindenhol máshol. Andorrában is focidrukker, és ugyan nem sűrűn örülhetnek győzelemnek, mégis nyilván mindig azért mennek ki a stadionban, mert bizakodnak, hátha. Ugyan melyik országban kívánt dolgozni Leekens, ahol nincs "eredménykényszer"? Mindenhol álmodoznak valamiről, mindenhol azt szeretnék, hogy a kedvenceik győzzenek.

Ja, és nem csak a szurkolók meg a sajtó, hanem a világ minden válogatottjának tagjai is a győzelem reményében lépnek pályára, sőt, elsősorban ők akarhatják ezt igazán. Nehéz elképzelni, hogy a mi focistáinkat pont eredménytelenségi kényszer nyomasztaná, mert valami önsanyargatásból direkt ki akarnak kapni boldog-boldogtalantól. Sportban arról beszélni, hogy nyomást jelent a győzelem miatti elvárás egyszerűen komolytalan hülyeség. A sport ezen a szinten maga a győzelem vallása, és kész.

Gáz, hogy mi lassan a reménykedésről is leszoktunk. Tegnap pont a meccs első félidejében mentem el kocogni a Római-partra és a kiülős helyek egyikében láttam tévét, ahol a mérkőzést adták. Ott csak ketten ültek, ők is a tévének háttal- míg a többi, kinti asztalnál szép számú ember ült. Tehát az ország lakosságának egy jelentős része számára nem érdekes se a meccs, se az eredménye. A stadionba kimenők, na ők azok akik még többet akarnak látni. És a részükről teljesen jogos a füttyszó, mert félelmetes mélypontra jutott a foci.

2017-2018-ban eddig 13 meccset játszott a válogatott, amiből sikerült kilencet elvesztenie. Estek pofára a mieink tét- és barátságos meccsen is. És lehet itt okoskodni a felkészülésről, a csapatkeresésről, az ideális taktika megtalálásáról, de a helyzet az, hogy a barátságos meccs az ellenfeleinknek is az volt, ám ők legalább, akármilyen is a játék, legalább győzelemmel tudtak örömet szerezni a drukkereiknek.

Ettől még lehet eredményes a csapat a Nemzetek Ligájában? Természetesen igen. Csak az emberben nincs az az izgatott várakozás, ami a minőségi, jó sport velejárója. Ha véletlenül kicsúszik egy-két győzelem, akkor is legyint az ember, a mázlifaktort emlegeti. Védjük magunkat azzal, hogy felkészülünk lelkiekben az új kudarcokra, de így a sikereknek sem úgy örülünk. És ez megöli a szurkolást.

Nem akarom Leekenst hibáztatni, egy helyzetet se hagyott ki, egyetlen potyagólt se engedett be, és nem ő képezte a játékosokat se az "akadémiákon". De a tény az tény: kissé lehangoló az eredménysora, s a sótlan, közhelyes nyilatkozatai sem segítettek abban, hogy népszerűvé váljon. Ha mondjuk a tétmeccseken becsúszik megint pár kínos eredmény, akkor villámgyorsan repülni fog, és senki sem fog sírni utána.

A gond az, hogy azt nem tudom, ki jön utána, ám azt sejtem, hogy mi következik: még nagyobb gödör... És örök emléknek megmarad Kádár remekbe szabott öngólja, meg a másik két potya, ami miatt érdemes felidézni a Leekens-korszak negyedik meccsét...

0 Tovább

Pár tucat drukker

Merjünk kicsit álmodni: Pintér Attila már 50-100 igazi szurkolóval is beérné.

Én tudom, hogy a pénz rohadtul nagy úr. Ha valakit megfizetnek, akkor mindenféle helyre eligazol. Abszolút nem akarok a magyar bajnokság olyan csapataira mutogatni, ahol csak pénz van, teljesítmény nincs: a Kínába vagy arab országokba igazoló sztárok is lehajolnak az apróért.

Mondjuk Felcsútra egyelőre nem Iniestát sikerült elcsábítani levezetni (még), de azért két csapatra való zsoldost igazoltak az egyébként gyökértelen, és akadémiaként csekély eredményt felmutató klubhoz. És a jelentős részben külföldi focisták között vannak szép számmal drága, ám haszontalan játékosok.

Ugyan Pintér mester rendszeresen kap hideget-meleget szakmai munkájáért, ezt a szedett-vedett, lélektelen bagázst bevitte a magyar kupába, ami derekas teljesítmény. Az egy másik kérdés, hogy a magyar futballkörökben közutálatnak örvendő felcsútiak sikerének nem gratulált szívből senki. 

Valahol nagyon rossz érzés lehet azt tudni, hogy a csapatodnak kizárólag ellendrukkere van. És aztán kifakad az elkeseredett edző, hogy talán, majd egyszer, egy szebb, távoli jövőben lesz 50-100 drukker, aki szívből biztatja a felcsúti aranylábúakat. Mert nyilván fáj, hogy ennyi sincs.

Az őszinteség meg a magyar foci nem jár éppen kéz a kézben, de ez a kicsúszott mondat sokat elárul, hol tartunk. Nem az 5-10-20 ezres arénák kellenek ide, hanem legalább egy maroknyi igazi szurkoló. Nem ingyenjegyesek, nem szervezett gyerekcsoportok meg kivezényelt kiskatonák, hanem olyan emberek, akiknek számít a foci. A Diósgyőr újabb veresége azt a szomorú forgatókönyvet vázolja elénk, hogy az egyik fellegvár a szép új stadionját a másodosztályban lakja be.

