Lengyelország, végállomás

Egyetlen gólocska, és micsoda különbség! Míg nálunk elkeseredett hangú cikkek elemzik a női kézilabda válogatott szomorú kiesését, addig a lengyeleknél nyilván lelkesen írnak a heroikus győzelemről. Ilyen a sport!

kézilabda

Az szerintem a sportkedvelőket nem lepi meg, hogy egy női csapat teljesítménye igencsak hullámzó tud lenni. Óriási égés, brutális különbségű vereség Montenegró ellen, aztán jön a házilabda dán csapat magabiztos legyőzése, most pedig az elvileg gyengébb lengyelek ellen vérzett el a gárda. Ami persze azt is jelzi, hogy az élmezőny ebben a sportágban igencsak kiegyensúlyozott, a pillanatnyi forma, és részben a szerencse dönt arról, kié lesz a diadal.

Meg kell jegyezni, a magyar szurkolókat némileg megtéveszti, hogy nemzetközi színtéren mostanában a Győr és az FTC, korábban a Dunaújváros, a Vasas, a Debrecen révén remek sikereket arattak a női csapatok. Válogatott színtéren messze nincs ilyen nemzetközi dominancia: világbajnoki aranyat 1965-ben(!), Európa-bajnoki aranyat 2000-ben szereztek a magyar lányok. Emellett voltak értékes dobogós helyezések, de a 2000-es olimpiai ezüst például már igen messze van. 

Ettől még a csapattal mindig számolni kell, de szó nincs róla, hogy verhetetlen lenne a magyar válogatott. Elcsíphet egy érmet, egy jó helyezést, de ilyen csapatból van még a nemzetközi élmezőnyben egy tucat. Most épp nem úgy jött ki a lépés, amit lehet elemezgetni, sőt, kell is, de a győzelemnek nincs biztos receptje. Munka van, és jó esetben eredmény is van.

Olvasom, hogy a szövetségi kapitány, Németh András került most a célkeresztbe. Legalábbis a szövetség elnöke, Kocsis Máté elvárná a mester lemondását. Azon nem nagyon lehet vitatkozni, ki tett le többet az asztalra ebben a sportágban, ám az is tény, a szavazók Kocsis Mátét választották elnöknek, teljes joggal szólhat tehát bele abba, mi legyen a jövőben. Nyilván amikor valaki elvállal egy ilyen presztízsfeladatot, akkor azért teszi, hogy sütkérezhessen a sportolók által elért sikerek dicsfényében, tehát úgy érzi, a kudarc árt a megítélésének. 

Probléma egy szál se, cseréljünk kapitányt, és máris úgy fog látszódni, hogy a szövetség vezetése határozott és "rendet csinál". Aki sportolt valaha, tudja, ettől még megsérülhet bárki, és pattanhat kifele a labda a kapufáról, de ezen a szinten nem ez számít. A sportoló sportoljon, a kapitány kapitánykodjon - az elnök meg elnökösködjön, ami elsősorban azt jelenti, utasít és számon kér.

Olyannyire hozzászoktunk a magyar sportsikerekhez, hogy az elvárások nem csak óhajok, hanem egyenesen számonkérhető, rögzített célkitűzések. Előírjuk, melyik csapatnak van ott a helye az olimpián, kijelentjük, mennyi érmet várunk a sportolóinktól és így tovább. Pedig egy hatodik helyért is keményen meg kell dolgozni, mi azt mégse becsüljük mifelénk. Az, hogy egy sportvezető a sajátos felfogása miatt keménykedik, az ő dolga. De mi, sportszeretők, szurkolók, értékeljük az eredményeket, a beletett energiát, és ne feledjük a korábban annyi örömet szerző győzelmeket is.

Nem lehet mindig érmet szerezni, de a magyar lányoknak már sikerült válogatottban is, klubcsapatban is. Tudom, a többségünk jól emlékszik ezekre a szép pillanatokra. Ha hirtelen el is keseredünk, csalódunk, akkor sem kell belőlünk kitörni a fejeket követelő bürokratának. Hagyjuk meg a vagdalkozást azoknak, akiknek erről szól a karrierje, és mi maradjunk csak meg mindig reménykedő, mindig lelkes, a sportolókat szerető szurkolóknak!

