Sportfoglalkozás

A hétvégén volt az Óbudai Futófesztivál, az idén is ott voltam és most is nagyon jól éreztem magam.

Úgy alakult, hogy szombaton vettem részt a 3,5 kilométeres távon a versenyben, és nekünk igazán nagy szerencsénk volt az időjárással. Kellemes meleg, enyhe szél, esőnek nyoma sem volt- naná, hogy sokan elmentünk kocogni.

Meg kell jegyezzem, egy ilyen jól szervezett, jó hangulatú rendezvény kicsit visszaadja az ember hitét az önkormányzatokban. Nem mindig van az embernek maradéktalanul jó véleménye róluk, de el kell ismerni, tényleg kitettek magukért. Mindenféle távokat hirdettek, a rövidebbeken a részvétel ingyenes volt, mégis járt minden beérkezőnek érem, csoki, frissítő- no meg biztatás. Nem csak a győztesnek járt taps, hanem annak is, aki utoljára ért célba.

Mivel a túlnyomó többségünk nem valódi versenyző, ez a közösségi szellem roppant fontos. Persze, van az emberben versenyszellem, ezt tagadni nem lehet. Láttam furcsa taktikát választó sporttársakat, akik sprint-gyaloglás váltogatásával akartak jobban haladni, én meg igyekszem lassabban kezdeni, hogy végig bírjam a kocogást. 

Eltelt 1-2 év amióta elkezdtem rendszeresebben futni, de még saját magamat is megleptem, milyen jól ment a versenyzés. Időt nem mértem, de a középmezőny elejével tudtam haladni. Büszke voltam rá, hogy a srácokhoz képest pocakos bácsiként tudom tartani a lépést, sőt, sokakat meg is előzök.

És bevallom, még annak is tudtam örülni, hogy gyerekek hagynak le. Nagyon ügyesek, lelkesek voltak, sokuk családdal együtt jött ki a Duna partjára futni. Persze a verseny alatt bőven lehetett látni erőlködést, de a végén mindenki vidáman vigyorgott, nyakában az éremmel. Nem vagyok egy versenyzős fajta, de jó volt hozzám hasonlóan lelkes amatőrökkel együtt kocogni, jól haladni, célba érni.

Futni azért jó, mert egy-két alapvető dolog kell csak hozzá, no meg kitartás. És amikor érzi az ember a fejlődést, akkor tudja, hogy elsősorban a saját akaraterejének köszönheti azt. Amikor vezettem a statisztikákat a lefutott kilométerekről, igencsak szép számok jöttek össze. Pedig van autóm, utazok repülővel, de ez mégiscsak más. És a kocogásnak köszönhetem azt, hogy ott lehetek a többi versenyző között. Miközben alapvető egyedül futok, átérzem, ez azért mégiscsak egy nagy család, ahova jó tartozni. 

Ugyan már, micsoda feltételezés az, hogy a Felcsútnak leadta a pontokat az MTK! A magyar fociban simán előfordulhat teljesen szabályos bénázás, és hát ne feledjük, a felcsúti akadémisták is feltámadhattak. Már az a néhány, aki bekerülhet a csapatba.

Mivel itt ebben az országban mindenhol olyan durva összefonódások vannak politika és foci között mint talán sehol a világon, én nem hiszek az összeesküvéselméletekben. Azt sem gondolom, hogy Kádár és Biszku a zöld asztal mellett beszélte volna meg, a Vasas vagy az Újpest nyerjen-e a hétvégén. Szóval nem valószínű, hogy a kormányüléseken az lenne a téma, kinek a tippmixe megy el, ha nem fekszik le valamelyik a államtitkár által támogatott csapat a másodosztály rangadóján, hiszen minden klub mögött van valami fontos ember.

