Sportfoglalkozás

Eltűntek a sport világából a jó értelemben vett amatőrök, és ennek nem feltétlenül örül az ember.

Most került a mozikba az 1988-as téli olimpián csetlő-botló angol síugró, Michael Edwards sztoriját feldolgozó film. A Calgary játékokat már én is néztem, a síugrásra is emlékszem, és arra is, ahogy a riporterek jót viccelődtek az Eddie a sas néven emlegetett igazi amatőr sportemberrel. De a tréfákkal együtt mégis elismerte valahol az ember azt a teljesítményt, hogy a rövidlátó kőműves a saját erejéből eljutott egy olimpiára, és versenyzett.

Aztán a nemzetközi szövetség lépett, és hamarosan jöttek az olimpiai kvalifikációs versenyek. A sport igazán globálissá vált, és kvóták nélkül kezelhetetlen gigarendezvénnyé váltak volna az olimpiák. Messze van már az az idő, amikor egy teljesen amatőr, lelkesedés által hajtott fiatal, mint mondjuk Hajós Alfréd, elutazik a nagy versenyre és kiharcolja a győzelmet! Először csak a nyugati országokban vált iparszerűvé a sport, aztán a szocialista blokkban vált kiemeltté a versenysport (akár állami doppingprogamokkal megtámogatva), majd egyre-másra bukkantak fel afrikai sportcsillagok. Manapság pedig már azt is láthatjuk, amint gazdag arab országok bajnokokat igazolnak le.

Szó nincs már lelkes amatőrökről. Szeretem, tisztelem, becsülöm a magyar sportolókat, de mind tudjuk, nekik már az élsport a főállásuk, máshogy nem nagyon lehet a csúcson maradni. És ez mindenhol így van az egész világon.

Jó volt szimpatizálni Eddie-vel, a jamaikai bobcsapattal, és sok más olyan amatőr fiatallal, akiknek tényleg a részvétel volt a fontos, nem a győzelem. De ma már a kijutás is olyan öldöklő küzdelemben dől el, hogy szó nem lehet kedvtelésről. Hiszen a felkészüléshez is pénz kell, a kvalifikációs tornákon részt venni sem két fillér. Kétségtelen, hogy cserébe az olimpiákon tényleg a legjobbak lehetnek ott, az előfutamokban is nagy versenyeket látunk.

Csak egy kicsit elveszett az az érzés, hogy a sport mégiscsak örömforrás, amit élvezni is lehet. Amikor a zenészként ismert Vanessa Mae síelőként kijutott az olimpiára, nem az volt a reakció, hogy derék dolog tőle, amiért alapvetően amatőrként megállta a helyét, hanem elkezdték firtatni, nem hamisították-e meg az eredményeit, jogosan nevezték-e egyáltalán. Felteszem a kérdést: számított? Bárki esélyeit rontotta, hogy ott volt Szocsiban? 

Az emberek igenis kíváncsiak arra is, amikor egy átlagember múlja felül önmagát. Imádják az egész világon például azokat a táncos showműsorokat, amikor az élet más területein híressé vált emberek próbálnak profi táncosok oldalán komoly koreográfiákat megtanulni. Néha mosolygunk rajtuk, néha megtapsoljuk őket, amikor bizonyítják, egy kis gyakorlással, némi erőfeszítéssel milyen szép eredményeket lehet elérni.

Egy olimpiai bajnok atléta lassan már nem nagyon tud példaképpé válni, olyan emberfeletti teljesítményre képes például egy Usain Bolt. De amikor egy amatőr bizonyítja, igenis képes odakerülni a legjobbak közé, és az utolsó hely is tiszteletre méltó, ha megharcoltak érte, lehet inspiráló. Ám ez az élmény a most felnövő generációk számára már ismeretlen- ők már nem látnak Eddie-hez hasonló embereket az olimpiákon. Furcsa, de igaz, hogy néha egy szimpatikus vesztes hiányozhat annyira, mint egy bajnok...

Már-már etikátlan, milyen menő szörfös képeket oszt meg Bódi Sylvi a Facebook-, instagram oldalán.

Az emberben persze van egy jó adag irigység, naná, és miért is ne lenne. Ilyenek vagyunk, de ebben van annyi jó, hogy motivál is. És amikor nekünk sikerül valami menő helyre eljutni, és barátainkat bosszantva tudunk pár ütős képet megosztani, hirtelen a másik oldalról élvezhetjük ki mások irigykedését. 

Kinek-kinek más út vezet el ahhoz, hogy a hobbija legyen a megélhetésének forrása. Kell hozzá adottság, szerencse, kitartás, és így tovább. Ha én magam sose jutottam volna el egzotikus pontjaira a világnak, akkor talán együtt tudnék érezni azokkal, akik Sylvinek beszólnak. Ám tudom, hogy néha sikerül megvalósítani egy álmot, de ez szinte soha nem a véletlen műve. Az illúzió, hogy elég csinosnak születni, és aztán miénk a világ. Sylvi igazi modellalkat, de szerintem ő is tudja, hogy rajta kívül vannak még szép lányok. Mindannyian láttunk és látunk vonzó nőket, ám ennél több kell.

