Sportfoglalkozás

Bár pár kupameccsel már felébredt téli álmából a magyar labdarúgás, a hétvégétől jön a bajnokság folytatása. Örüljünk?

A hazai foci megítélésének egészére rányomja a bélyegét a részvétel az Európa Bajnokság döntőjében. Ez akkor is valamilyen teljesítményt feltételez, ha az európai csapatok fele kijut már a tornára. A jegyvásárlásról jöttek hírek, és már azt is találgatja mindenki, Bernd Storck szövetségi kapitány kit válogat be az itthon és külföldön futballozó aranylábúakról. Van egyfajta izgalom, felfokozott várakozás, hiszen végre lesz jelentős fociünnep, amit nem csak kívülről szemlélnek a magyar szurkolók.

A kérdés nyilván az, hogy ettől még érdemes lesz-e kimenni a Paks-Vasas meccsre? Netán megnézni a tévében valamelyik rangadót? A válasz egyszerű és egyértelmű: egy frászt. Még az idén a mezőnyből kiemelkedő Fradi focija sem látványos vagy nagyon színvonalas, a középmezőnyt pedig inkább hagyjuk.

Miközben éltetjük a magyar foci előrelépését, mindenki láthatja a tendenciákat. Kevesen mennek ki az új, szép, drágán felépített ám szinte fenntarthatatlan stadionokba. Klubcsapataink Európában minden évben óriási pofonokba szaladnak bele. A gazdasági hátteret lehet elemezni, aki nem hunyta be a szemét, láthatta, állami támogatás nélkül nem lenne itt semmi.

A legjellemzőbb példa a felcsúti "akadémista" csapat. Miközben dicsérjük a sok pénzzel kitömött utánpótlást, a nagy helyzet az, hogy Zsidai és Forró révén rutinos, ám természetesen nem saját nevelésű magyarokat igazoltak, illetve Castillion vagy Csurkov révén pár légióssal erősítettek. Azért természetesen a Pancho Arénában is ott lehetnek a pálya közelében fiatal tehetségek, feltéve, hogy bevállalják a labdaszedést. Ha nem, akkor oda is szerződtetnek idegenlégióst, mert pénz az van dögivel. 

Fura kettősség az, hogy megvalósult egy régi álom az EB-szerepléssel, és sok-sok támogatás is jut a focinak, mégiscsak helyben jár a bajnokság. (És ekkor még talán jóindulatúak vagyunk, mert gyakran lecsúszásnak tűnik az, ami folyik nálunk...)

Szóval a felvetett kérdésre azért válasz az, hogy tényleg nem sok érvet lehet felhozni amellett, miért lenne jó magyar focit nézni. Szerencsére nem is nagyon fogunk kísértésbe esni, mert amióta a foci népszerűsítése érdekében jóval kevesebb magyar mérkőzést ad (immáron a közszolgálati) televízió, csupán szombat délutánra kell jobb progamot találni a hazai meccseknél.

Na, ez nem nagy kihívás...

Kutyával futni már olyan lejárt lemez- az 1,8 millió instagram követővel büszkélkedő Rachel Brathen kecskét kapott házikedvencnek párjától, és a jópofa állat beszáll a jógázásba is.

Rachel ugyanis a jóga egyik nagykövete manapság: a csinos lány körbeutazza a világot, közben bemutatja kedvenc ászanáit. Természetesen sok-sok videót is posztol, amik egy részén látható, a Penny Lane becenevű kiskecske is elég ügyesen mozog.

Félretéve a tréfát, abszolút nincs baj vele, ha az ember a kedves háziállatával együtt mozoghat. Sőt, baromi jó "edző" lehet egy örökmozgó kutya, akivel lehet sétálni, futni. Láttam már olyat, hogy valaki cicával túrázik, cicás jógás videókból pedig kifejezetten sok van. Most pedig már kecskés jóga is...

Szóval hajrá, így vagy úgy, mozogni (és azon belül jógázni) érdemes, és nagyon jó, ha valamire nem akadályként tekintünk, hanem pont bele tudjuk építeni a tevékenységünkbe. Nem csak a háziállat, hanem bármely családtag, a szülő vagy a gyerek bekapcsolódása is közös örömet adhat. Talán épp az fog inspirálni a rendszeres mozgásra, hogy minél jobb képet posztolhassunk. Elsőre vicces vagy furcsa motivációnak tűnhet- ám lehet, nagyon is beválik.