Ha így volna, mindig péntek délután jönne össze a politikai vezetés, telefonon meg bejelentkezhetne az a néhány cimbora, aki a többi csapat élén áll. De hát mi lenne abban a buli, ha júliusban ugyanúgy lehetne tudni, egy év múlva ki lenne a bajnok, mint amennyire ma az tuti, hogy augusztusra már kiesnek a csapatok a nemzetközi kupában. Szóval aligha adják-veszik olcsó kis csalók módjára a meccseket, nem kell itt bunda. Ráadásul okos játékosnak szólni sem kell, pontosan tudja, mikor kell nyerni, és ki az, aki ellen játszva nincs harag, ha lyukat rúg.

Akár izgalmas is lehetne annak a hálózatnak a feltérképezése, amib feltüntenénk a hazai focicsapatok mögötti emberek közötti összefonódásokat. De hát mi szükség van erre? Abból is látszik, hogy milyen szinten kiemelt nálunk a labdarúgás, amikor elsétálunk a kis falvak tövébe épített vadonatúj csodastadionok mellett. Ezekben ráadásul igazi VIP élménye lehet minden kis szurkolónak: mivel fizető néző nincs, ingyen is boldogan beengednek mindenkit, és egy drukkerre egy biztonsági ember jut. 

Persze ez csak tréfa, nem kell már biztonsági ember a jórészt hangulattalan meccsekre. Családbaráttá vált a Fradi is, abban a nagy csendben jól lehet altatni a kisgyerekeket is. Nem értem én a tárgyalgató ultrákat: komolyan azért harcolnak, hogy fizethessenek ezekért a meccsekért? Onnan kéne kiindulni, mit fizet a klub ha bemennek és szurkolnak...

Mindegy, ezt a pár fordulót már kibírjuk, ilyen jó időben nem kell bunda. Nyugodjon meg mindenki, az fog bennmaradni, akinek kell. És pár hét múlva a kutyát nem fogja érdekelni ez a téma, hiszen nyakunkon az Európa Bajnokság. Ahol mellesleg pont ugyanazok fognak ülni a VIP-páholyban, mint az itthoni varázsstadionokban. Csak nem mennének együtt meccsre, ha előtte összevesztek volna a kormányüléseken, kinek a csapatának kell nyernie! A magyar fociban mindent áthat a harmónia...

Okszana Csuszovityina 40 esztendősen hetedik olimpiájára készül, ugyanis sikeresen kiharcolta a kvótát. Karrierje jó bizonyíték arra, hogy még az olyan nagy kihívást jelentő sportágban is mint a szertorna az élvonalban lehet maradni hosszú időn át.

Persze Csuszovityina karrierje sok másról is mesél. Buharában, Üzbegisztánban született 1975-ben. Hazája akkor még a Szovjetúnió tagköztársasága volt, ilyen színekben is versenyzett. 1992-ben a Szovjetúnió felbomlása után a Független Államok Közössége nevű államszervezet Egyesített Csapat néven szerepelt a barcelonai olimpián, ahol csapatban aranyat nyert.

A rövid életű államszövetségből kivált, immár független Üzbegisztán egyik legismertebb sportolójaként jutott ki a következő néhány olimpiára és világbajnokságra, utóbbikon érmeket is szerezve. Ugrásban jeleskedett elsősorban, ez a szer a specialitása. Ebben a számban szerzett ezüstérmet 2008-ban a pekingi olimpián- német színekben!

Nem véletlenül váltott országot. Csuszovityina fia 1999-ben született, és még egészen kicsi volt, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála. A szegénynek számító Üzbegisztánban nem kaphatta meg a szükséges kezelést, de a tornászvilág összefogott: Csuszovityina Németországban készült ahol fiát kezelték. Ő pedig igyekezett a versenyeken minél jobban szerepelni, mert a pénzdíjakból fedezte az orvosi költségeket- szó szoros értelmében a fia életéért tornázott! Ezek után döntött úgy, hogy felveszi a német állampolgárságot, vállalva azt, hogy három évig nem szerepel nemzetközi versenyeken. Szép sikereket ért el a német válogatott tagjaként, fia pedig azóta 16 éves és egészséges.