Az irigység is lehet pozitív, az is lehet inspiráló, ha hisszük, valahol, valami nagy élmény ránk is vár, csak tenni kell érte. A neten nagyon kemény beszólóművészek egy része nem sok teljesítményt tud felmutatni. Az, hogy a szörfös sellő ilyen jól mutat a képeken, nem véletlen: keményen edz itthon, szárazon is, és nyilván van abban munka, hogy a deszkával is ügyesen boldogul. Tudja, hogy ez kell ahhoz, hogy szenvedélyének hódolhasson, hát megteszi.

A sportos életmód is lehet hivatás, de messzire csak akkor lehet vele eljutni, ha az ember kitartó. Olvasom, látom, mennyien ekézik a fitneszmodelleket például- kétségtelen, hogy nem tetszik mindenkinek a kidolgozott izomzat, de akkor is látni, értékelni kell, mennyi erőfeszítés van mögötte. Tudom, hogy egy irodában napi 9 órákat ledolgozni sem könnyű, és tisztában vagyok vele, ehhez képest "játéknak" látszik egy kis edzés, főleg, ha csak a végeredményt látjuk, a boldogan szörfözgető modellt. Ám azt se higgyük, ő ne irigyelne mást azért, mert élen jár a tudományban, művészetben. Mindenkinek a saját esélyeivel kell élnie- neki más lehetőségek nyíltak meg, ő ebbe fektetett több évnyi melót. És ez hiába nem látszik egy ilyen képen, mégis benne van valahol.

Szóval irigylem-e Sylvit? Természetesen igen. Mindamellett inspirál is, és eszembe juttatja, én is tehetek magamért többet. Noha nem kerülök címlapra, megélhetem azt a kellemes élményt, amikor valaki egy kicsit rám irigykedik. Remélem elhiszi nekem mindenki, a magam életében én is megdolgozok ezért.

A tavasz közeledtével ismét nagyobb kedvem van odakinn futni, mozogni. Mivel az utóbbi pár hétben egy családtag is csatlakozott a sportoláshoz a teremben, most velem tartott a Duna partjára is.

Ilyenkor már jó dolog kocogni, és közben egy keveset erősíteni. Itt a III. kerületben vannak szabadtéri eszközök, szerencsére (vagy pont nem?) kevesen voltak az utunkba eső helyen, lehetett használni mindet.

Aztán folytattuk a futást, és a parton több futó jött velünk szembe, némelyikük egy könnyed intéssel üdvözölt. Mivel partnerem még nem nagyon futott odakinn, meglepte ez a kis közösségi szellem- engem pedig az, hogy ha egyedül futok, ritkábban integetnek. Na ja, ennyit tesz, ha egy fiatal lány kocog velem...

El is gondolkodtam kicsit a dolgot. Bevallom, amikor egyedül rovom a kilométereket, magányosan futó nőknek nem integetnék. Nem a csajozás kedvéért sportolok, és azt sem szeretném, ha bárki félreértené, ha vigyorogva üdvözölném. Amikor mindenki zaklatást kiált mindenféle helyzetben, jobb óvatosnak lenni. És azt is megértem, ha egy nő nem integet egy pasasnak, mert ő sem szeretne félreértést.

Ha mindenki jobb érzéséhez az járul hozzá, hogy megtartjuk az illendő távolságot, hát legyen. Én azt szeretném, ha mindenkinek örömet okozna a mozgás, és biztonságban érezné magát mindenki sport közben, bárhol, bármikor kocog. A futók közössége így ismeretlenül is összetartó, de soha nem tudjuk, nem bukkan-e fel valahol egy tolakodó alak. A biztató, barátságos intésben elvileg nincs semmi rossz, és amikor a fiatal sporttárs velem kocog, akkor talán senki nem is ért bele semmit- ezúttal a szembe jövő hölgyek is üdvözöltek kettőnket.

Pedig nem lenne ám rossz ha kicsit odafigyelnénk egymásra, pont azok érdekében, akik egyedül mennek kocogni. Hiszen túlnyomóan azok vagyunk többségben, akik számára ez csak sport, semmi más. Jó lenne bízni egymásban, mert egymásra számíthatunk bajban is. Nem csak zaklatásra, erőszakra gondolok, egy egyszerű rosszullétnél sem mindegy, hogy van-e a közelben segítség. Az üdvözlés gesztusa egy normális helyzetben csak ezt a laza közösségi érzést erősítené- remélem, egyszer pont ennyit is fog jelenteni.

Mindegy, úgy vagyok vele, ha kell, szívesen segítek az ismerős és ismeretlen sporttársaknak, az integetéstől függetlenül. Hiszek benne, hogy a normális felfogású hobbisportolókat sokkal több dolog köti össze, mint ami elválasztja.

Ha kíváncsiak vagyunk, honnan indulnak a különféle fitnesztrendek, egészen messzire kell visszatekinteni az időben: egy száz éves némafilm is sokat elárul arról, hogy régen is voltak ötletek a testedzésre.

Amikor manapság csoportos órák közt böngész valaki, zavarba ejtő változatossággal találkozhat. Azt elég sokan sejtik, hogy a jóga mint mozgásforma igencsak komoly hagyományokkal bír, a pilates se mai találmány. Aztán ott van a modernebbnek tűnő TRX, vagy a clubbell edzés, netán a harcművészetekkel ötvözött fitneszórák. A változatosság nagy- ám ezek a mozgásformák nem a semmiből pattantak elő.

Az emberek régen is mozogtak, csak épp ez jellemzően fizikai munkát jelentett, no meg egyáltalán a helyváltoztatást is, hiszen egy intenzív gyaloglás szintén égeti a kalóriát. Nyilván az egészen más életet élő gazdagok körében volt jellemzőbb az "edzés", például vívásórák, lovaglás formájában. 

A mi városias életmódunkból viszont hiányzik a fizikai munka, a rendszeres gyaloglás is, így aztán üzletet lehet csinálni a fitneszből. Azt gondolom, minden mindennel összefügg: a mozi, majd a tévé miatt nagyobb tömegeket lehetett elérni a különféle edzésmódszerekkel, és erre szép iparág épülhetett.

Ennek gyökereire jó illusztráció ez a régesrég készült némafilm, amin az látható, milyen eszközök segítségével mozog odahaza egy fittségre vágyó ifjú hölgy. Bokszoló módjára ütöget egy labdát, aztán előkerülnek a buzogányok, majd a gumikötél is. Végül könnyed gimnasztikával vezet le.

Mit üzen nekünk ez a felvétel? Nos, azt, hogy az egészségesebb élet utáni vágy nem újkeletű, és az sem, hogy hajlamosak vagyunk elhinni a különféle reklámok ígéreteit. Ezért vágunk bele lelkesen az új, divatos, hatékonyabbnak mondott mozgásformákba. Ezzel persze semmi gond nincs, hiszen szerintem pozitív dolog, ha az ember formában akarja tartani magát.

Ám azt látni kell, hogy sok újdonság inkább csak újraértelmezés, régi ötletek továbbfejlesztése. Egy pillanatig nem állítom, hogy a némafilmes sportlady pont ugyanazt csinálja, mint amit mai utódai egy csoportos órán, mert nyilván rengeteg dolog fejlődött. Ami viszont változatlan, az a lelkesedés fontossága, mert a világ legjobb, legmodernebb mozgásformája is csak akkor ér valamit, ha valaki csinálja- és ez éppen úgy igaz a legegyszerűbb, legősibb edzésekre, mint a gyaloglás. Ha igazán elszánjuk magunkat, bármi hatékony lehet, míg ha nem vagyunk hajlandóak megmozdulni, akkor viszont semmilyen csúcstechnika sem segíthet.

Inspiráló tud lenni az emberre más aktivitása is, mint az a hétvégén kiderült. 

Az elmúlt pár napban Belgiumban voltam, ahol ugyan kicsit hűvös volt márciushoz képest, de azért bedobtam rutinosan pár alap futós cuccot. Sok helyet nem foglal és sose lehet tudni,  lesz-e kedvem kocogni. 

Igen közel volt szállásunkhoz az aprított fával borított finn futópálya, szóval a lehetőség adott volt. Ám azt nem tudtam, hogy alaposan nekiestek a parknak amiben a futókör van, és amire ablakunk nézett. Sok cserjét kivágtak, így az ablakból akadálytalanul lehet látni a pálya egy szakaszát. 

Nincs is ezzel semmi gond. Ha kilestem, láttam a köröket rovó sporttársakat. És nem tudtam úgy kinézni az ablakon, hogy fel ne bukkanjon egy kocogó. Fiatalok és idősek, tempósabban futók és kocogás közben társalgó barátnők. Reggel, délben és este is, ugyanis a kört éjfélig kivilágítják. 

Hiába volt barátságtalan az idő, nem volt megállás. Ahogy néztem a többi futót, úgy jött meg egyre inkább az én kedvem is. És vasárnap délután csatlakoztam is a belga kocogókhoz. Nem mentem túl jó tempóban, de ez mit se számított. Lehet,  a környékbeli ablakokból ezúttal engem láthatott valaki poroszkálni, akinek én hoztam meg a kedvét a futáshoz? Mondjuk erre kevés az esély, mert mindig kinn vannak jó sokan- és ez csak egy pálya, van a közelben másik is. 

A lényeg az, hogy hagytam magam elcsábulni pár kilométernyi futás erejéig. Elsősorban rólam szól a történet, arról, hogy én mit választok, és én milyen inspirációra vagyok nyitott. Belgiumban legalább akkora a csokoládé és a sör csábítása, mint a kocogásé. Nem is mondtam nemet azokra sem- ám bizonyítottam magamnak is, hogy minden összeegyeztethető.