A kézisek világa is sokat változott a nyolcvanas évekhez képest! Annak idején a Vasas nagyszerű női csapata BEK-et nyert (fiatalabbak kedvéért: ez volt a Bajnokok Ligájának elődje), csupa magyar játékossal. Gódorné, Csíkné, Sterbinszky, no meg a többi kiválóság- micsoda gárda volt!

A nyolcvanas évek második végétől a bécsi Hypo volt az, ami nemzetközi csapatával a csúcsra ért Európában, de akkor ez még korántsem volt tipikus. A debreceniek EHF-győztes csapataiban például egyedül a kapus, Irina Szamozvanova volt légiós, de még az 1999-ben BEK-győztes Dunaferrből is csak Radulovics nevére emlékszünk a külföldiek közül.

Ma viszont a legjobb csapatoknál teljesen általános, hogy jó nevű légiósokkal erősítik meg a keretet. A tegnap az elődöntőben győztes győrieknél Haraldsen, Löke, Amorim, Tervel, Bulatovics is pályára lépett például. Az ellenfelük a montenegrói Buducsnoszt Podgorica lesz, ahol a montenegrióiak mellett minden más délszláv állam is képviselteti magát játékossal, de akad dán, lengyel, román, német légiósuk is. Igazi all-star csapatok csapnak össze már a legmagasabb szinten.

A csúcsra ma már csak sok pénzből épített csapatok kapaszkodhatnak fel, és ez még úgy is igaz, ha a győrieket a csapat ikonja, Görbicz Anita viszi a leggyakrabban a hátán. Kellenek a minőségi légiósok is, enélkül a nemzetközi kézilabda élvonalába nehéz eljutni. Ez a realitás, ehhez kell alkalmazkodni- nincs ebben tragédia. A férfiaknál is megfigyelhető ez a jelenség, hiszen aki nagy pénzt tesz bele a csapatba, az nyerni akar, tehát inkább vesz még pár sztárt, mint hogy kiessen már a csoportkörben.

Azért magyar csapat a Győr, szívből lehet nekik szurkolni, és nyilván Podgoricában is megőrülnek a soknemzetiségű gárdáért, ami Budapesten nyerheti el a négyes döntőben a legrangosabb trófeát. Mi persze nem szeretjük a montenegrióiak durvaságát, de gyanítom, valamivel mindig vádolják ők is a rafinált magyarokat.

Vicces, hogy mennyire elfogultak tudunk lenni, pedig az igazi nagy kérdések nem egy alattomos belemenéssel dönthetők el. Magukért, egymásért, a klubért küzdő játékosok csapnak össze, sokféle nációból és sokféle háttérrel, akik nyilván a dicsőség mellett némi prémiumért is hajtanak. Ám hiszem, amikor valaki pályára lép, a pénz és a nemzetiség teljesen másodlagos. Egy jó sportember ilyenkor egyszerűen csak győzni akar, bármi áron. Lehet elemezni képességeket, taktikát, stílusjegyeket, ám végül úgyis az nyer, aki képes a meccsen több gólt lőni, mint az ellenfele.

Ennyire egyszerű ez, és ettől olyan szép és izgalmas... Ezért mennek ki a szurkolók a csarnokba, és ez szegez majd sokunkat a képernyő elé, amikor valamelyik csapat sikeréért szorítunk. Én jó meccsre és győri győzelemre számítok- estére minden kiderül!