Harmincon túl kevesen jutnak rangos versenyeken a dobogó közelébe, nyilván ő is fontolóra vette a visszavonulását. Ám a tornától nem tudott elszakadni, és az edzősködés mellett tovább versenyzett. 2012-ben is ott volt az olimpia ugrás döntőjében, majd 2013-tól ismét Üzbegisztánt képviseli a nemzetközi színtéren. Nekiveselkedett a nagy álomnak, és 2016-ben, negyvenen túl ott lehet Rióban az olimpián. Ez lesz Okszana Csuszovityina hetedik olimpiája, ami egészen elképesztő! Főleg, hogy nem jutalomba kapja az indulási lehetőséget, ki kellett harcolnia azt.

Mit mondjak, inspiráló a lelkesedése, kitartása, eredményessége! És aki belenéz ebbe a felvételbe, el is töprenghet rajta, mennyire jogos negyven éves korunk körül arról beszélni, hogy már nem vagyunk olyan atletikusak mint rég...

Sokan pörögtek azon a megosztott képen, ami a Vivicitta futás alatt készült, és a Dunába esett sok műanyag pohárról készült.

A látvány nem szép, de azért jegyezzük meg, ez nem egy kezelhetetlen ügy, egyszerűen csak oda kell figyelni. Szóval a tanulság a fontos, tragédia nem történt.

Egy melegben rendezett futóversenyen nyilván van, volt és lesz frissítés. Ha most valaki ennek hiányában lett volna rosszul, ezért irányulna harag a szervezőkre. A létszámok rekordot döntöttek, naná, hogy óriási feladat volt a frissítés bonyolítása, szervezése.

Ekkora rendezvényt tető alá hozni nem egyszerű, és ehhez hozzá tartozik a verseny utáni takarítás is. Biztos vagyok benne, hogy erre is készültek, és ugyan a szél miatt a vízből is poharakat kellett halászni, ez azért megoldható. Nem baj, hogy az a bizonyos fotó elkészült, mert a szervező nem tagadhatja el a dolgot, kettőzött erővel zajlik a takarítás. A civil kontroll ereje...

És azért az amatőr futók is elgondolkodhatnak. Én a Duna partján vettem részt ilyenben, bőven volt pohár és mivel számomra is a táv teljesítése volt csak a fontos, megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy pár másodpercet veszítsek a pohár kukába dobásával. Nem olimpikonok vagyunk, mind odafigyelhetnénk erre. És ha legközelebb ellazáznám, mert én sem vagyok hibátlan, be fog ugrani ez a fotó és inkább a szemetesig viszem a poharamat.

Sőt, ha már a Vivicitta városvédő futásnak nevezi magát, el lehetne gondolkodni azon, hogy lehetne még inkább környezetbarát. Talán drágább lenne, de szerintem sokan akár több nevezési díjat fizetnének hogy a frissítős poharak lebomló anyagból készüljenek. Ennek is lehetne üzenetértéke. Ez persze csak egy ötlet, de ha már a szándék nemes, miért ne lehetne továbbgondolni? 

A cél ugyanis az lenne, hogy egy ilyen esemény ne egyetlen napról szóljon, hanem általános szemléletformálásról. Izgalmas lenne szembesülni azzal, milyen alternatívák vannak az eldobható műanyag poharak mellett. Ha már futunk és figyelünk a saját testi épségünkre, figyeljünk környezetünk épségére is. Az irány már jó!

Most már nagyjából látjuk, mennyit ér az a nézőszámokat tekintve, hogy a létszámcsökkentés miatt papíron kiélezettebbek, színvonalasabbak a hazai focibajnokság meccsei, illetve fordulóként csak két meccset ad a televízió- az eredmény stagnálás, időnként további csökkenés. 

A magyarfutball.hu remek statisztikáiból indultam ki, az ott levő archív adatsorból addig kerestem vissza, amíg a legutolsó olyan évet megtaláltam, ahol az átlagnézőszám elérte a tízezret. Kereken negyven éve, 1975-76-ban volt erre példa. Igaz, előtte való években volt ennél jóval kevesebb szurkoló is a lelátón, tehát tévedés azt hinni, annak idején általános volt a 20-30 ezres nézőszám. 