0 Tovább

Szemben a világgal

Nekünk mindig megvannak már előre a kifogásaink... A női kézisek világbajnoksága előtt éppenséggel az kavart nagy vihart, hogy a magyar válogatottat a nemzetközi szövetség különös kiemelési szabályai miatt a második helyett a harmadik kalapból sorsolták ki egy csoportba.

Pedig az alapvető válasz az, hogy azért kerülhetett ilyen helyzetbe a magyar válogatott, mert az ezt megelőző világtornákon nem szerepelt elég jól. A 2012-es olimpián ott sem voltak a mieink, a 2013-as világbajnokságon a nyolc között búcsúztak a lányok, a 2014-es EB-n pedig hatodikok lettek. Igen, ezek a helyezések pont arra voltak jók, hogy billegett a csapat a második illetve harmadik kalap között, és most így alakult.

Az már egy másik kérdés, hogy nagyon erős csoport ugyanúgy összejöhetett volna, mert mi van akkor, ha az elsőből megkapják szintúgy a dánokat, és a harmadik kalapból azt, akit pont a mieink szorítottak volna ki a másodikból? Ezek nagyon-nagyon elméleti kérdések, és sajnos arra emlékeztetnek, amikor a magyar férfikézi-válogatott kapcsán ment a kesergés, miért pont nem ők kapták a potya helyet a világbajnokságon. Ha a lányok a megelőző tornákon előrébb végeztek volna, most nem lett volna kérdés.

Nem így alakult, ez van- az alaphelyzet továbbra is az, hogy a pályán fog eldőlni, mit ér a válogatott a nemzetközi szintéren. Ha a magyarok felszívják magukat és mindenkit legyőznek, akkor aranyérmesek lesznek és jöhet Rióban az olimpia is. Ha leszerepelnek, akkor viszont miért reklamálhatná bárki, hogy nem a közvetlen elitbe sorolják őket?

Az ember szeretne szurkolni a csapatért, de már megint a sportdiplomáciáról hallunk, ami engem olyan rettentően nem érdekel. Ha megnéznénk az elmúlt évtizedek kézilabda-, vízilabda- vagy más tornáit, simán találnánk példát arra, amikor a magyaroknak volt mázlija kiemeléssel, sorsolással. Volt olyan, amikor tudtunk élni az eséllyel, máshol meg minden bizakodás ellenére kudarc lett a vége. Ez a sport, nem?

Szóval oké, most már mindenhol, mindenki lenyilatkozta, elmondta, milyen tragédia érte a női kéziseket, keseregtünk egy sort a méltánytalanságokon, de a dánok vagy a japánok elleni meccsek kapcsán ne erre hivatkozzunk már. Azt, hogy igenis a világ legjobbjai közé tartozik a válogatott, majd a tornánk lehet fényesen bizonyítani. De ha a jóval mögénk sorolt csapatokkal nem bírnak el, akkor nincs miről beszélni.

Engem nem érdekelnek az előzmények, a sorsolás, amikor zajlanak a tétmeccsek, amikor szurkolni lehet. És a kihagyott hetesekért vagy a fegyelmezetlen védekezésért sem a nemzetközi szövetséget hibáztatom. Remélem, a pályára lépő magyaroknak sem a körülmények járnak majd a fejükben, a játékra fognak koncentrálni, hozzák tudásuk legjavát, örömet okoznak nekünk, és akkor utólag csak legyintünk a jelentéktelen részletekre...

0 Tovább

Nem lehet mindig győzni

A győri kézis lányok elbukása a Final Four kapujában fájó, és valljuk be, kicsit váratlan eredmény volt. Az elmúlt két év sikerei után valahogy a minimumnak látszott legalább a döntő. Remek az anyagi háttér, erős a csapat- és a rossz előjelek ellenére is úgy voltak vele sokan, ha mindenki 110 százalékot nyújt, ez a gárda is odaérhet a legjobb négy közé.

