Sportfoglalkozás

Hát, a végén még kiderül hogy Sarapova "ártatlan", meg vele együtt vagy száz másik élsportoló, mert a meldonium szervezetből kiürüléséről nincsenek pontos adatok.

Év eleje óta minden hétre jut egy pár hír arról, melyik atléta, korcsolyázó, teniszező bukott le az eredetileg szívgyógyszerként alkalmazott szerrel, ami januártól tiltólistára került. Igazi sztárok is voltak közülük, és talán csak azért nem volt botrány, mert lassan a sportkedvelők is immunisak lettek a doppingsztorikra. Mióta olyan ikonok buknak le mint Lance Armstrong, az ingerküszöbünk az egekben van.

És ha igaz, hogy a WADA most azt fontolgatja, a pozitív mintát produkált sportolók jó része folytathatja pályafutását, mert a hatóanyag kiürülése kapcsán kételyek merültek fel, csak széttárom a kezem. Egyrészt azért, mert nem nagyon kelt szimpátiát, ha a doppingot üldöző legfontosabb szervben balfékek dolgoznak. 

Másrészt pedig (és ez a lényeg a számomra): ezek az emberek, illetve még nagyon sokan tolták ezt a szívgyógyszert, mert afféle legális teljesítményfokozónak számított. Tudom, hogy ami nem nincs tiltva az szabályos, de ettől még egy dekával sem lett szimpatikusabb ez a sok "szívbeteg" világ- és olimpiai érmes sztár. 

Tisztában vagyok vele, hogy megvásárolható, legális tényezőkön is múlik egy-egy sportoló sikere: jobb felszerelés, jobb orvosi háttér, jobb edzéslehetőség dönthet amikor századmásodpercekről van szó. Aztán ne feledkezzünk arról, nem mindegy, ki mennyi munkát öl bele a felkészülésbe. 

No meg ott van az is, hogy nem születünk egyformának: tulajdonképpen rettentően igazságtalan, amiért én nem tudok úgy cselezni mint Messi vagy nem vagyok olyan gyors mint Usain Bolt. (Úgy mondják, titkos laboratóriumokban már dolgoznak a genetikailag módosított szuperembereken, nekik aztán már nem kell vacakolni olcsó doppingszerekkel.)

Ha nem tudják szabályozni a teljesítményfokozók használatát azok a szervek, akiknek elsősorban ez a feladata, akkor nem tudom, mit ér ez az egész bohóckodás. Elhiszem, hogy a kiürülés kérdéses, de ettől még inkorrekt előnyhöz jutottak éveken át bizonyos sportolók, akik a meldoniummal éltek. Hadd ne sajnáljam őket a "meghurcoltatás" miatt! Az így szerzett érmeikről hadd gondoljam azt, hogy nem igazán tisztán szerezték meg azokat. És ne legyenek illúzióink: aki a meldoniumot használta, minden más eszközt is bevetett a győzelem érdekében.

Szóval akár eltiltják, akár felmentik ezt a több, mint száz(!) sportolót, azon a tényen egyáltalán nem változtat, hogy az élsportnak része ez is. Ezzel pedig nehéz szimpatizálni, netán azonosulni. Nehéz lenne őszintén ünnepelni egy riói győztest, aki a mostani döntés után kapná vissza versenyzési jogát. 

Végre hallani a magyar futball nagyszerű izgalmakat tartogató harmadik vonaláról is! Az első osztályból ide száműzött győri klub szurkolói olyannyira zokon vették csapatuk gyenge játékát a Sárvár ellen, hogy rögtönzött pirotechnikai bemutatót tartottak, és hosszú ideig állt miattuk a mérkőzés.

Olvastam olyasmit, hogy a drukkerek direkt a balhéra mennek, már eddig is sok pénzbüntetést "harcoltak ki" a győri klubnak, de a mostani eset után vélhetően újabb kerek összeget utalhat az ETO az MLSZ-nek. 