Természetesen más időket élt meg akkor a magyar futball. 1972-ben EB-elődöntős volt a válogatott, 1975-ben KEK-döntőben szerepelt a Ferencváros, 1978-ban pedig a nemzeti csapat kijutott az Argentínában rendezett világbajnokságra. Másrészt a tévében nem adtak minden hétvégén tucatnyi meccset európai topligákból, és a nemzetközi kupasorozatok sem a mérkőzésdömpingről szóltak. Más volt a mindennapi élet, nem volt internet meg hasonlók, tehát tulajdonképpen könnyű lenne magyarázatot találni arra, miért is voltak négyszer annyian a stadionokban átlagosan, mint manapság.

Az idén ugyanis megint csak 2500 körül lesz az átlagos nézőszám, és tudjuk jól, a trükkös számolás miatt ebből akár a negyedét le is lehetne vonni. Most azért nem teszem ezt, mert arra sincs ám garancia, hogy 1976-ban egyesével számoltak meg minden egyes drukkert, sőt. Ezen a számon már nincs mit rontani, gyatra ez így is. És tökéletesen igazolja azt, hogy az íróasztal mellett, a szövetség elnökségében kiagyalt parádés tervek nem sokat érnek. Igen, pontosan ennyit számít a focivezérek "szakértelme".

A pár éve papírra vetett fejlesztési tervek szerint ebben az évben az átlagos nézőszámnak nagyjából hétezer embernek kellene lennie. Nevessük ki azt a jól fizetett szakembert, aki ezt kiagyalta, leírta? Hiszen megvalósult a kapcsolódó stadionfejlesztés, már csak 12 csapatos az élvonal és így tovább, csak maga a lényeg nem jött össze. Felesleges lenne velük kötekedni, mert aki akkor megmagyarázta, mi a nézőszámnövelés titka, az most elmagyarázná, hogy milyen, tőle független okból csökkent tovább a drukkerek száma.

Én nem hiszek abban, amikor minden rosszat az internetre meg a sok tévécsatornára fognak. Átalakult a minket körülvevő világ, de ez érdekes módon nem járt együtt azzal, hogy a Barcelona meccsein csak lézengenének a nézők. Vagy ha másfele tekintünk, a sikerfilmekre most is beülnek a moziba járók, a menőbb zenekarok koncertjei is teltházasak. Természetesen alkalmazkodni kellett az újféle szokásokhoz, és akinek ez sikerült, az a mostani világban is tud érvényesülni. 

A mi focink viszont összességében nagyon is a hetvenes évek világát idézi, csak persze az eredmények meg a nézőszámok nélkül. Ugyanolyan öltönyös kockafejek osztják az észt. "Az idén nem jött össze a nagy ugrás, de jövőre készítünk egy új tervet, elvtársak!" - azaz bocsánat, ezt a szót már nem használják. A többi maradt.

A közegben van a kulcs- míg az európai csúcsfociban folyamatos az érdemi fejlesztés, addig nálunk nagyjából az van mint rég. Amikor az UEFA érezte, hogy váltani kell, a BEK-ből Bajnokok Ligája lett. Aztán kibővítették a mezőnyt, a legtöbb bevételt hozó csapatoknak szinte bérelt helye lett, és mindent megtettek azért, hogy olyan felhajtás legyen a nagy meccsek körül, ami az egész világon képes a nézőket a tévé elé ültetni. És valahol az agytrösztök már a kontinentális szuperligán agyalnak, hiszen egyre több sportág és más szórakozási lehetőség harcol az emberek figyelméért. Aki csak egy helyben topog, lemarad.

Szóval a hazai helyzet egészen újféle menedzsment-szemléletet kíván, ami nem arról szól, hogy az egy brancsba tartozó fejesek leboltolják egymás között a dolgokat, aztán a díszpáholyban szotyiznak Felcsúton. Persze az is jó lehet, ha valakinek ennél több ambíciója nincs is. Ám aki nagyobbat álmodik, annak valami nagyot is kell dobnia. Újat. Izgalmasat. Pech, hogy csak én látom ennek semmi jelét, pedig a mostani vezetésnek fél évtizede volt arra, hogy csodát tegyen.