Aztán nem így alakult. Olyan hülyeséget le nem írok, miért kellene ennek örülni, de az valahol rendben van, ha egy sportágban erős a konkurencia, és a szűk élmezőnyben nincsenek borítékolható eredmények. Tudomásul kell venni, mindenki győzni akar, és páraknak megvan ehhez a megfelelő anyagi és szakmai háttere. A BL-győzelem sem akkora öröm, ha gyakorlatilag ellenfél nélkül menetel végig egy csapat évről évre a csúcsligában.

Erre jó példa maga a magyar kézilabda-bajnokság. Hölgyeknél, uraknál egyaránt évek óta bebetonozott a győztes személye, idehaza szinte verhetetlennek számít a Veszprém és a Győr is. Naná, hogy a meccsek jelentős része elveszítette a vonzerejét, hiszen a bajnokság előtt is tudjuk, kié lesz a végén az arany.

A Bajnokok Ligája is unalmasabb lenne, ha a riválisok játékereje egy magyar középcsapatéval vetekedne csak. Épp ezért paradox módon magának a Győrnek is fontos, hogy minden meccs kiélezett legyen- ez pedig azt eredményezi, néha elbukik a csapat. De ettől van értéke a korábbi győzelmeknek, sikereknek! Emiatt érzi azt az ember, mekkora teljesítmény volt egy döntőbe jutás!

Aki nem éli meg tragédiaként a kudarcokat, azt nem emeli égbe a győzelem sem. Szurkolóként mélypontokat és csúcspontokat is átélünk, és ha a kedvenc csapatom egy évben rosszabbul is szerepel, akkor is kitartok mellette, mert a remény dolgozik bennem. Nagy győzelmeket, aranyérmeket várok, és annál jobb nem is lehet, amikor hosszú évek bosszúságai után egyszer végre összejön a nagy eredmény. Azok a fanyalgó divatdrukkerek, akik egy vereség után máris új kedvencet keresnek, nem fognak hiányozni.

Az igazi szurkolók még szomorúan gondolnak vissza a döntetlenre, amivel kiesett a kedvenc csapatuk. De vigasztalóként bele lehet nézni a korábbi győztes BL-döntőkbe. Persze az a múlt, már csak pótlék, de üzenete mégis az, lesz még Bajnokok Ligája jövőre is, lesz csapat is- és lesznek szurkolók is! Hogy siker lesz-e? Az már az ellenfelektől is függ, de az biztos, hogy a győzelem még édesebb lesz, ha összejön...

0 Tovább

A katari érem másik oldala

Eltelt pár nap a döntő óta, megemészthettük Katar válogatottjának világraszóló sikerét a kézilabda világbajnokságon, kibosszankodhattuk magunkat az összevásárolt csapat ezüstérmén, és akár tovább is léphetnénk.

Van viszont itt egy dolog, ami később jutott eszembe. Mégpedig az, hogy nem is olyan kis dolog egy innen-onnan összeverbuvált zsoldosokkal egy ilyen szintű esemény döntőjébe jutni! Tisztában vagyok vele, hogy komoly pénz állt mögöttük, de dollármilliók sem nyernek meccset, maximum akkor, ha felhalmozzák a lóvét a kapu előtt- mivel ez szabálytalan, azt kell mondjam, a sportteljesítmény előtt meg kell emelni a kalapot. Mind a szakvezetés, mind a játékos erősen odatették magukat.

Megdolgoztak a pénzükért? Nyilván, bár annak egy részét így is, úgy is, megkeresték már, feltételezem nem hobbiból vették fel az állampolgárságot. Az volt az elvárás velük szemben, hogy a királyi fizetésért cserébe szerezzenek dicsőséget az országnak, és bármit is morog az ember a nagy általános sporterkölcs nevében, végülis ezt a célt elérték. Én komolyan nagyra értékelem azt, hogy egy ilyen teljesen vegyes hátterű gárda képes volt együtt, egymásért harcolni és érmet szerezni egy világbajnokságon, nem akármilyen riválisokkal szemben.