Tulajdonképpen megértem én az ultrákat, akik nem is olyan régen a dobogóért harcoló csapatnak szoríthattak, most meg a harmadosztályban se kiugró teljesítményű csapat borzolja az idegeiket a botladozással. Mégis úgy érzem, ezzel a botránnyal nem nyer senki. Nehéz elképzelni, amint a focisták megtáltosodnak, az NB3 mezőnye pedig boldogan üdvözli az első osztályú hangulat ilyen megnyilvánulásait.

Nemrég a fradisták Csepelre zarándokoltak demonstrálni, és annak lényegesen szimpatikusabb volt a légköre, pedig sokkal többen voltak a győri kemény magnál. Fura, hogy a pesti zöld-fehérek rendes viselkedése most a mérce, de el kell ismerni, ha valami pozitívum a magyar futballban.

Egyre nehezebb kiigazodni, mi zajlik mifelénk: klubokat zárnak ki az első osztályból, a bajnok a saját szurkolóival hadakozik, a szövetség gyakorlatilag képtelen értelmes jövőképet felvázolni a hazai pontvadászatot illetően és így tovább. Egy tendencia állandósult csak: fogy az igazi szurkoló. A győri ultrák balhéztak, de mennyien lehettek? Hol vannak a régi, népes táborok? Az ember még azokat is kezdi szent őrültként tisztelni, akik petárdával és görögtűzzel zavarják meg a meccseket, ahelyett, hogy békésen, otthon töltenék a hétvégét a családdal. Mert ők még legalább kimennek!...

Egy NFL-játékos az amerikaifociban már elérte a csúcsot, most pedig a rögbiben próbál bizonyítani.

Van némi félreértés abban, hogy a tojáslabdával játszott sportok között tulajdonképpen mi a különbség. Az Egyesült Államokban egyeduralkodó amerikaifoci könnyen felismerhető arról, hogy sisakban, komoly védőfelszerelésben űzik, míg a rögbit ezek nélkül. A pontszerzés némileg hasonló, vagy be kell jutni az ellenfél célterületére, vagy rúgni lehet a labdát. 

Persze azért bőven van különbség, az amerikaifoci jól felismerhető rögzített posztjaihoz képest a rögbi ránézésre is máshogy zajlik. Nyilván megvan mind a két játéknak a szépsége- sőt, még rögbiből is többféle van. A hét fős csapatok által játszott változatban jóval rövidebbek a meccsek, potyognak a pontok, viszont ez lett olimpiai sportág. Nyilván ennek az is az oka, hogy látványos, sok országban űzött, és természetesen kevesebb főből állnak a küldöttségek, nem terhelik meg annyira a szervezőket. 

Nate Ebnert édesapja ismertette meg a rögbi alapjaival. Már gyerekként játszott apja barátaival, kifejezetten tehetségesnek bizonyult, a korosztályos válogatottba is bekerült. Rendszeresen játszott, amikor az Ohio State egyetemen tanulva jelentkezett az amerikaifoci-csapatba is. Nem ösztöndíjas újoncként kevés esélye volt arra, hogy játéklehetőséget kap, de a foggal-körömmel küzdő Ebner fekvette a kesztyűt. Édesapja azt mondta neki, hogy ha az NFL az álma, akkor tegyen meg érte mindent, mert csak így sikerülhet.

Ez volt az utolsó beszélgetésük, mert apját pár nappal később során egy rablótámadás során meggyilkolták. A magába zuhant fiatal játékos hónapokig önmaga árnyéka volt, aztán újra kezdte a harcot, beverekedte magát az Ohio State csapatába. Nem kis meglepetésre a drafton is akadt kérője, méghozzá a New England Patriots. A bikaerős gárda 53 fős keretébe kerülni sem kis teljesítmény, ám Ebnernek sikerült, ott is ragadt, és a speciális egység egyik legjobb játékosává nőtte ki magát. A 2014-es szezon végén pedig ő is tagja volt annak a Patriotsnak, ami elnyerte a Super Bowl-t. 

