Az elmaradt kézfogás

79 éve, 1936 augusztusában szerzett négy aranyérmet a berlini olimpián Jesse Owens, a legendás atléta. A körülmények miatt máig az egyik leggyakrabban emlegetett sportoló az afroamerikai bajnok.

James Cleveland Owens 1913-ban született Alabamában, tízgyerekes családba. A J.C. becenevű srácnak olyan erős déli tájszólása volt, hogy azt hitték róla, a neve Jesse- ez ragadt rajta később egész életében. Már középiskolásként dolgoznia kellett, de egy edző felismerte tehetségét, lehetőséget adott neki, ő pedig élt vele. Egyetemistaként már rekordot rekordra halmozott.

Eljött az olimpia éve, és ő bekerült az Egyesült Államok válogatottjába is. 1936-ot írtunk, a nácik uralta Németországban a berlini versenyek nem csak a sportról szóltak. Adolf Hitler országa erejét akarta demonstrálni a nagyszabású rendezvénnyel. A fehér árja faj felsőbbrendűsgét hirdető náciknak viszont azzal kellett szembesülni, hogy a játékok legnagyobb sztárja egy fekete sportoló volt: Jesse Owens.

A rövidtávfutásban és távolugrásban is legyőzhetetlen sportember négy aranyat gyűjtött be. (Érdekes mellékszál, hogy a váltófutás döntője előtt mindenkit meglepve közölték a rövidtávutókkal, hogy megváltoztatták a csapat összetételét. Kimaradt két zsidó származású sportoló, Marty Glickman és Sam Stoller, és egyikük helyett versenyezhetett Owens, aki enélkül a döntés nélkül "csak" három aranyat szerezhetett volna. Máig vitatott, hogy azért hagyták-e ki az amerikaiak a két érintett csapattagot, mert a csapat vezetőitől sem volt idegen az antiszemitizmus.) Vannak, akik szerint Adolf Hitler azért nem fogott kezett a versenyek győzteseivel, mert nem akart egy feketével kezet rázni, de ma már úgy vélk, nem ez volt az ok. Tény, hogy nyilvánosan nem gratulált Jesse Owensnek, ám állítólag később sor került erre. Persze utólag ezzel már aligha büszkélkedett volna az atléta...

Ami viszont biztos: az amerikai elnök, Roosevelt soha nem gratulált neki, nem fogadta a Fehér Házban, tehát odahaza elmaradt a kézfogás. A harmincas években még javában elfogadott volt a faji szegregáció: amikor a Waldorf Astoria hotelben köszöntötték őt, a teherlifettel kellett a recepcióra mennie. Meglepő módon pont Németországban volt másféle élménye, ugyanis Adi Dassler, az adidas alapítója első fekete atlétaként őt kérte meg arra, hogy cipőiben versenyezzen.

A bajnoki címekből viszont nem lehetett megélni Amerikában. Jesse Owens úgy fogalmazott, nem ehette meg az aranyérmeit, így hát pénzdíjas eseményeken lépett fel. Országa szövetsége azonnal kizárta az amatőrök közül, többé nem futhatott a bajnokságokon. Később már annyira elszegényedett, hogy lovakkal versenyzett, mosodában és benzinkúton dolgozott. Csak a hetvenes években kapta meg a támogatást, aminek segítségével rendbe tudta hozni életét.

1980-ban hunyt el. Az egész életében erősen dohányzó sportember szervezetét gyors lefolyású tüdőrák támadta meg, ez okozta halálát. A négyszeres olimpiai bajnok életével ismerkedve magának a huszadik századnak a történelmébe ütközünk. Ma már némileg más világot élünk, nem kell egy fekete sportolónak meghúzódnia a busz hátsó részén, az viszont még ma is előfordul, hogy politikai erődemonstrációnak használják páran a sporteseményeket.

Owens berlini aranyérmét pedig 2013-ban közel másfél millió dollárét árverezték el. Bizonyára jobban járt volna, ha sikerei csúcsán kapja meg a méltó elismerést...

1 Tovább

A legendás Tűzszekerek

A sportfilmek igazi klasszikusa a Tűzszekerek (Chariots of Fire, rendezője Hugh Hudson), ami 1982-ben Oscar-díjat is nyert. Az angolok jó kis filmet hoztak össze: a sztorinak valós alapjai voltak, a forgatókönyvet és a színészi munkát se nagyon érheti kritika, a zene pedig legendássá vált.

A történet csúcspontja az 1924-es párizsi olimpia. A sport ekkor kezdett egyre nagyobb jelentőségűvé válni, a bajnokok igazi sztárokká váltak, ám nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy igazi amatőrök versenyezzenek az olimpián. Lelkesedés hajtotta a sportolókért, akik mindent megtettek a dicsőségért, hol voltak még a dollármilliós pénzdíjak!

Viszont a változások is megindultak. Azt tudjuk jól, hogy ma már teljesen komolytalan lenne "amatőr" olimpiákról beszélni, hiszen hosszú évek óta ott vannak a mezőnyben olyan ízig-vérig profik is, mint az NBA kosarasai. Üzlet ez a javából, harc megy a tévéközvetítési jogokért, a győztesek hatalmas pénzjutalommal gazdagodnak, a reklámszerződések révén pedig még több pénzt kereshetnek. De nem egyik napról a másikra formálódott a sport világa.

A Tűzszekerek két főszereplőjének viselkedése két felfogást tükröz. Harold Abrahams, a zsidó származású brit atléta óriási becsvággyal veti magát bele a sportba, és még egy fizetett edzőt is szerződtetett. Sam Mussabini remek szakember volt, tanítványai sok érmet szereztek, de a szabályok értelmében a játékokon nem lehetett jelen, ezt a helyzetet a film is bemutatja, és azt, ahogy Abrahams küzd az elfogadásért, az elismerésért. A másik fő alak Eric Liddell, skót származású misszionárius volt, aki viszont természetes tehetségét kamatoztatva, Isten dicsőségéért fut. Végül mind a ketten elérik céljukat Párizsban, de más-más úton.

A történet szépsége az, hogy Abrahams és Liddell tényleg aranyérmet szerzett az olimpián a brit csapat tagjaiként, de pár dolgot a forgatókönyvben megváltoztattak, hogy drámaibb legyen a sztori. Nem csak a korról ad jó képet a Tűzszekerek, magáról a sportról, a dicsőségről is elgondolkodhat a néző- ezért is lett időtálló alkotás a film. A sportfilmek szinte mindegyike meg kell, hogy feleljen bizonyos elvárásoknak: a hátrányból felálló, végén győztes versenyző például kötelező elem, gyakran démonizálják az ellenfelet és így tovább. A Tűzszekerekben nem egészen ez a felállás, és pont emiatt vált klasszikussá. Ha pedig meghalljuk a főcímzenét (Vangelis egyik legismertebb műve), gyorsan magával ragad a hangulat...

0 Tovább

Még csak nem is szerette a baseballt

Az amerikai sport egyik legnagyobb legendája, Joe DiMaggio a szegénység elől menekülve lett a baseball csillaga, majd Marilyn Monroe férje.

A szíciliai származású DiMaggio-família sok más nincstelen olaszhoz hasonlóan bő egy évszázada vándorolt ki az Egyesült Államokba. Ám az élet ott sem volt könnyű a kizárólag a halászathoz értő emberek számára, így az 1914-ben született Guiseppe Paolo DiMaggio nyolc testvéréhez hasonlóan megismerte a szegénységet. De Guiseppe, vagyis ahogy itt ismerték, Joe, nem akart csóró maradni.

Nem érdekelte semmi más, csak az, amivel pénzt kereshet és elkerülheti apja kis halászhajóját. Unatkozott az iskolában, nem volt túl népszerű sem. Ha kártyázott vagy játszott, akkor is a nyereményre ment. És míg a többiek megőrültek a baseballért, ő csak ücsörgött a pálya szélén, és nézte ahogy játszanak. Nem jött lázba a labdától és az ütőtől- de volt az a pénz, amiért beszállt, ha szükség volt nagy ütéseire.

A középiskolából kimaradva, a gazdasági világválság idején kemény fizikai munkával tudott csak filléreket összekaparni. Amikor egy baseballcsapathoz hivták, ahol bátyja játszott, és rendszeres fizetéssel kecsegtették, a még mindig csak tinédzser Joe DiMaggio örömmel ment. Aztán hamarosan kiderült, nem egyszerűen csak ügyes, de egyenesen zseniális játékost fogtak.

Jött egy komolyabb ligában játszó csapat, és Joe a több pénzért rögvest átigazolt. Az egyik szezonban káprázatos rekordot állított fel- miközben öt csapat színeiben is megfordult! Ott játszott, ahol éppen a legtöbbet ígérték. Nem a komoly edzésmunka tette őt annyira nagy játékossá: született tehetség volt, egyszerűen csak a fantasztikus adottságainak köszönhetően lett sztár. A baseball szerelmesei szerint nem is sportolónak, inkább művésznek lehetne őt tekinteni.