Mert az is nagy önbecsapás lenne ám, ha nem ismernénk el, szép nagy pénzek forognak más országok kézilabda-sportjában is. Senki nem hiheti, hogy egy vállveregetésért, egy meleg kézfogásért hajtanak a németek vagy a franciák a világbajnokságon. Tuti, hogy ott is komoly jutalmakat dobnak fel egy-egy éremért, és innentől kezdve töprenghetünk éppen rajta, hogy a katari színekben játszó francia kézis a "zsoldosabb", mert fontos számára a dicsőség mellett a lóvé is, vagy a francia válogatottat erősítő régi csapattársa?

Komoly álszentség lenne azt mondani, hogy a magyar sportcsillagok életében ne lenne fontos a pénz. Nyugodtan lehetne tucatnyi cikket előrángatni, ami arról szól, hogy panaszkodnak élvonalbeli sportolók arra, késik a fizetés, az ösztöndíj, olvashatunk arról, milyen támogatásokon vesznek össze a szövetségek, és hogy milyen jutalmak járnak egy-egy komoly teljesítményért. Hazugság lenne azt mondani, hogy a mi kis hazánk a béke szigete, ahol csak a sportérték számít, és mindenki kacagva legyint a pénzre. Nálunk szobrot emelnek Puskás Ferencnek, akinek a nevét stadion és klub is viseli, és ugyebár az egyik legismertebb neki tulajdonított mondás a "kis pénz, kis foci"... (És jegyezzük meg: a spanyol válogatott színeiben is pályára lépett.)

Attól még fantasztikus futballista, igazi legenda, a magyar sport örök büszkesége marad, hogy tisztában volt játéka forintra váltható értékével is. Nem Katarban találták fel, hogy komoly pénzek üssék a legjobb sportolók markát! És ha elfogadjuk azt, hogy a profi sport sztárjai a válogatott mez viseléséért is komoly összegeket kapnak, akkor túllépve a katari kézisek furcsa összeverbuválásán, a pályán nyújtott teljesítményükért nekik is kijár a gratuláció.

Alapvetően nem értek egyet a sportolók összevásárlásával, ami klubszinten ma már teljesen eluralt mindent, érdemes megnézni, mennyire "spanyol" csapat egy Real Madrid. Sajnos elég gyakori, hogy még a klubokban levő, adott országban született játékosok jelentős része is máshol nevelkedett, és amikor mondjuk egy München leigazol egy jó focistát Dortmundból, akkor bizony zsoldost szerződtet, nagy pénzért. A válogatottakban eddig elvétve volt ilyen, de szerintem a katari példa ragadós lesz.

Képzeljük el, hogy az olimpiarendezésre készülő arab országok közül valamelyik elkezd komoly sportháttért felépíteni, és például az utóbbi években több más ország színeiben sportolni kezdő magyar kajakosok katari vagy bahreini válogatottak lesznek. Vádolhatja őket bárki azért, amiért itt mondjuk körön kívül vannak, ott viszont roppant sok pénzért, fantasztikus körülmények közt, csak a sportra koncentrálva dolgozva új karriert építenek? Igen, szép dolog Magyarországnak érmet nyerni, de a sportoló azért elsősorban a saját dicsőségével foglalkozik. Kell is a győzelemhez az, hogy az ember megszakadjon a nagy cél érdekében, ez a fajta sikeréhség nyilván minden eredményes sportoló sajátja.

Ki tudja, a most katari színekben játszók közül otthon mikor juthatott volna olyan helyzetbe, hogy válogatott lesz, sok pénzt keres és még világbajnoki érmet is szerez? Katarban lehetőséget kaptak a bizonyításra, éltek vele. Nekik ott lesz örök emlékként egy bravúrezüst, amire sportolóként igenis büszkék lehetnek, a szurkolóknak és a sportújságíróknak pedig megmarad az etikán merengés. Tegyük a szívünket a kezünkre: ha nekünk vagy gyerekünknek adnának egy ilyen esélyt, mit választanánk? Attól kevesebbet érne az érem, hogy egy gazdag ország színeiben nyernénk? Attól még nem kellene keményen készülni, edzeni, mert remek háttért biztosítanak? Izgalmas kérdések ezek, és nyilván nem mindenki ugyanúgy válaszolna rá.