Azt hihetnénk, ez bőven elegendő kellene lennie egy olyan srácnak, akinek annyira nehéz volt az útja az NFL-ig. Ám Ebner apjára gondolva úgy döntött, ha már olimpiai sportág lett a rögbi, megcélozza a válogatott tagságot, és így kijuthat Rióba. A Patriots megadta neki az engedélyt arra,  hogy visszatérjen eredeti sportágához, és Ebner a Hong Kongban rendezett nemzetközi tornán máris letette a névjegyét egy látványos pontszerzéssel.

Meg kell jegyezni, Ebner nagy szerencséje, hogy mindenki jól jár azzal, ha ott van a rögbisek közt. Az NFL egyik legnagyobb sztárgárdájának tagjaként sokkal nagyobb figyelmet kap a szereplése, és rajta keresztül az amerikai rögbiválogatott is- ha ő nincs, tuti, én sem olvasok utána, hányféle rögbit űznek. A Patriotsnak pedig nem árt, hogy a holtszezonban elengedik a játékost, és így rettentően jó fejnek tűnnek, akik támogatják Ebner különleges ambícióit. Ha sikeres lesz, akkor pedig büszkélkedhetnek vele.

Az másik kérdés, hogy kijut-e Rióba Ebner, és ha igen, mire mennek ott a válogatottal. Az biztos, hogy iszonyú nagy küzdő, tehát rajta nem fog múlni sem a csapatba kerülés, sem a csapat szereplése. Pont emiatt várja vissza az NFL-be is a Patriots, ha véget ér a rögbis kaland.

Egy napot töprengtem azon, megér-e egy bejegyzést ez a téma. De hát sport is, aktuális is, miért ne?

Bajnok lett a Fradi a hétvégén, méghozzá 29. alkalommal. Most nem akarom firtatni, hogyan, milyen pénzekből vásárolgatták össze a magyar szinten nagyon erős keretet, mert ez egy adottság, amivel éltek. Ha tisztán az eredményességet nézem, ki kell jelenteni, a klubvezetés jól dolgozott, mert élt az anyagi biztonság nyújtotta kimagasló lehetőségekkel, és toronymagas előnnyel nyerték a zöld-fehérek a bajnokságot.

A szurkolók 12 évet vártak erre az aranyra. Most azt se firtassuk, milyen furcsa kitérője volt a csapatnak a másodosztályba, milyen különös módon száműzték őket oda, és milyen égő volt, hogy nem sikerült egyből visszajutniuk. Ez már a kevéssé dicső múlt, és lehetne elemezni, mennyiben a focisták, a klub, a szövetség szégyene ez az időszak. 

A lényeg az, hogy most eljött a nagy pillanat, megvan a bajnoki cím, amivel a mai Fradi-sztárok letették a névjegyüket, folytatták a nagy elődök sikersorozatát. Mert a Fradinál mindig csak az első helynek volt valódi értéke, minden szezonban erre tört a csapat. Az Üllői úton ritkán csillogott fényesen az ezüst meg a bronz. Ezt várták el a fanatikus szurkolók.

És most pont a szurkolók jutnak eszembe, az elvakult, lelkes, csapatukért tűzbe menő fradisták. Ők azok, akik harcban állnak a saját klubjuk vezetésével, ők azok, akik tényleg demonstrálni tudtak, amikor az FTC-tarcsi csepeli vendégjátékára többen mentek el, mint az első csapat hazai bajnokijára. Egyre kevesebben vannak, egyre fogy a türelmük, és most azt láthattuk, hogy a Debrecen ellen a reménybeli bajnokavatóra is szerény számban mentek el. 12 évet vártak a nagy diadalra, annak idején ilyenkor népvándorlás indult volna el még idegenbe is. Most 5686 nézőről szólnak a beszámolók, ha a fele volt fradista, akkor is igen szerény számról beszélünk. 

Persze a játékosok bajnokavató hangulata se volt az igazi, hiszen Debrecenben vereség után ünnepelhettek, de azt hiszem, ezen is könnyebben túl tudtak volna lendülni, ha 15 ezer hangos fanatikus tapsolta volna őket a meccs végén. Ilyesmiről viszont szó sem volt. A foci régen messze kiemelkedett, ha nagy nézőszámról volt szó, de manapság egy ütős kézilabda- vagy hokirangadó is vonz annyi szurkolót, a hangulatot meg össze hasonlítsuk: az egyiknél negyedig telt stadionban szotyizgatnak, a másiknál meg szétrobban a csarnok.