Ekkor már a sikerek meghozták a kedvét a játékhoz. 1934-ben súlyos sérülést szenvedett, de a profiliga leghíresebb csapata, a New York Yankees látott benne fantáziát. Kivárták amíg felépült, és elvitték magukkal. DiMaggio itt már elég pénzt kapott ahhoz, hogy ne akarjon csapatot váltani, és persze a jól motivált ütő a pályán is bizonyított. 13 éven volt a Yankees-nél, 9 bajnoki címet nyert, fantasztikus rekordokat állított fel. Mondani sem kell, hogy ezt csúcsgázsival honorálták: egy időben az egész liga legtöbbet kereső játékosa volt. 37 éves korában vonult vissza.

Marylin Monroe-val már ezek után kezdődött a kapcsolata. A nagyorrú, nem különösebben jóképű sportolónak komoly udvarlás után sikerült meghódítania a szépség szívét. A baseballcsillag és a sokak által imádott színésznő igazi álompárnak számított, de viharos kapcsolatuk rövid úton válással ért véget. DiMaggio később is feltűnt Marilyn életében, próbálta segíteni a démonaival küzdő mozisztárt. Teljesen le volt sújtva, amikor a nőt holtan találták- DiMaggio intézte a temetését, és később is ő gondozta a sírját. Marilynről a sajtónak soha nem beszélt, csak barátainak emlegette. Állítólag halálos ágyán is azok voltak utolsó szavai, hogy "végre megint találkozom Marylinnel."

Mindez 1999-ben volt, de ezen romantikus afféron túl DiMaggio-ról egészen másféle pletykák keringtek. A pénzt nagyon szerető, és híresen spórolós baseballsztár például a reptéri várókban mindig megtömte a zsebét ingyen sütivel, és a használatra kapott Mercedes mosatására is sajnálta a pénzt, inkább maga sikálta le az autót. És egyetlen olyan "versenyszám" volt, amiben sose bánkódott a vereség miatt: ha lassabban nyúlt az éttermi számla után, mint vacsorapartnere... 

0 Tovább

Egy emlékezetes születésnap

Nem semmi ám, amikor valaki saját magának köszönheti a legnagyobb szülinapi ajándékát. Bill Belichick, a New England Patriots immár négyszeres Super Bowl-győztes vezetőedzője elbüszkélkedhet ezzel a nagy mutatvánnyal.

A nagy pillanat szinte kereken másfél évtizede, 2000 április 16-án jött el, amikor az aznap 48. életévét betöltött, még viszonylag fiatal edző a Patriots csapatába választott játékosokat az amerikaifoci draftján. Ugyan nem számított sikertelen szakembernek, hiszen a New York Giants védőkoordinátoraként kétszer is a csúcsra jutott csapatával, de első vezetőedzősége a Cleveland Browns élén nem volt minden szempontból sikeres. Utána jött a New York Jets, ahol Bill Parcells segítője volt, majd annak távozását követően őt nevezték ki a csapat élére. Ám egy egészen szürreális sajtótájékoztatón Belichick egyetlen nap után lemondott, egy soros felmondása azóta is legendás: "I resign as HC of the NYJ."

A Patriots ugyanis sikeresen elhappolta a szakembert, és Belichick azóta is ott dolgozik. A csapatnál teljhatalma van, ő dönt a játékosmozgásokról, így az újoncok kiválasztásában is nagy a felelőssége. Természetesen komoly stáb segíti a döntésben, hiszen egymaga nem figyelheti meg a több száz szerződésre váró fiatalt, de az ő szava az utolsó. Mivel élete a futball, kizárólag egyetlen célra koncentrál, és ez a csapat sikere. Ennek rendel alá mindent.

Azon a bizonyos születésnapon sem a bulit szervezte, hanem a drafton még elérhető játékosok közül választott. Természetesen a második napon, a hátsó körökben ritkábban kerülnek elő csiszolatlan gyémántok, de jó érzékkel még el lehet csípni valakit. A hatodik körben, összességében a 199. számú játékosként kiválasztott irányítóval meglepte a szakírókat, akik a fiatalembert nem tartották NFL-szintű tehetségnek, azon a drafton már fél tucat irányítót vittek el előtte.

Belichick megvédte a döntését, természetesen a maga módján. Nem lelkesedte túl az ügyet, annyit mondott, hogy igyekvő, az egyetemen eredményesen játszó újoncról van szó, aki éppen úgy megkapja a lehetőséget a bizonyításra, mint a többiek a csapat keretében. Ez persze nem jelent semmit- a hátsó körökben draftolt játékosok jelentős része nem éri meg a keret szűkítését se.

Sokak szerint ez a sors várt a Patriots újoncára, aki a negyedik számú irányító volt a keretben. Meglehet, ő úgy érezte, azon a napon ő kapott ajándékot a Patriots szerződésével, nem pedig mestere, a szülinapos Belichick. De tudta, a megkapott lehetőségnek csak akkor lesz értelme, ha élni tud vele. Ám nagy harcos volt, az egyetemen is hátrányból indulva lett a csapat első számú irányítója, így tisztában volt vele, mindent bele kell adnia az NFl-ben is a sikerért.

A történet folytatása már legenda. Belichick a születésnapján minden idők egyik legjobb draftválasztását tette meg: Tom Brady volt az a bizonyos újonc. Számtalan siker, győzelem áll párosuk mögött, és mondhatjuk, ez a nap mind a kettejük számára fordulóponttá vált. Belichick április 16-án nem csak a születésének örömére koccinthat, hanem azért is, mert egy jó húzásnak köszönhetően az amerikaifoci legeredményesebb edzői közé emelkedhetett. Brady pedig új, győzelmekben bővelkedő életének első napját ünnepelheti.

0 Tovább

Elhunyt Concrete Charlie

Az egyik legkeményebb amerikafoci-játékost gyászolja az NFL: Chuck Bednarik 89 évesen hunyt el.

A szlovák származású játékos sorsa egyáltalán nem vezetett egyenes úton a profiligába. A nagy világválság idején megtapasztalta a szegénységet, majd az iskola befejezésekor jelentkezett a légierőbe: fedélzeti lövészként szolgált bombázókon, és 30 harci bevetést teljesített. Ezután egyetemen tanult, és természetesen az ottani focicsapatnak is tagja volt.

1949-ben választotta ki a Philadelphia Eagles, és itt töltötte egész profikarrierjét: 1949-ben és 1960-ban bajnoki címet is nyert a csapattal. Bednarik arról volt legendás, hogy az utolsó "60 perces játékos" volt ezen a szinten, tehát mind a támadásoknál, mint védekezéskor a pályán volt. Ez ma már elképzelhetetlen a teljesen specializált posztok korában, de akkor sem volt már jellemző. Ő viszont klasszisjátékos volt linebacker és center poszton egyaránt.

Sokan azt hitték, a Concrete Charlie becenevét is betonkeménysége miatt kapta az elnyűhetetlen, nagy munkabírású Bednarik, de a valóságban másról volt szó: a holtszezonban építőanyagok eladásával kereste kenyerét. Más világot éltek, mint manapság- a jó játékosok annyi ezer dollárt kerestek egy szezonban, mint a mai sztárok millióban. Ez volt az a korszak, amikor az NFL még nem számított a legnépszerűbb sportágnak az Egyesült Államokban, a robbanásszerű fejlődés a hatvanas-hetvenes években jött el. 

Bednarik így is a liga egyik leghíresebb játékosa lett, sőt, talán hírhedtnek is mondhatnánk. Az egyik legismertebb szerelése az volt, amikor a New York Giants futóját, Frank Giffordot úgy terítette le, hogy az másfél évre abbahagyta a játékot. A szerelés után készült híres fotó a kor egyik leghíresebb sportfelvétele.

Ám Bednarik nem alattomos volt, hanem inkább kemény. Az amerikaifoci világában ez erénynek számít, így nem véletlen, hogy a különböző rangsorokban az NFL-történelem legjobbjai közé sorolják őt. Az Eagles is megbecsülte az 1962-ben visszavonult kiválóságot, az általa viselt 60-as mezsszámot is visszavonultatták. Bednarik maga leplezhette le a róla készült szobrot is.

A régi idők amerikaifociját képviselő játékos nem volt túl jó véleménnyel a maiakról, puhánynak tartotta őket, hiszen már egyikük sem vállalta fel, hogy a meccsen az első perctől az utolsóig a pályán legyenek. Valószínűleg nem is lesz már hozzá hasonlóan nagy munkabírású focista az NFL-ben, épp ezért becsülik meg annyira a teljesítményét.

0 Tovább

Hirdetés

Sportfoglalkozás

blogavatar

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztorik, klasszikus videók és minden más a sport színes világából. Bekapcsolódni ér, akár olvasóként, akár hozzászólóként. Felmentést az kaphat, aki úgy dönt, ideiglenesen feláll a monitor elől és maga is belevág a rendszeres testmozgásba...

Hirdetés

Hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Utoljára kommentelt bejegyzések

Elérhetőség

elche@freemail.hu

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés