Mindig felbukkannak röhejes sztorik egy-egy nagy sportesemény kapcsán, az utóbbi napok egyik gumicsontja az volt, Messi miért nem pacsizott le a meccs előtt egy kisfiúval.

Azt azért szögezzük le, Messi elsősorban nem azért volt ott a stadionban, hogy gyerekekkel mókázzon. Aki a kicsik szórakoztatásával akar foglalkozni, az elmegy animátornak egy tunéziai hotelbe, ő viszont mégiscsak egy sorsdöntő mérkőzés előtti pillanatokban koncentrált. Akad még pár millió gyerek, aki nagyon hálás lenne azért, ha kimehetne a pályára a sztárokkal egy világbajnoki meccs előtt, szóval én úgy érzem, nem történt itt akkora tragédia- pláne, hogy utána Messi kezet is fogott az elöl levő kissráccal, tehát nem arról volt szó, hogy direkt megalázni akarta volna a kicsit.

Be kellene látni, hogy valahol mégiscsak sport a foci is. A játékosoknak elsősorban az a feladata és célja, hogy nyerjenek, erről szól az a kilencven perc, meg az előtte való felkészülés is. Lehet jófej a futballista, kedves a gyerekekkel, de nem azért teszik be a csapatba, mert vele lehet a legjobban fotózkodni. Sőt, pont nem lenne annyira népszerű, ha már csak a közös képek készítésében lenne király, a pályán viszont nem menne neki a játék.

Az ugyanis a Disneyland, ahol mindenki boldogan készíthet közös képet a kedvenc mesefiguráival. A Miki egér jelmezébe bújt alkalmazott dolga valóban annyi, hogy pózoljon a csemetékkel, de Messi nem attól az, aki, hogy róla készült a legtöbb aranyos fotó. A pályán harcolta ki magának ezt a tiszteletet és rangot, és jó lenne, ha elsősorban mint sportolót értékelnénk, és mindent, ami ezen túl van, a helyén kezelnénk.

Nagy riválisa, Ronaldo is azzal küzd, hogy túl sokszor foglalkoznak a meccsen kívüli dolgaival. Remekül elélcelődnek azon, milyen elkeseredett képet vág egy vereség után, CR7 kiváló célpont. Csak sokszor úgy érzem, a viccelődők nem véletlenül pont őt szeretik kipécézni, a jóképű, dúsgazdag, számtalan trófeával büszkélkedő portugál csillagot. Hopp, ez így együtt nem is rossz kombináció- talán csak nem azért találják meg őt, mert ezer és egy okból lehet irigyelni?...

Ronaldo sem a Disneyland hőse, ahol a kedvencek mindig győznek. Sportoló, aki nyer is, veszít is. A sport lényege az, hogy csak a győztes boldogsága lehet felhőtlen, a többiek többé-kevésbé csalódottak lesznek. Aki állandóan vidáman ugráló figurákra kíváncsi, annak ott van a szórakoztató park a már említett Miki egérrel, a többiek meg együtt örülnek és bánkódnak a kedvenc sportolóikkal.

Mert az lehet, hogy Ronaldóról bejárják a könnyezős képek a világsajtót, de otthon, a tévé előtt még sok-sok ember vele együtt semmisül meg egy vereség után. A szurkolók zokogása persze nem érdekel annyi embert, de gondoljunk bele, ha a néző ennyire el tud keseredni, mit érez az a sportember, aki a pályán bukik el, aki kihagyja a nagy helyzetet, mellérúgja a tizenegyest? Teljesen mindegy, hány sikere volt korábban, akkor és ott csak az az egy meccs számít, az fáj igazán. Tudom, jól el lehet csámcsogni azon, hogy a sztárok is emberek, de mellette azért tisztelni is lehet őket. Mert eljuthattak oda, ahol elbukhattak- ez nagyon keveseknek adatik meg.