Sportfoglalkozás

Mit üzen a nagyvilágnak Yanet Garcia idomainak látványos sikere?

Az elsősorban megjelenése miatt netes hírességé vált időjárásjelentő villámgyorsan óriási követőtáborra tett szert: 1,7 millió rajongója van az instagramon. Természetesen a hölgy leginkább olyan képeket tesz fel, amiken látványosan érvényesül a feneke. 

Vannak, akik szerint csak implantátumoknak köszönhető a tökéletes forma, míg ő nyilván a sok kemény edzésnek tulajdonítja a hibátlan alakját. Elég sűrűn posztol sportcuccban pózolós, gyúrós fotókat és minivideókat- naná, egyéni szponzora is van, ami több mint érthető, hiszen kiválóan érvényesülnek rajta a szűk felsők és nadrágok.

Szerintem egyértelmű, hogy Yanet valóban nagyon csinos nő, amiben van genetika is, edzés is, no meg az ügyes fotós munkája is. A nagy kérdés az, hogy az egyszeri hobbisportoló meríthet-e inspirációt a hölgy kétségkívül feltűnő megjelenéséből? Ha arra gondol, hogy lám, megéri edzeni mert a jó adottságú nőből nagyon csinos lehet, akkor igen. Ha viszont egy olyan "álomalakot" próbál elérni, amit a sztárok némelyike villant, akkor tévúton járhat.

Nem lehet és nem is kell egy fiatal, jó géneket öröklő és komoly stáb által segített és menedzselt celebbel versengeni, aki a megjelenéséből él, tehát nyilvánvalóan ennek rendel alá mindent. Egy átlagember, akinek belefér heti 2-3 futó- vagy edzőtermi alkalom, netán egy jóga- vagy aerobicóra, az elsősorban magához képest tud fejlődni, de ha Yanet Garcia feneke lesz a mérce, akkor hamar elvesztheti a kedvét. 

Ettől még persze lehet törekedni a fejlődésre, az ember bátran kitűzhet maga elé célokat. Nekem férfiemberként nem Yanet feneke a példa, de kétségkívül ismerek olyanokat, akikhez szeretnék jobban hasonlítani. Mégis, ha azon gondolkodok, megérte-e elkezdeni rendszeresen sportolni, nem kigyúrt hírességek fotóit nézegetem, hanem a sajátjaimat. A régieket!... Mert azokon bőven le tudom mérni, mekkorát változtam. 

Nem fognak milliók követni az instagramon, de ezt éppenséggel túlélem. Legalább nem kell megfelelni mások elvárásainak, akik tökéletes külsőt várnak el tőlem. Azt gondolom, a csak képekről, tévéből ismert "hibátlan" emberek tényleg rombolhatják az önképet, ám azt is csak póznak tartom, amikor "bátor" emberek feltesznek magukról képet, ahol láthatóak a ráncaik, kisebb zsírpárnáik. Ha ilyenre vagyok kíváncsi, elég belekukkantanom a tükörbe. Engem az nem inspirál, hogy más sem tökéletes, mert erre akkor is rá lehet jönni, ha nem becsukott szemmel megyek végig az utcán.

Ha valakinek pont Yanet Garciára van szüksége, akkor nosza, lehet követni. Abban nem vagyok biztos, hogy mindenkinek pont olyan jól fognak állni a színes cicanadrágok mint neki, de nyugtasson meg mindenkit a tudat, hogy neki kötelesség az, ami számunkra kikapcsolódás, lazítás, örömforrás: a mozgás.

Elhunyt Verebes József, és ugyanazon a napon egy harmadosztályú meccsen több néző volt, mint az NB1-es fordulóban összesen. Van miről beszélni, ha a magyar foci furcsaságai kerülnek szóba...

Verebes József, azaz a Mágus súlyos betegség után hunyt el. Verebes igazán sajátos alakja volt a hazai labdarúgásnak. Háromszor is bajnokságig vezette csapatait (kétszert a Rába ETO Győrt, egyszer az MTK-t), de szövetségi kapitányként megbukott. Volt egy stílusa, nyilatkozataival gyakran kavarta fel az állóvizet.

Sokan gúnyolódtak rajta, de azért jegyezzük meg, több mind fél tucat alkalommal dobogóra állhatott a csapatával, és ez azért még a magyar fociban sem jön össze mindenkinek. Sokan vernék ma a mellüket ilyen eredményekkel a hátuk mögött, de a tévében szakértők jelentős részének a negyede sem jött össze. Emlékszem, amikor annak idején magabiztosan mondta, ha megkapja az MTK-t, a csúcsra jut velük- és ebben igaza volt. Nem mindig jöttek be a jóslatai, de néha azért igen, és ezt azért valahol el lehet ismerni. Nyugodjon békében!

A Mágus inkább a közelmúlt embere volt, viszont ami a jelent illeti, a szurkolók, a klubvezetők és a szövetség fura belháborúja nagyon is jellemző a pillanatnyi helyzetre. Mondjuk ki, új stadionok ide vagy oda, bizonyos részeredményektől függetlenül általános az elégedetlenség a szurkolók körében. Ami van, az nem is élvezetes és nem is szerethető.

A Ferencváros helyzete a leginkább speciális. A csapat toronymagasan vezeti a bajnokságot, van szép új stadionjuk, bőven van pénz is (hogy miből, ne firtassuk, hogy ki miért adja a nevét hozzájuk, azt se), mégis állandó a konfliktus. És nem nézőtéri rendbontásokra gondolok, pont arról van szó, hogy a fradisták egy része bojkottálja a meccseket az új arénában. A hétvégén ötezren sem voltak az FTC hazai meccsén (jó idő volt, nem hétköznap délután, tehát magyarázkodásnak nincs helye), a harmadosztályban játszó FTC-tarcsit viszont több, mint tízezren biztatták Csepelen.

A demonstrációnak úgy van értelme, ha az valóban "odacsap". És ez most olyan volt, amikor az elsőosztályú meccs nézőszámának a duplája jött össze Csepelen, ráadásul nem volt semmilyen erőszakos, balhés cselekmény se. Kiderült, lehetne több szurkoló a meccseken is- ha nem is duplaannyi, mert ez egyedi alkalom volt, de a szövetség 10-15 százalékos emelkedéstől is nagyon boldog lenne, és rögvest beindulna a sikerkommunikáció. Talán nem kellene annyit füllenteni a nézőszámokat illetően, amik már így is szánalmasan alacsonyak.

Gyanítom, a klubok és a szövetség vezetői folyamatosan próbálnak egyeztetni. A röhej az, hogy mindenkinek ugyanaz lenne az érdeke: emelkedjen a fizető nézők száma. Az MLSZ már visszatáncolt a szurkolói kártyától, ám a Ferencváros esetén fontosabbnak látszik a vezetők presztízse. Úgy ragaszkodnak az ikonikus vénaszkennerhez, mintha semmi más módon nem lehetne kiszűrni a rendbontókat.

Ám olyan helyzetbe lavírozta magát a klubvezetés, ahonnan csak óriási arcvesztéssel lehetne kikerülni, ha engednének. És igazán semmi érdekük nem fűződik ehhez, hiszen a magyar foci messze nem üzleti alapú, a szponzori szerződések nem azért kötődnek, mert több vagy kevesebb szurkoló van kinn. Akkor miért hátrálnának meg néhány hőzöngő drukkerrel szemben? Járjanak Csepel-meccsre, kinek hiányoznak, vagy csápoljanak Deutsch Tamással együtt az új MTK-stadionban, ott mindig lesz bőven üres hely nekik.

Az a furcsa, hogy Verebes idején alapvetően a foci volt a téma. A balhék és a viták arról szóltak, hogy jó-e vagy rossz ami a pályán zajlik. Most viszont azzal már nem is nagyon kell törődni, mert egyértelmű, mélyponton van a bajnokság színvonala. Lehet, hogy van még lejjebb, nem tudom, mennyire rossz például a moldovai liga, de azt a szintet én már annyira se szeretném követni, mint a mostanit. Tehát ha így haladunk, akkor maguktól is megszűnnek a konfliktusok a megmaradt pár szurkolóval, mert teljesen elfogynak.

És hogy mire használjuk majd akkor a vadiúj stadionokat? Nem akarok ötleteket adni- aki felhúzta őket, majd kitalálja. Valamire biztos jók lesznek...

Sarapova doppinggal bukott meg, szponzorai pedig máris bátran kihátráltak mögüle. Még szerencse, hogy itt vannak ezek a multik, akik erkölcsi mércét mutatnak a számunkra.

A sztori röviden annyi, hogy pár éve felfigyeltek rá a doppingellenőrök, egy orosz körökben jól ismert szívgyógyszer nyomai bukkantak fel a sportolók szervezetében. Nem, szó sincs róla, hogy kardiológiák páciensei között toboroznák a jövő sztárjait, ennek a szernek van egy teljesítménynövelő hatása is. Amikor ez bebizonyosodott, tiltólistára került a szer- de úgy látszik, sokan nem vették észre, hogy 2016. január 1-től nem élhetnek a korábban legális doppinggal, így most a lebukott sportolók mind szankciókkal nézhetnek szembe.

Marija Sarapova, az eredményes és csinos teniszező egy volt a sok közül. Persze ő is komoly szívproblémákkal indokolta, miért szedte ezt a szert, az nyilván a véletlen műve, hogy pont jó teljesítményfokozásra is. Emlékszem, pár éve meg mindenki súlyos asztmás volt, arra szedtek valamit, amíg be nem tiltották. Aztán hirtelen el is múlt ez a járvány. 

Mindenesetre az orosz teniszezőnő most szomorúan kesereg, hiszen ő csak betegsége miatt gyógyszerezett állítása szerint- megjegyzendő, aki orvosilag tudja indokolni, annak eddig is, ezután is engedték a speciális szerek használatát. Fura, hogy egy élvonalbeli sportoló stábjában ezzel senki nem törődött. Serena Williams gyorsan támogatásáról biztosította riválisát, kijelentve, milyen bátor dolog volt kiállni a doppingügy után. Hát, ha nem áll ki, a végeredmény akkor is ugyanaz szerintem, szóval ez nem bátorság, inkább csak kármentés.

Aztán gyorsan pörögtek az események: három szponzor, a TAG Heuer, a Porsche és a Nike máris bejelentette, hogy a támogatásaikat felfüggesztik. No persze, ezek a cégek is emberbaráti, sportcentrikus alapon működnek, és még véletlenül sem arról van szó, hogy a jól eladható szőke szépséggel való hirdetésben több fantáziát láttak, mint az esetleg eredményesebb, de nem ennyire fotogén versenytársakban. Sarapova, bár voltak Grand Slam győzelmei, messze nem egyeduralkodója a tenisznek, viszont bevételei a reklámszerződéseknek köszönhetően bőven meghaladták mindenki másét.

Én értem, hogy a multinacionális cégek döntései racionális mérlegelésen alapulnak, de ettől még tény, a sportolók között is vannak egyenlőbbek ettől a szempontból. És nem hogy Sarapova doppingolása, de még Sarapova eredményei sem döntőek, amikor kiválasztják, kit támogat a cég- feltéve, amíg meg nem bukik a sportoló.

És kik is fordítottak most hátat a "csaló" sportolónak? Ott van például a Nike, ami igen csúnya botrányokba keveredett annak idején, hogy a harmadik világban gyártatja a méregdrágán árult cuccokat, és ott kizsákmányolt gyerekmunkások varrják azokat. A Porsche és a Volkswagen összefonódása közismert, és utóbbi sajátos "dízeldoppingjáról" beszélt az egész világ, amikor kiderült, hogy csaltak a teszteken. Szóval ki mutogathat itt kire erkölcsi fölénye tudatában?

A sport rég nem magasztos ügy ezekben a körökben- üzlet a javából. Ami épp árt az imázsnak, az nem jó, ami eladható, az jöhet. Pénzt lehet csinálni még a botrányból is, Lance Armstrongtól hiába vették el a címeket, hiába pártoltak el mellőle a támogatók, most éppen a doppingkrónikáival turnézza végig a sajtót. Sarapova is adhat még pár könnyes interjút, aztán lehet, egy év múlva a nagy visszatéréséről beszél mindenki, és szépen felsorakoznak mellette újabb szponzorok, akik profitálnának a csinos teniszezővel való együttműködésből. 

Megszoktuk, hogy a profi sportban a pénz mozgat mindent. Ezzel lassan már nincs is bajom- az jobban zavar, amikor ilyen helyzetben jön az álszentség. A sportoló győzni akar, bármi áron, a szponzor pedig több hasznot akar, szintén bármi áron. És hogy mit akar a néző? Úgy látszik, rajongani- bármi áron...

Bekövetkezett, amire mindenki számított: Peyton Manning a szögre akasztja a futballcipőt. 

A tengerentúli sportoldalak egy napja folyamatosan arról írnak, hogy hétfőn személyesen jelenti be az amerikaifoci élő legendája, Peyton Manning, hogy befejezi aktív pályafutását.

A döntésben semmi meglepő nincs. Egyrészt Manning és csapata, a Denver Broncos megnyerte a legutóbbi Super Bowl-t, tehát a csúcson hagyhatja abba. Másrészt játéka az utóbbi időszakban látványosan visszaesett, és nehéz arra számítani, hogy újból a régi lesz, hiszen hamarosan betölti a 40. életévét. Harmadrészt pedig ha nem megy el magától, jó eséllyel a klubja küldi el, mert a veterán, messze nem fénykorát idéző irányító március 9-én 19 millió dollárral gazdagodott volna, ha a Broncos keretében van. Ám ezt a pénzt már senki nem fizetné ki neki a ligában, bármekkora legenda.

Az elkövetkezendő időszak természetesen Manningről fog szólni, és az elemzők a tengerentúlon annyira imádott "legacy", azaz örökség kérdését boncolgatják. Fellángolnak a "GOAT", azaz minden idők legjobbja viták is. Az NFL-ben mindenre van statisztika, így mindig lehet találni bőven érvet arra, valaki mitől jobb bárki másnál. Kétségtelen, Manning az alapszakaszok királya, öt MVP címmel, a legtöbb touchdown passzal és passzolt yarddal. Emellett még birtokol sok rekordot, némelyiket talán sokáig nem is dönti meg senki. 18 éven át dobálta a lasztit, karrierje túlnyomó részében fantasztikus sikerrel, az elismerések végigkísérték egészen attól kezdve, hogy elsőként választották ki a drafton.

De a futball is csak olyan sport, ahol a végső győzelmek nyomnak igazán sokat a latban. Manning két Super Bowl diadallal zárta pályafutását, Terry Bradshaw, Joe Montana és Tom Brady ezzel szemben négy alkalommal nyerte el a Lombardi-trófeát. Ráadásként utóbbiak sokkal többet tettek hozzá csapataik sikeréhez a nagy meccseken: Montana például a négy nagydöntőben 11 touchdown-passzal és nulla eladott labdával zárt, Manning négy döntőjében 3 TD-passzal szemben ötször adta el a labdát. Az idei Super Bowl enyhén szólva sem Manningről szólt, hiszen 141 yardot sikerült szerezni a passzaival- ha nincs a brutálisan jó Broncos-védelem, aligha jött volna össze az áhított második bajnoki cím.

Ám az amerikaifoci igazi, vérbeli csapatjáték. Ugyan Peyton nem sziporkázott a döntőben, de ne vegyük el tőle azt az érdemet, hogy az AFC-döntőben az esélyesebbnek gondolt New England Patriots ellen roppant megbízhatóan játszott, és két kulcsfontosságú touchdown-átadásával kedvező helyzetbe hozta csapatát. Nincs az a védelem, ami a túl sokszor hibázó támadókat mindig ki tudná húzni a csávából. Tehát megtette a magáét- most ennyi kellett tőle, és ezért ugyanúgy kiérdemelte a gyűrűt, mint a Super Bowl MVP Von Miller. 

Természetesen jó érzés lehet, amikor az ember neve szóba kerülhet minden idők legnagyobbjai között, ám úgy érzem, óriási a különbség a pályán kiharcolt és az újságírók által odaítélt címek között az előbbiek javára. Ahogy Messi is elismerte, minden Aranylabdáját odaadná egy világbajnoki címért, Manning se tudna úgy örülni szívből az MVP-címeknek, ha nem nyert volna soha Super Bowl-t. A sok díjat begyűjtő, ám gyűrű nélkül maradó Dan Marino például sokat mesélhetne erről. 

Az igazán nagy sportolók ugyanis nyernek. És hosszú idő távlatából azok neve marad fenn, akik csapataikat eljuttatták a végső győzelemig- Otto Graham, Johnny Unitas, Roger Staubach, és a fent említett Bradshaw, Montana, Brady trió tagjai mind ugyanezért igazán híresek. Az ok igen egyszerű: a különféle odaítélt címek, a Pro Bowl-meghívás az egyes játékosoknak szólnak, de a szurkolókat korlátozottan boldogítják. Ők a bajnoki győzelem örömét akarják átélni, és számukra értelemszerűen az a legjobb játékos a világon, akinek köszönhetik a Super Bowl-címet. 

Szóval meghagyom a csámcsogást a minden idők legjobb játékosa kérdésről az ebből élő amerikai sportújságíróknak. Mindenki tudja, hogy értelmetlen az egész vita, hogy összemérhetetlenek a teljesítmények, hogy a következő nagy játékoslegenda visszavonulásánál (ez Brady lehet pár év múlva) pont ugyanez lesz a téma, csak ő lesz a fókuszban. 

Ami bizonyosan tudható, az az, hogy ki a jelen legjobbja: a Denver Broncos (South Park-nyelven a Denveri Musztángok bajnokcsapata), aminek a kulcsfontosságú tagja Peyton Manning is. Óriási érzés lehet győztesként visszavonulni, ilyen karrier után, bizonyára kárpótlást jelent pár komoly csalódásért. Mert a sportban még a nagyon jók is elbukhatnak időnként- de legendák csak a győztesekből lesznek.

Valljuk be, időnként a bénázó sportolók "teljesítménye" éppen annyira szórakoztató, mint a zseniálisan játszóké. Ezúttal a Malaga kapusa, Kameni rukkolt elő egy már-már művészi öngóllal, amikor egy beadást gyönyörűen a kapujába ütött.

A kapussors már csak egy ilyen. Míg egy csatár fél tucat rossz passz után is vállat vonhat, a kihagyott helyzetei miatt is csak ideig-óráig bosszankodnak a szurkolók, sőt, egy góllal minden feledtet, ez a szegény hálóőr örökre helyet bérelt magának a vicces összeállításokban. És ráadásul még a meccset is elbukták...