Pár év múlva meglátjuk, a sportolók maguk hogy döntenek ilyen helyzetben, mert biztos, hogy megindul a "népvándorlás". Üzletté válik a honosítás, ne lepődjünk meg, ha menedzserek szakosodnak majd arra, hogy ügyes fiatal vívókat, úszókat, sportlövőket, kajakozókat ajánljanak be a Közel-Keletre, és összehozzák a keresletet a kínálattal. És gyanítom, előbb-utóbb mi, nézők is alkalmazkodunk, bármennyire berzenkedünk most.

0 Tovább

Katari csoda

Megtörtént az elképzelhetetlen: a rendező Katar válogatottja döntőt játszhat a férfiak kézilabda-világbajnokságán. Mivel a csapatban egyetlen katari születési játékos sincs, az edző pedig spanyol, eljött a pillanat, amikor dollárkötegek nyernek el érmeket rangos sportversenyeken.

Vagy ez igazságtalan túlzás lenne? Nem könnyű ügy, és nem volt az sose, ugyanis honosítás elég régóta létezik már- kézilabdában már hosszú hagyományokra tekint ez vissza. Az osztrákok női válogatottját sokan fel tudják idézni, ami tele volt innen-onnan összeszedett játékosokkal. De jutott országváltó tehetség más csapatokba is, magyarok is mentek külföldre, hozzánk is jöttek máshonnan. És ha egyet lehet honosítani, miért ne lehetne kettőt? Vagy egy egész válogatottat? Van egy határ, egy limit? Jogilag nincs, erkölcsileg pedig- na ne vicceljünk, a mai profi alapokon nyugvó élsportban az elvek éppen úgy megvehetők, mint a sztárok. A nemzetközi szövetség már bizonyította, mi a fontosabb: az egyenesen úton ki nem jutó német válogatottat adminisztratív módszerekkel sorolták be a mezőnybe, mert féltek egy ekkora piac elvesztésétől. Rég átlépték már a Rubicont...

Szóval Katar nem csak csodálatos stadionokkal, hanem csodálatos válogatottal is büszkélkedhet a jövőben. Aztán jön a focivébé, és állítólag már olimpiát is szeretnének rendezni. Gondolom, nyárit és télit egyszerre... Ha sikerül ügyesen csapatot "építeni", a végén lépni sem tudunk a menő katari focistáktól, súlyemelőktől és sífutóktól.

Mondok viszont én valamit! Akinek az nem tetszik, az a maga részéről tehet arról, hogy ez a fajta sportpolitika ne legyen követendő út a dúsgazdag diktatúrák számára. Mégpedig úgy, hogy a tévékapcsolóval szavazunk: ha nem a pályán dőlnek el a dolgok, hanem a pénz diktál rendezésről, csapatépítésről, nagy tornákra való kijutásról vagy bíráskodásról, akkor egyszerűen nem nézzük adott eseményt. Én például bele se nézek a kézivébé meccseibe, mert már az előzmények sem tetszettek, ami most megy, az pedig nem szórakoztató vagy érdekes a számomra. Egy elemzést megér, de hogy erre szánjak órákat az életemből? Inkább figyelek olyasmire, ahol szintén a pénz az úr, de tiszta, mindenki számára lefektetett szabályok igyekeznek egyenlő esélyeket teremteni a csapatoknak.

Így aztán tudomásul veszem a katariak sikerét, és nem bosszankodok miatta. Ügyesen megoldották, gratula nekik, de egyszerűen nincs kedvem ilyesmit nézni. Fogalmam sincs, a nálam lelkesebb kézirajongók hogy élik meg ezt a helyzetet; gyanítom, sokan döntenek úgy, hogy erre már nem kíváncsiak. És aztán az egész sztori vége az, hogy Katar nyer, a sport viszont veszít...

4 Tovább
«
1234

Hirdetés

Sportfoglalkozás

blogavatar

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztorik, klasszikus videók és minden más a sport színes világából. Bekapcsolódni ér, akár olvasóként, akár hozzászólóként. Felmentést az kaphat, aki úgy dönt, ideiglenesen feláll a monitor elől és maga is belevág a rendszeres testmozgásba...

Hirdetés

Hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Utoljára kommentelt bejegyzések

Elérhetőség

elche@freemail.hu

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés