Sportfoglalkozás

A Margitszigeten kocogó nőt ért támadás után nyilván sokan elgondolkodtak: biztonságos-e este egyedül sportolni a szabadban, rosszul kivilágított helyeken?

Erre nehéz igazán okosat mondani az általánosságokon túl. Láttam, hogy az egyik, az erőszak áldozatává válás témájával foglalkozó csoport rárepült a témára- fontos az ő munkájuk is. Bár néha azt érzi az ember, hogy a gendervonaton utazók csak ugyanazokat a mantrákat ismételgetik, igazán érdemi javaslatok nélkül, ám én minden jószándékú kezdeményezést támogatok.

Természetesen butaság azt állítani, hogy az áldozat a hibás. Én sem értek egyet azzal, hogy maga tehet arról minden nő (vagy férfi, hiszen mi is kerülhetünk bajba), ha a sötétben kocogva megtámadják- valóban nem normális, ha félni kell sport közben. De az sem tetszik, amikor a rendőröket kárhoztatják. Nem szólhat arról az életünk, hogy a magyar lakosság fele legyen egyenruhás, és akkor mindig mindenki mellett állhat egy rendőr. (Vasár- és ünnepnapokon szerepcserével.)

Szóval szép dolog a civil kezdeményezés, de komoly, tetten érhető veszélyhelyzetben alapvetően mégiscsak a rendőrség illetve az érintett terület gazdája dönthet a továbbiakról. Nekik kell kiépíteniük a térfigyelő rendszert, például. És igen, nekik kell adott esetben megszívlelendő tanácsokat is adni. Én tudom, hogy gyönyörű tüntetéseket lehet szervezni, amiért párak meglátása szerint a rendőrség kvázi az áldozatokat hibáztatja: azért adnak olyan tippeket, hogy kerüljék a rosszul kivilágított helyeket a sportolók, mert csak kihívja maga ellen a sorsot a sok felelőtlen esti kocogó.

Szerintem meg pár dolog említése nem árt. Igenis van annyi felelősségünk, hogy amikor választhatunk, akkor próbáljuk meg a jobb döntést hozni. (Lásd annak a kérdését, hogy valaki tetőtől talpig feketében kocog-e esténként, vagy feltűnőbb ruházatot választ. Az előbbi sem tiltott, én mégis az utóbbit ajánlom mindenkinek.) 

Amíg létezik bűnözés a bolygón (és az bizony létezik- Japánban hiába alacsony az erőszakos bűncselekmények száma, attól még ott is előfordul), addig mindenkinek a maga lehetőségei szerint kell felkészülni rá. Tényleg körbe lehet kérdezni, nem lehet-e más futókhoz csatlakozni, utána lehet nézni, van-e kivilágított, védett pályaalternatíva, sőt, ha valaki akármiért bizonytalan, le is mondhat a szabadtéri sportokról sötétedés után. Én tudom, hogy ez rosszul hangzik, és megint lehet magyarázni, nem a sportoló dolga gondoskodni a közbiztonságról, de ha valakivel megtörténik a baj, szerintem kevéssé érdekli, amikor a jogvédők vigasztalják, ő nem tehet semmiről.

Abszolút támogatom a futópályák biztonságosabbá tételét célzó kezdeményezéseket, és semmiképpen sem hibáztatom azokat a lelkes kocogókat, akik ragaszkodnak a magányos esti futásokhoz. Csak azt állítom, adjunk esélyt annak a lehetőségnek is, hogy másokkal, máskor, máshogy mozgunk. Igen, tudom, az edzőteremben meg az ember lábára eshet a tárcsa, sőt még az sem megoldás, ha fel sem állunk a tévéfotelből, mert esetleg fagyizni kezdünk és attól megfájdul a torkunk. Az élet kockázatos! 

Csak éppen javíthatunk az esélyeinken, és lehet, ehhez nem is kell más, csak egy gyors körkérdés. Ennyit szerintem mindenkinek megér. No meg ha tehetjük, figyeljünk oda a többi sportolóra is, hiszen mi ismeretlenül is egy közösséget alkotunk. Ha mi is vigyázunk magunkra és egymásra, a hatóságok is teszik a dolgukat, talán tényleg nem fordul elő hasonló eset.

Belefutottam egy mókás képbe, ami elgondolkodtatott arról, tulajdonképpen hogy is tudjuk lemérni, az edzéseinket irányító profik valójában mennyire számítanak jó szakembernek. Erről lenne szó:

Nos, valóban furcsa dolog az, amikor az ember azt érzi, akár helyet is cserélhetne a vele szemben álló oktatóval, mert alig tud többet a fizetett edző a fizető vendégeknél. Nem fordul ez velem elő gyakran, hiszen messze vagyok a legtöbb mozgásformában a profizmustól, de azért volt már rá példa egy-két speciális területen.

Azt hihetnénk, hogy az élet magától megoldja a problémát, az idétlen aerobicedző és a pohos személyi edző vendégek nélkül marad, így aztán minden a helyére kerül, de a probléma azért összetettebb. A sportban is megfigyelhető az a fontos alapszabály, hogy ha valamiben jobb vagy a másiknál, akkor mindegy, hogy 5 vagy 95 százalékkal nagyobb a tudásod, mindenképpen rutinos profinak tűnsz. Azaz minden középszerű edzőnek lehet olyan tanítványa, aki még nála is jóval kevesebbet tud.

Edzői papírt igazán nem nehéz szerezni, sok helyen vannak gyorstalpaló tanfolyamok. Normális esetben nem kéne elfogadni a jelentkezését annak, akinek még bőven volna mit fejlődnie, de a pénz nagy úr, és a tanfolyamból befolyó összeg fix és viszonylag magas bevétel. Nyilván úgy van vele mindenki, hogy majd szép lassan belerázódik a szakmába az új ember, ha meg nem és sose fog benne dolgozni, az sem gond, mert az oktatói tanfolyamát kifizette, pénz nem jár vissza.

Szóval a termekben nem feltétlenül olyanok osztják az észt, akik szakmailag a csúcson vannak. Nekem, mint vendégnek kell megtanulnom azt, hogyan tudom a hiteles edzők közül kiszűrni azokat, akiket inkább kerülni kellene. Nincs mese, kezdőként ez nem egyszerű feladat, pont a fentebb említett alapvetés miatt: ha sose nyomtam fekve, az is istennek látszik, akik csak két hete jár le gyúrni, mert szemmel láthatóan legalább azt tudja, hol keresse a tárcsákat. 

Első kiindulási pont az, hogy egy edző nézzen is ki edzőnek. Ha valaki pár évet lehúz egy teremben, de képtelen volt izmokat növeszteni, az vajon hogy segít nekem ebben? Ha egy jógaoktató nem képes bemutatni az ászanákat normálisan, akkor hogy tudja tanítani azokat? Ha egy aerobicedző hetente jópár tempós órát dolgoz végig, hogy maradhat látványosan testes? 

A másik rész pedig az, hogy az órákat ne csak végigszenvedjük, hanem próbáljunk figyelni minden részletre. Elmondom ezzel kapcsolatban két tapasztalatomat. Az egyik alkalommal egy személyi edzővel dolgoztam (látszott is rajta a sok beleölt munka!), és elég volt végigmérnie, tudta, milyen súlyokkal érdemes szériáznom, mennyit bírhatok el. Az meg például jógaórán fordult elő egy nagyon alapos oktatónál, hogy már akkor megmondta, mit fogok érezni, milyen módon kell javítani a mozdulaton, amikor igazán még bele sem mentem. Tudás és tapasztalat- egy edző számára ezek éppen olyan fontosak, mint bármilyen más szakma képviselőjének. No meg az odafigyelés! Mert lehet valaki bármennyire profi, ha nem veszi a fáradtságot arra, hogy kijavítsa a hibáinkat, nem ér többet mint egy fitneszvideó.

Persze ez csak durva általánosítás, gyorsan ki is igazítom magam. Bizonyára sok testes (vagy épp erőtlen) és hanyag fitneszedző van a világon, akikhez ennek ellenére nagyon megéri járni, mert... (Indokot most nem tudok, mindegy.) De ha nincs szerencséd, akkor a te tunya oktatód pont nem tartozik közéjük, szóval inkább ne kockáztass. Bátran tegyél próbát több teremben, több órán, amíg meg nem találod az igazán szimpatikus, hiteles szakembereket.

Hamburgban leszavazták az olimpiai pályázatot, nálunk viszont inkább nem akarnak szavaztatni, mert úgymond az emberek nem rendelkezhetnek elég információval. Rendben van- de akkor viselje a felelősséget is az a döntéshozó, aki az adófizetők helyett vállal be egy ilyen világeseményt.

A hét egyik sztorija az, hogy újabb városban bukott el az olimpiai kezdeményezés. Ezúttal Hamburg lakossága döntött úgy, hogy inkább ne jelentkezzenek rendezőnek a 2024-es játékokra. Ez annak fényében némileg meglepő, hogy eleve azért ez a német város kandidált, mert máshol még kisebb volt az olimpia támogatottsága. És már nem ez az első ilyen szavazás Németországban, így bukott el egy téli olimpiai terv is.

Egyre kevesebb tehát Budapest riválisa ebben a versengésben. Ez nagyon szép, de... Nézzünk kicsit a dolgok mögé! Azért üzenete van annak, hogy az európai szinten szegénynek nem nevezhető Hamburgban nemet mondtak a rendezésre. Ha jól emlékszem a számokra, 3500 milliárd forintnak megfelelő költségvetéssel kalkuláltak, amit nem akartak vállalni az emberek. Túl sok ez pár hét felhajtásért, nyilván így gondolkodtak.

Nálunk ennek az összegnek a töredékét tervezték be a rendezésre. Ez két dolgot jelenthet: mi ennyivel fejlettebbek, ügyesebbek és racionálisabbak vagyunk, mint a szerény lehetőségekkel rendelkező Hamburg, tehát nem kell annyit költeni. A másik lehetőség az, hogy porhintés az egész, durván alulkalkulált költségvetése van a budapesti rendezésnek, ami majd az idő múlásával többszörösére nő. Példát épp találunk rá: így lett a 14 milliárd forintos vizes világbajnokságból 50 milliárdos buli, és utóbbi összeghez is hozzá kell még csapni pár rongyos milliárdot minden bizonnyal. Szóval esélyes, hogy a mi olimpiánk sem fog megállni 780 milliárdból, lesz az annak a duplája vagy triplája is- de ha tévednék, akkor is komoly pénzekről beszélünk.

Így hát az ember joggal vélhetné úgy, akár Budapesten is lehetne népszavazás a kérdésről. Mert kis hazánk gazdasági ereje kissé elmarad Németországétól, ott ezer milliárd plusz talán nem csapja földhöz az országot, de nálunk kicsit más a lépték. Ám a főpolgármester szerint szavaztatni butaság, hiszen a szavazóknak nincs elegendő információja a megalapozott döntéshez.

Első kérdésem: miért nincs? Az ország egyik legnagyobb léptékű beruházásáról beszélünk, mi az, hogy az adófizetők, akik végül a számlát állják, nem tudhatják, mit finanszíroznak a zsebükre? Miért ne dönthetnék arról én, hogy olimpiára vagy egészségügyre adnék több száz, akár több ezer milliárd forintot? Legyen nyilvános mi mibe kerül, és majd döntünk felelősen. Nem kell azért hülyének nézni azt a pár millió embert, aki épp nem a budapesti közgyűlés padsoraiban ül.

A helyzet az, hogy a valódi felelősséget ugyanis jelen állás szerint mi viseljük. Ha netán, véletlenül, teljesen hihetetlen módon kicsivel mégiscsak drágább lesz az olimpia rendezése, az információk birtokában levő Tarlós István tolja bele a plusz milliárdokat, vagy mi, akiket kihagytak a döntésből?

Nekem semmi bajom a fejem feletti döntéssel, ha a hibák következményét is más viseli. Ne legyen népszavazás, rendben van- de ha esetleg túllépik a költségeket, akkor a döntéshozók, a beruházás irányítói teljes vagyonukkal feleljenek, és ha az nem elég, akkor nyugodtan lehet pár évet ülni is, amiért becsapták az embereket. Ugyanis az én szememben sima átverés az, hogy azt mondja valaki, ő jobb, okosabb döntést hoz, mi legyen a közös pénzből, aztán amikor kiderül, a döntés megalapozatlan, kérdés nélkül még többet követel az adófizetőktől. Könnyű más kárára tévedni! Nem állítom, hogy bárki máris csalna, de azt tartom, hogy lehetnek még itt váratlan meglepetések. A népszavazás azt a felhatalmazást adja meg, hogy bátran lehet tervezni, mert mi mind közösen hiszünk az olimpiarendezés nagy álmában. Ha a többség erre szavaz, akkor tisztában vannak azzal, sokba kerül ez a móka, de mégis ezt akarják.

Nem kell félni attól, hogy az emberek tájékozatlanok vagy buták. Akkor nem voltak azok, amikor megszavazták Tarlós Istvánt főpolgármesternek? Pontosan ugyanazokról az emberekről beszél most ő, akiknek köszönhetően vezeti a várost! Tisztelje meg legalább a saját szavazóit azzal, hogy egyáltalán megvizsgálják a népszavazás lehetőségét.

Értem én, hogy nem lehet minden húszezer forintos kátyújavítás mellé népszavazást állítani, de az olimpia egy kicsit más nagyságrend. Lássanak el információval, győzzenek meg, vállaljanak felelősséget, és akkor majd a szavazók igenis tudnak döntést hozni. Nem vagyunk semmivel sem rosszabbak, mint a német átlagemberek, akik megkapták ezt a lehetőséget. Viszont szemmel láthatóan vezetőink nem érnek fel a német politikusokhoz, akik akár a bukást is felvállalják és elfogadják, ha ez a közösség döntése. Mert tisztában vannak vele, egy olimpia nem egy maroknyi fejes játszótere, hanem egy egész város, egy egész ország nagy, közös vállalkozása.

New Yorkból egészen Londonba szeretne elúszni egy informatikus 2017-ben. 

A Dél-Afrikában született, de Angliában élő, 38 esztendős Michael Ventre természetesen nem a gazdasági bevándorlás új útvonalát szeretné felderíteni, egyszerűen csak valami nagy eredményt elérni. Saját bevallása szerint nem igazán jó úszó, csak nagyon kitartó- és ezt bizonyítja, hogy több sikeres hosszú távú nyílt tengeri úszást tudhat már maga mögött.

Az az igazság, bármennyire szép dolog az, hogy valaki átússza az Atlanti-óceánt, ezeknek a vállalkozásoknak olyan sok értelme nincs. A sportember számára nagy eredmény, büszke lehet rá az ember, de mivel manapság mindenki rekordokat hajszol, csak egy bravúros teljesítmény lenne a sok közül. De ellentétben mondjuk a korai sarkkutatókkal, búvárokkal, barlangászokkal, akik az ismeretlent fedezték fel, nem tapos ki új utakat: nyilván nem kezdenek el a példáját követve úszva közlekedni a kontinensek közt.

Már csak azért sem valószínű ez, mert egy ilyen rekordkísérlet nem olcsó mulatság. Ismét példálózni lehet a régi felfedezőkkel, akik közül sokan nem élték túl a nagy utat, Ventre már biztosra mehet: komoly segítőcsapatot szervez, rendelkezükre állnak hajók, műholdas navigációs és kommunikációs eszközök, és vészhelyzetben nyilván jönne a mentőhelikopter is. Nem mondom, hogy így könnyű átúszni az óceánt, de azért az is tény, nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan tempózni fog hónapokon át. 

És ez a móka sok pénzbe kerül ám, 40,000 fontot, azaz közel 18 millió forintot szeretne rá összeszedni Ventre. Egyéni támogatók adományai mellett komoly szponzorkeresésbe is fogott, ami azért is nehéz mostanában, mert minden őrült rekord kapcsán meg szokták keresni a potenciális támogatókat azok, akik nem a saját pénzüket akarják kockáztatni. 

Persze be lett dobva a jótékonyság témája is, mert ma már ez is kötelező. Az óceánátúszó az Oxfam nevű szervezetet akarja támogatni és népszerűsíteni. Elkölt tehát pár milliót, ő és csapata több, mint egy fél éven át lesz tengeren azért, hogy így harcoljon a szegénység ellen. Nagyon jó, hogy ennyi jótékony ember van a világon, aki azért mászik saját örömére hegyet meg száll tengerre pár hónapig, hogy ezzel segítsen, bár nekem nem olyan könnyű látni az összefüggést. Ventre is leírja, hogy a pénzgyűjtés jelen stádiumban csak arról szól, hogy az ő útját szponzorálják, és csakis akkor utal bármennyit is az Oxfam részére, ha többen beállnak mögé, és megmarad valamennyi. Adott esetben a jóhiszemű, segítő szándékú emberek 40,000 fontot adnak az úszónak és mondjuk 400 fonttal harcolnak a szegénység felszámolásáért- alakulhat így a forgatókönyv.

Ráadásul arra sincs garancia, hogy nem fordulnak vissza pár nap vagy pár hét után. A pénz elmegy, csak épp nem a szegényekhez jut el, és még rekord se lesz belőle. Nem egy példát láthattunk már, amikor merész kalandorok (magyarok is) nekivágtak az ismeretlennek, aztán szép csendben feladták az egészet, nyilván a szponzorok nagy örömére. 

Addig viszont mindig lesznek ilyen próbálkozások, amíg erre pénzt lehet szerezni, mert érdekli valamilyen szinten az embereket. Ám azt tippelem, előbb-utóbb megunjuk, hogy minden nap valami "fantasztikus teljesítményről" olvashatunk, ami igazán nem ad semmit nekünk. És akkor végre megint lehet kitalálni valami újat és izgalmasat, netán felfigyelhetünk azokra a nagy teljesítményekre, amiket tényleg saját erőből érnek el, a saját környezetükben, és minket is arra inspirálnak, hogy kövessük a példájukat.

Most mindenki a magyar focisták jutalmán lovagol, de azért pár dolgot érdemes átgondolni ennek kapcsán.

Egyrészt nem fura, hogy akkor nagy az ujjongás, amikor 44 év után ott lehet a válogatott az Európa-bajnokságon, de amint ennek a honoráriuma kerül szóba, máris léhűtő falábúak lesznek a játékosokból? Tudomásul kell venni, ezek a focisták olyan mezőnyben versengenek, ahol minden valamirevaló válogatottban profi, igen jól kereső játékosok a riválisok.

Sok pénzt kapnak a többi csapat játékosai is, és bármennyire nem tetszik ez valakinek, ha nem lenne jutalom, azért olyan nagyon nem erőltetnék a válogatottban való szereplést a sztárok. És ez teljesen érthető: a nemzeti mezben is durván le lehet sérülni, és ha ezzel veszélybe kerül a jól fizető szerződés a klubban, akkor inkább nem teszi magát annyira oda a futballista egy kis ingyen meccsért. Mert szép dolog a hazaszeretet, de a pénz sem rossz ám. 

Szóval a riválisok is premizálnak, mert a fociban manapság minden szinten komoly pénzek mozognak. És nem egy kiesett válogatott szurkolói örülnének, ha most lehetne jutalmazni a játékosokat, de ehelyett nem lesz kiért szorítaniuk.

Viszont felmerült egy másik tényező is, hogy olimpiai bajnoki címért sem kapnak annyit legjobbjaink, mint most ezért a sikerért a futballisták. Hát az tény, hogy a focisták nem nyerték meg az EB-t, csak a 24-be jutottak be, de ezzel együtt sem lehet összemérni a sportsikereket. Csak ezen a kontinensen több tucat erős rivális van fociban, miközben nem egy olimpiai sportág akad, ahol egy Európa-bajnokságon csak egy-két nemzet tud kiállítani erős csapatot- néha minden arany egy országba kerül. 

A sztori másik fele pedig az, hogy értem én a felháborodást, de ne feledjük, ma olyan sportágakból lehet megélni, amit régen kizárólag amatőr szinten lehetett űzni. És a profizmust a legnépszerűbb, legkedveltebb sportokban harcolták ki- például a labdarúgásban. Régen egy nagymenő atléta jutalma az volt, hogy jobb állást kapott titkárnőként a vagongyárban, ma viszont tele van minden pénzdíjas versenyekkel.

Nyugodtan lehet olvasgatni egykori kiváló tornászokról, sportlövőkről, vivókról, akik az edzésre csak munka mellett szakíthattak időt. Vajon mi lenne, ha ők vagy örököseik elkezdenék követelni a több tízmilliós jutalmakat az olimpiai aranyakért, hogy ha a mostaniaknak jár, visszamenőleg is adhatnák? Ők is nagyon becsületesen küzdöttek, sőt, talán még kevésbé is volt a dopping jelen az élsportban, és számomra tényleg nagyon becsülendő módon a szó nemes értelmében vett amatőrként jutottak a csúcsra.

Szóval amikor más sportágak képviselői morognak, akkor eszünkbe juthat, hogy ők is profitálnak ma abból, hogy az egykori focisták "pénzéhesek" voltak és kiharcolták a mind magasabb fizetéseket. Mert ez gyűrűzött ám tovább olyan sportágakba is, amelyek népszerűsége soha meg sem közelítette a futballét.

Lehet, hogy fáj valakinek, amiért mondjuk a tollaslabdával nem lehet annyit keresni mind labdakergetéssel, de azért nem kis dolog ám, hogy egyáltalán meg lehet élni ennyiféle sportból. És mutogathatunk a focistákra, de akadnak még kiugróan jól fizető sportágak: például a golf, a profi kosárlabda, a tenisz. Annak sincs szép indoka, nekik miért jár több, mégis így van: a piac diktál.

Az nem a magyar focisták hibája (persze nem is az ő érdemük), hogy a sportjukban más nagyságrendű pénzek forognak. Örüljünk annak, hogy egy ilyen szoros versengésben tudtak valami eredményt kiharcolni, és higgyük el, amit ők kapnak, az nem kiugró, hanem nagyon is átlagos ebben a mezőnyben. Ám azt kell mondjam, ez végre olyan pénzjutalom, amiért fel is tudtak mutatni valamit.