Ha pedig velük tart a Vasas is, akkor végképp tragikus helyzetkép tárulhat elénk. És most kezdi el az ember megérteni, miért is vetődik fel a látszámemelés ötlete, újra, sokadjára. Hiszen iszonyú blama mindenki előtt, hogy a nagymúltú, népszerű csapatok az ajcsiba kapott új stadionokkal a második vonalba kényszerülnek, és az élvonal(?) lassan teljesen ellaposodik.

És az a szomorú, hogy a kormányt (és nyilván a stadionépítéseket is) teljes mellszélességgel támogató Origo címlapján arról áradozik, micsoda fantasztikus hangulat volt a dunaszerdahelyi focicsapat rangadóján. Jegyezzük fel, egy ilyen összeállítású csapat meccséről írnak nagy lelkesedéssel a magyar sajtóban: Macej – Koštrna, Šatka, Záhumenský – Živković (Almási 82.), Ljubičić, Herc (Divković 60.), Pambou, Davis – Vida (Pačinda 68.), Bayo. Ebben a gárdában még annyi magyar srác sincs, mint a felcsútiaknál, pedig ez nagy szó!

Állítólag még sok magyar szurkoló is inkább Dunaszerdahelyre megy, ha a DAC komoly meccset játszik. Hát ezzel nem büszkélkedni kellene, ezen inkább sírni lehetne. Hogy miért nem Diósgyőrbe, az Üllői útra járnak át a magyar nemzetiségű drukkerek onnan? Miért nincs videó arról, ahogy tízezer ember Pakson énekli az Atomváros blues-t? 

De hát ezek messzire vezető dolgok lennének. Odafenn, a foci csúcsán továbbra is sok ezer nézőről álmodoznak. Odalenn meg az van, hogy egy szlovák bajnoki hangulatáról írnak magyar lapok, egy pénzzel kitömött magyar csapat edzőjét pedig pár tucat néző boldoggá tudna tenni. Na ez a realitás!

0 Tovább

Végre, átszervezés!

Azt pletykálják, nagy változások jönnek a magyar fociban.

Ha már tényleg reménytelennek látszik a hazai labdarúgás helyzete (ez az állapot 4-5 évente, a rendszeresen elbukott selejtezők, európai kupaégések után mindig bekövetkezik), akkor mindig a csodaszerhez nyúlnak a vezetők: jöhet az átszervezés.

Nem sorolom a létszámváltozásokat, írtam én már ezekről régebben. Tudom, hogy most pont ugyanaz lesz az érv a létszámemelésre, ami a csökkentésre: izgalom, színvonal, javul a magyar foci helyzete úgy általában, több fiatal jut lehetőséghez és így tovább...

Nálunk annyira csodás a futballközeg, hogy ellentétes intézkedéseknek mind ugyanolyan irányú a hatása. És ez igaz, elméletben és gyakorlatban is: előbbi szempontból minden döntés hasznos, a gyakorlatban meg az derül ki, hogy bármit tesznek, a lecsúszás folyamatos.

Olvasom, hogy ez a mostani emelés azért lenne jó, mert letöri a fizetéseket (ugyan hogy?), több magyar fiatalnak jut lehetőség (ugyan miért?), és végül jobb lesz a magyar válogatott (ugyan mitől?). Pedig van egy érdekesség: már bőven túl vagyunk a bajnokság kétharmadán, és bármilyen színvonalú is, kétségtelenül izgalmas. A két éllovasnak azonos a pontszáma, a jelenleg harmadik helyezettet egyetlen pont választja el a hatodiktól, a három utolsó között pedig szintén egy pont van.

Tulajdonképpen mi többet akarunk a magyar bajnokságtól, mint hogy legyen igazi harc, versengés a helyezésekért? Ugyan ki meri komolyan hinni, hogy attól bármi alapjaiban megváltozik, hogy 12 helyett 18 csapat lesz, és mondjuk a hétvége mostani meccsei mellett lesz egy Soroksár-Kisvárda rangadó is?

Mert ugyebár mi az, amihez nem nyúlunk: a finanszírozás. Az marad, azaz az állam tartja fenn és működteti az élvonalbeli csapatokat közpénzből, üzleti alapoknak nyoma sincs. Mesterségesen felpumpált tévés bevételek, irányított szponzorok, TAO-pénzek- a nézőktől származó bevétel meg elhanyagolható, jobb lenne ha nem is mehetnének be.

És ezzel senki nem is fog kezdeni senkit, mert túl sok érdeket sértene. Hogy 8 vagy 28 csapat lesz az élvonalban, teljesen mindegy, mert a csúcstól a legalsó szintig életképtelen a jelenlegi struktúra. Ám erről senki nem szeret beszélni. Inkább születnek az újabb és újabb forradalmi koncepciók, szintén közpénzből. 

Szóval ami van, szemmel láthatóan jó mindenkinek, pár ilyen átszervezéssel letudják a fejlesztést. Ha úgy nézzük, tulajdonképpen mindenkinek jó a látszattevékenység- kivéve a sportot magát. Az meg ugye kit érdekel? Már a nézőket se nagyon...

0 Tovább

Hirdetés

Sportfoglalkozás

blogavatar

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztorik, klasszikus videók és minden más a sport színes világából. Bekapcsolódni ér, akár olvasóként, akár hozzászólóként. Felmentést az kaphat, aki úgy dönt, ideiglenesen feláll a monitor elől és maga is belevág a rendszeres testmozgásba...

Hirdetés

Hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Utoljára kommentelt bejegyzések