Egy napot töprengtem azon, megér-e egy bejegyzést ez a téma. De hát sport is, aktuális is, miért ne?

Bajnok lett a Fradi a hétvégén, méghozzá 29. alkalommal. Most nem akarom firtatni, hogyan, milyen pénzekből vásárolgatták össze a magyar szinten nagyon erős keretet, mert ez egy adottság, amivel éltek. Ha tisztán az eredményességet nézem, ki kell jelenteni, a klubvezetés jól dolgozott, mert élt az anyagi biztonság nyújtotta kimagasló lehetőségekkel, és toronymagas előnnyel nyerték a zöld-fehérek a bajnokságot.

A szurkolók 12 évet vártak erre az aranyra. Most azt se firtassuk, milyen furcsa kitérője volt a csapatnak a másodosztályba, milyen különös módon száműzték őket oda, és milyen égő volt, hogy nem sikerült egyből visszajutniuk. Ez már a kevéssé dicső múlt, és lehetne elemezni, mennyiben a focisták, a klub, a szövetség szégyene ez az időszak. 

A lényeg az, hogy most eljött a nagy pillanat, megvan a bajnoki cím, amivel a mai Fradi-sztárok letették a névjegyüket, folytatták a nagy elődök sikersorozatát. Mert a Fradinál mindig csak az első helynek volt valódi értéke, minden szezonban erre tört a csapat. Az Üllői úton ritkán csillogott fényesen az ezüst meg a bronz. Ezt várták el a fanatikus szurkolók.

És most pont a szurkolók jutnak eszembe, az elvakult, lelkes, csapatukért tűzbe menő fradisták. Ők azok, akik harcban állnak a saját klubjuk vezetésével, ők azok, akik tényleg demonstrálni tudtak, amikor az FTC-tarcsi csepeli vendégjátékára többen mentek el, mint az első csapat hazai bajnokijára. Egyre kevesebben vannak, egyre fogy a türelmük, és most azt láthattuk, hogy a Debrecen ellen a reménybeli bajnokavatóra is szerény számban mentek el. 12 évet vártak a nagy diadalra, annak idején ilyenkor népvándorlás indult volna el még idegenbe is. Most 5686 nézőről szólnak a beszámolók, ha a fele volt fradista, akkor is igen szerény számról beszélünk. 

Persze a játékosok bajnokavató hangulata se volt az igazi, hiszen Debrecenben vereség után ünnepelhettek, de azt hiszem, ezen is könnyebben túl tudtak volna lendülni, ha 15 ezer hangos fanatikus tapsolta volna őket a meccs végén. Ilyesmiről viszont szó sem volt. A foci régen messze kiemelkedett, ha nagy nézőszámról volt szó, de manapság egy ütős kézilabda- vagy hokirangadó is vonz annyi szurkolót, a hangulatot meg össze hasonlítsuk: az egyiknél negyedig telt stadionban szotyizgatnak, a másiknál meg szétrobban a csarnok.

Egyszerűen nem bírom felfedezni, minden hurráoptomista nyilatkozat ellenére, hogy jó irányba tart a magyar foci. Minden héten van valami, ami egy újabb csalódást jelent. A nyári leszereplések a nemzetközi kupában, a csapnivaló meccsek, a szánalmas nézőszámok, és most ez a fékezett habzású bajnokavató. Attól tartok, sokkal nagyobb élményt nem fognak tartogatni a hátralevő szuperizgalmas fordulók se. Reméljük, nem teszi fel a "koronát" az idei szezonra egy leégés az EB-n...