A sportfilmek igazi klasszikusa a Tűzszekerek (Chariots of Fire, rendezője Hugh Hudson), ami 1982-ben Oscar-díjat is nyert. Az angolok jó kis filmet hoztak össze: a sztorinak valós alapjai voltak, a forgatókönyvet és a színészi munkát se nagyon érheti kritika, a zene pedig legendássá vált.

A történet csúcspontja az 1924-es párizsi olimpia. A sport ekkor kezdett egyre nagyobb jelentőségűvé válni, a bajnokok igazi sztárokká váltak, ám nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy igazi amatőrök versenyezzenek az olimpián. Lelkesedés hajtotta a sportolókért, akik mindent megtettek a dicsőségért, hol voltak még a dollármilliós pénzdíjak!

Viszont a változások is megindultak. Azt tudjuk jól, hogy ma már teljesen komolytalan lenne "amatőr" olimpiákról beszélni, hiszen hosszú évek óta ott vannak a mezőnyben olyan ízig-vérig profik is, mint az NBA kosarasai. Üzlet ez a javából, harc megy a tévéközvetítési jogokért, a győztesek hatalmas pénzjutalommal gazdagodnak, a reklámszerződések révén pedig még több pénzt kereshetnek. De nem egyik napról a másikra formálódott a sport világa.

A Tűzszekerek két főszereplőjének viselkedése két felfogást tükröz. Harold Abrahams, a zsidó származású brit atléta óriási becsvággyal veti magát bele a sportba, és még egy fizetett edzőt is szerződtetett. Sam Mussabini remek szakember volt, tanítványai sok érmet szereztek, de a szabályok értelmében a játékokon nem lehetett jelen, ezt a helyzetet a film is bemutatja, és azt, ahogy Abrahams küzd az elfogadásért, az elismerésért. A másik fő alak Eric Liddell, skót származású misszionárius volt, aki viszont természetes tehetségét kamatoztatva, Isten dicsőségéért fut. Végül mind a ketten elérik céljukat Párizsban, de más-más úton.

A történet szépsége az, hogy Abrahams és Liddell tényleg aranyérmet szerzett az olimpián a brit csapat tagjaiként, de pár dolgot a forgatókönyvben megváltoztattak, hogy drámaibb legyen a sztori. Nem csak a korról ad jó képet a Tűzszekerek, magáról a sportról, a dicsőségről is elgondolkodhat a néző- ezért is lett időtálló alkotás a film. A sportfilmek szinte mindegyike meg kell, hogy feleljen bizonyos elvárásoknak: a hátrányból felálló, végén győztes versenyző például kötelező elem, gyakran démonizálják az ellenfelet és így tovább. A Tűzszekerekben nem egészen ez a felállás, és pont emiatt vált klasszikussá. Ha pedig meghalljuk a főcímzenét (Vangelis egyik legismertebb műve), gyorsan magával ragad a hangulat...