Megint kikapott a fociválogatott, és megint akadnak akik örülnek a biztató jeleknek.

Az, hogy a nemzeti válogatott 2016 óta elképesztő mélyrepülésben van, nem titok. Igazság szerint pontosan már nem is számolom, azóta hány szövetségi kapitány ült a kispadon- akármennyi is, legalább egy égés biztos kijutott mindegyiküknak mostanában.

Leekens nem tűnt már az elejétől fogva sem szimpatikus választásnak, és vele aztán tényleg döcögött a szekér, mert se játék, se eredmény nem volt, de hadd legyek egyszerű szurkoló: másokkal se mentünk többre. Andorrától és Luxemburgtól nem vele kaptunk ki, például. 

Nekem aztán elmondhatja minden szakértő, hogy Leekens koncepciója rossz volt, egy helyben toporgott a válogatott, de hát bocsánat, nem egy diadalmasan szárnyaló csapatot vett át ő se. És bizonyára voltak hibái, gólt rúgni nála jobban felkészült szakemberek se tudnak a játékosaik helyett. 

Természetesen a mi focink örökös kísérője (meglehet, ez az egész világon így van, de én a saját közegünkben vagyok otthon) a szélsőséges csodavárás és pokolba kívánás közötti ingadozás. Marco Rossit sokan óriási lelkesedéssel fogadták (bár ha mindenki tudta, ő a megváltó, miért nem eleve őt választották Leekens helyett?), és valljuk be, alapvetően szimpatikus ember. Még egy meccset se játszottunk, máris boldogan írtak megható Facebook-posztjáról, amiben az Aranycsapat emlékét idézte.

Nem kerülgetem a forró kását: nekem már elegem van a szép szavakból, mert az eredményesség a Rossi-éra első meccsén viszont nem az Aranycsapatot idézte. Finnország válogatottja nem éppen világverő alakulat, és ugyan nem játszottak a mieink alárendelt szerepet, gólt csak az ellenfél rúgott. 

A mai fociban mindenki ellen csúszni-mászni kell, bárki beleszaladhat egy vereségbe, ám a jó válogatottakat az különbözteti meg a többitől, hogy ha kínlódva, küzdve is időnként, de általában eredményesek. Ebből persze nyilván következik,  hogy aki meg sorozatban kikap, az egy rossz csapat.

Hát, ezek volnánk mi. Örülök, ha a szakértők örülnek a derekasan kiharcolt vereségnek, éppen csak a vereség ténye maga lomboz le egy picit. De hát apróságokkal nem kell vacakolni, a lényeg, hogy rúghattunk volna mi is gólt, ami már majdnem olyan, mint ha rúgtunk is volna. (És elegánsan feledkezzünk meg arról, hogy ezen gondolatmenet alapján a finnek két kapufáját is beszámíthatnánk kvázi-gólnak...)

Csak csendben, halkan jegyzem meg, hogy mellesleg ez már tétmeccs volt. Ez már nem a főpróba volt, hanem az előadás. Rossinak nehéz volt a dolga? Naná. De ez nem mond semmit, mert a magyar válogatott kispadján ülve mindenkinek nehéz dolga van. Ő vállalta, és persze nem szívjóságból, hanem pénzért. 

Szó sincs róla, hogy párologjon el a türelem, rúgjuk ki őt egyből. Sőt, becsúszhat még egy-két jó eredmény is, hátha a munkájának lesz pozitív hozadéka. Csak annak nem látom értelmét, hogy kínunkban már gyakran a vereségek felmagasztalásával töltjük az időt. Tudom, ezekből van több, hát ebben kell meglátni a jót, csak elfogadni nem akarom.

Mert ha mi elfogadjuk, a szakértők elfogadják, a játékosok is, akkor végül a szövetség vezetése is megveregetheti a saját vállát, hogy lám, jól dolgoztunk, újabb biztató vereséget harcoltunk ki! Pedig évtizedes múltja van a magyar foci felemelkedését szolgáló akadémiáknak, van pénz, van pálya, van minden. Csak eredmény, az nincs. Pedig ez a sport nagy titka: egyedül ez az egy dolog számít(ana)...