Egyszerűen nem bírom felfedezni, minden hurráoptomista nyilatkozat ellenére, hogy jó irányba tart a magyar foci. Minden héten van valami, ami egy újabb csalódást jelent. A nyári leszereplések a nemzetközi kupában, a csapnivaló meccsek, a szánalmas nézőszámok, és most ez a fékezett habzású bajnokavató. Attól tartok, sokkal nagyobb élményt nem fognak tartogatni a hátralevő szuperizgalmas fordulók se. Reméljük, nem teszi fel a "koronát" az idei szezonra egy leégés az EB-n...

A jósorsom kölyök kosarasok meccsére vezetett: barátom fia az egyik csapat erőssége, és már régen ígértem, megnézem, hogy játszik a fiú. Nos, jelentem, ügyes volt, lelkes, harcos és eredményes- de alapvetően nem erről akarok szólni.

Én a sportnak sok formáját szeretem. Van, amit űzök, van, amit nézek. Ha szurkoló vagyok, bele tudom élni magam akármilyen szintű meccsbe. A kosaras gyerekek összecsapását nem NBA-szemüvegen át kell nézni. Én jól szórakoztam a meccsen, ami kellően izgalmasan alakult, szóval (viszonylag) semleges nézőként is elégedett voltam.

Hallottam már, hogy a kosarasok utánpótlására odafigyelnek, nagyon jól szervezett bajnokságok vannak a kicsiknek. És valóban jó volt ránézni a menő mezekben pályára vonuló csapatokra. A szurkolók jelentős része családtag volt, természetesen, és meccshangulatot is teremtettek. Most még az anyukák és apukák szívükre vették a hibákat, ütközéseket és téves bírói döntéseket, ám a lényeg az, hogy az igazi főszerepet a gyerekek kapták.

Afféle igazi nemes harc volt a pályán, egy ügyes lánycsapat lépett pályára fiúk ellen, és ebben a korosztályban a lányoknak is bőven van esélye a győzelemre. Meglepett az, páran mennyire odatették magukat: az egyik lány a hátán vitte a csapatot, egy vétlen ütközés után a földre került, elpityeredett- de még le se kérezkedett a pályáról, pár másodperc után a labdáért harcolt, pontot szerzett. Az már ilyenkor is kirajzolódik, hogy vannak vezéregyéniségek a csapatokban, akiknek a többiek is szívesen passzolnak, majd ők megoldják magukban, és aki érzi ezt a bizalmat, az a kisebb-nagyobb sérülésekre fittyet hányva élvezi a játékot.

Aztán az egy másik kérdés, hogy nem azon múlik, ki most a legügyesebb, hanem ki a legkitartóbb, ki tud a legtöbbet fejlődni hosszú távon. Nem a legelső edzésen kell kitűnni. Régen könnyen elkövették azt a hibát, hogy ránézésre eltanácsolták a lelkes, de nem megfelelő adottságúnak tűnő gyerekeket- szokták emlegetni, hogy ha az alkatából indulnak ki, Messiből se lett volna sose profi focista.

A most a pályán küzdő srácok túlnyomó részéből nem lesz válogatott kosaras, ám mindenképpen ügyesebbek, fegyelmezettebbek lesznek, élményeket gyűjtenek. (Kár, hogy tudjuk jól, a gyerekek sportolása is szülői áldozatvállalást kíván, így sok kicsinek esélye nincs arra, hogy edzésre járjon.) 

A jól működő utánpótlás a jövőbeli sportsikerek alapja. Lehet, hogy ezen gyerekek némelyike egyszer felnőtt csapatban is elkápráztatja a szurkolókat. Van olyan válogatott futballista, akit sok évvel ezelőtt egy diáktornán emlegettek a legjobbak között. De az igazán fontos az lenne, ha mindenkinek, aki valaha belekóstolt gyerekként a sportba, annak ez hasznára válna, örömet okozna. Na ez legalább akkora feladat, mint a bajnokot nevelni...