Ilyen könnyed, vidám hangulatú is lehet egy nehéz elemeket felvonultató talajgyakorlat.

Sophina DeJesus a UCLA hallgatója, és egyetemét képviselve vesz részt az NCAA bajnokságban. A fenti gyakorlatot is ilyen alkalommal mutatta be, ám azért keltett feltűnést, mert laza, a közönséget is szórakoztató mozdulatokat is beillesztett.

A 21 éves lány egyébként rendelkezik némi hip hop táncosi illetve színésznői rutinnal, így nem csoda, hogy tud szerepelni. Igazi tornászalkat a maga 155 centijével, de a kékre festett hajával nyilván könnyű megjegyezni. És persze szó nincs arról, hogy csak bohóckodott volna a gyakorlat során...

Az amerikai egyetemi bajnokságokat egyébként roppant komolyan veszik, nagy a versengés. De az egy dolog, hogy milyen a gyakorlat, emellett mégiscsak fiatal, lelkes lányokról, fiúkról van szó, akik a sok munka ellenére tudják élvezni a tornát. És ennek nagyszerű bizonyítéka az, ahogy Sophinát a csapattársai is biztatják a szőnyeg mellett.

Ő egyébként ügyes versenyző, de a bombaerős amerikai válogatottba nem került be. A kívülálló számára így is hihetetlen mutatványokra képes- jó tudni, ez még nem világbajnok gyakorlat. Ám azokkal szemben ezt laikusnak is jó nézni, mert magával ragad minket Sophina lendülete, egyénisége. A mai vért izzadó, küzdő, harcoló élsportban nagyon jó ilyet látni...

Miközben a nagy nemzetközi tornák felhígulnak, az európai topklubok úgy mondanak le a saját szuperligáról, hogy a Bajnokok Ligáján belül valósítanák meg azt. Nem vagyok benne biztos, hogy akármelyik irányt érdemes támogatni.

Pár napja írtam arról, a nemzeti bajnokságok feletti szuperliga irányába tendál a világ az öreg kontinensen. Valahol érthető, hogy a Barcelona több fantáziát lát abban, hogy hétről hétre Juventus, Bayern München, Manchester United szintű riválisokkal csapjon össze a Getafe és az Osasuna helyett, csak kérdés, mit szól ehhez az egyszerű szurkoló. (Valószínűleg a most már egyre nagyobb tömegeket képviselő külföldi, csak a sztárok iránt érdeklődő rajongótábor nagyban támogatná.)

Ezzel a szuperligával mindig remekül lehetett zsarolni az UEFA vezetőit, akiknek fő bevételi forrása a Bajnokok Ligája szervezése. Így kaptak újabb és újabb kedvezményeket a legismertebb csapatok. Most megint felmerült az a kolosszális ötlet, hogy oké, nem kell szuperliga, de bizonyos "kiemelt" csapatok akkor is kerüljenek be a BL-be, ha a nemzeti bajnokságban nem sikerül ezt kiharcolni.

A vicces az, hogy az UEFA érdekeivel is ez esik egybe. Egy hatodik helyen végzett Real Madrid akkor is vonzóbb a BL-ben, ha odahaza nem villog éppenséggel. A problémát az jelenti, ha túl sok ilyen csapat van, akkor kit kell kihagyni a BL-ből? Mondjuk egy spanyol csapat a bajnokságban bronzérmes, ott lehetne a mezőnyben, de vissza kell lépnie egy másik csapat javára, aki mögötte végzett? Ha így lenne, ugyan mi motiválná odahaza a sztárcsapatok a legjobb játékosok szerepeltetésére? És mennyire lenne motivált egy kiscsapat, ha a kiharcolt BL-indulással nem élhet?

Ha pedig a kis futballnemzetek kárára csökkentenék a kvótát, azzal nem lehetne nagy népszerűségre szert tenni. Feltéve, hogy az albán, magyar, finn vagy ciprusi szurkolókat jobban érdekli a hazai bajnokság, mint a sztárcsapatokat felvonultató nemzetközi kupasorozat. Ma még talán ez a helyzet, de elnézve például a siralmas magyar nézőszámokat, nem vagyok benne biztos, nem fordul-e meg ez.

Miközben a klubfociban egy szűk elit érdekeit igyekeznek kiszolgálni, a válogatottak szintjén mintha más lenne a tendencia. Most épp ott tartunk, hogy szeretnének 40(!) csapatos foci világbajnokságot rendezni. 

Elképesztő ötlet, több okból is. Egyrészt ennyi csapat számára tornát rendezni sok idő, és iszonyú nagy pénz. Több, a torna után kihasználatlanul marad szuperstadiont kéne felhúzni, ráadásul feleslegesen. Egyszerűen nincs értelme annak, hogy Katar-Marokkó, vagy Ecuador-Finnország meccsekre kerüljön sor, mert surranópályán ilyen csapatok is odajuthatnak a világbajnokságra.

Az idei foci Európa Bajnokság esetében is érezhető az, hogy erősen felhígult a mezőny. Nem akarom bántani a mieinket, de ha nem emelik fel 24 csapatosra a tornát, nem sok sansz lett volna a kijutásra. Formálisan ugyan úgy tűnik, a selejtezőkön indult csapatoknak "csak" a 45 százaléka jutott ki a tornára, a valóság az, hogy inkább a minimális szinten esélyes indulók fele ott lesz. Az 53 európai csapatból ugyanis van legalább öt (például Gibraltár, Málta, Liechtenstein, Andorra, San Marino), ami kizárólag számszerűen növeli a mezőnyt. 50 meccs alatt összesen(!) 5 pontot kapartak össze...

Különösen akkor érdekes ez 24 csapatos mezőny, ha összevetjük azzal, hogy 1992-ben még csak 8 csapat jutott ki a tornára. A focivilágbajnokságon 1990-ben 24 csapat volt kinn, ennek majdnem a duplája lenne a 40. Tudom, unalmas az amerikai sportokat hozni összehasonlításként, de például az NFL-ben 1990-ben emelték 12-re 10-ről a rájátszás csapatainak a számát, és most, 25 évvel később is csak 12 csapat juthat tovább. Vérre menő viták vannak, legyen-e még két továbbjutó! Pedig a liga csapatainak száma 28-ról 32-re növekedett, tehát akár indokolható is lenne a rájátszás bővítése. Ám sokan úgy tartják, a több nem jelent jobbat, és az amerikaifoci vonzereje éppen abban rejlik, hogy vérre menő küzdelem folyik már a rájátszásért is.

A létszámnövelés ugyanis mindig azzal jár, hogy több és több csapat dőlhet hátra fordulókkal a selejtezők vége előtt. Persze lehet erre azt mondani, hogy na de a harmadik helyekért az utolsó percig folyt a versengés, de hadd ne legyek ettől elájulva. Főleg azért nem vagyok boldog az ilyesfajta lebonyolítástól, mert bizonyos szempontból hasonló hatást érne el az is, ha a BL-ben lennének örökös tagok: egyszerűen bővülne a csapatok száma, akiknek a meccsek egy részén nem szükséges hajtani, sőt, teljesen tartalékosan is elgurigázhatnának. 

Szerintem a sport lényege az lenne, hogy az éles tétmeccsekből legyen több, ne pedig a félvállról vett, komolytalan játszadozásból. Nem azt mondom, hogy feltétlenül vissza kell térni az EB-n a nyolccsapatos mezőnyhöz, de hogy nagyon rossz út lassan a teljes kontinenst kivinni egy gigatornára, abban biztos vagyok. És arról is meg vagyok győződve, ha lesznek kedvezményett klubok, amelyek mindig a BL-ben játszhatnak, az már csak egy lépésnyire van attól, hogy előbb-utóbb más be se kerülhessen az elitklubba. 

Már megint pár sztori, és megint ugyanoda kanyarodunk vissza: a sportban pénzért és dicsőségért sokan bármit bevállalnak.

Először egy belga bringás lányt kaptak el a vázba beépített aprócska motorral. Természetesen ő nem is érti a vádat, nem is az övé volt a felspécizett kerékpár, már csak az hiányzott, hogy kijelentse, ő ott sem volt, a verseny idején épp valahol Vanuatun napozott.

Régóta rebesgetik, hogy vannak olyan technikák, amikkel szinte lehetetlen a segéderőt igénybevevő biciklisek lebukása. Nem kell hogy hangsebességre gyorsítsa őket, elég pár százaléknyi rásegítés, ami egy ilyen szoros élmezőnyben elegendő lehet a győzelemhez.

Persze egy viszonylag ismeretlen versenyző lebukása nem bizonyíték arra, hogy mindenki segédmotort használ, és azt hiszem, a kerékpáros szövetség sem erőlteti a komoly ellenőrzéseket, mert óriási presztíveszteség lenne a vége. Már azt is nehéz magyarázni, hogy pár Tour de France-nak utólag megsemmisítették az eredményét, de azzal mi lenne, ha kiderülne, mostanában inkább a motorversenyek közé kellett volna sorolni a bringások vetélkedését?

Ugyanúgy roppant frusztráló lenne, ha a már annak idején is gyanakodva szemlélt, a kilencvenes években rekordokat halmozó kínai atléták (és úszók...) eredményeiket nem a teknősvér mágikus erejének, hanem nagyon is földhözragadt doppingnak köszönhették. Most előkerült egy levél, ami azt igazolja, bizony nyakig sárosak voltak edzők és versenyzők, központilag irányított program volt a teljesítményfokozásra, szó nem volt egyéni partizánakciókról. Persze doppingolni csak úgy lehet hatékonyan, ha benne vannak a sportolók és edzők mellett a sportvezetők, az ellenőrök is...

A gond csak az, hogy a sok év távlatából eltörölt eredmények, rekordok nem nagyon vigasztalják azokat, akik annak idején csalódottak voltak az érmekről lemaradva. A versenyzők nyilván sejtették, hogy kik doppingolnak, de ha megszólaltak volna, az a vesztes alaptalan vádaskodásának tűnt volna. Meglehet, többen inkább abbahagyták a versenyzést, hiszen úgy érezték, nem egyenlő esélyekkel indulnak. És az is lehet, mások azt mondták, ha mindenki teljesítményfokozókhoz nyúl, akkor ők is ezt teszik.

A teniszezők világát pedig megint másfajta botrány rengette meg: állítólag többen fogadási csalásokba keveredtek. Szándékosan vesztettek el meccseket, és a teniszben tényleg nem nehéz csalni. Egyetlen emberen múlik a dolog, nem kell egy egész csapatot lefizetni: maga a játékos "gyenge formát" fog ki aznap és kész. Van ilyen.

Az, hogy még az élmezőnybe tartozók is belekeveredtek, elég kellemetlen információ- már ha igazak a pletykák. Nevek egyelőre nincsenek, de amint felröppent az első hír, máris megjelentek újabb hírek gyanús fogadásokról. Én azt hiszem, nem a világelsők között kell keresni azokat, akik benne voltak a csalásban, hiszen ők így is milliókat kaszálnak. Viszont a második vonalban már csábító lehet egy kis könnyen megszerezhető pénz.

Ráadásul nagyon nehéz lebuktatni a csalókat, mert egy csapatsportágban túl sok ember tudhat a buliról, míg itt csak a sportoló meg aki lefizeti. Meglátjuk, kiderül-e valami, de nem vagyok optimista. Ha bizonyítják a csalást, akár többé a teniszre sem lehet ugyanúgy tekinteni, ha pedig nem, akkor az ember úgy érzi, nem tudják vagy nem akarják lebuktatni a trükközőket, és az szintén nagyon szomorú lenne.

Nem először, nem is utoljára írok a sportot átszövő tisztességtelenségről. Persze a fejétől bűzlik a hal, egyre buknak meg a lefizetett sportvezetők, akik nem odaítélték hanem inkább eladták nagy tornák szervezési jogát. És ezek buktatnák le a csalókat? Veszélybe sodorva ezzel a szponzoroktól származó óriási bevételeket, amiből szép fizetés jut nekik is? Költői kérdés.