Sportfoglalkozás

A nyolcvanas évek fitneszvideóinak valóságos kultusza van, és tulajdonképpen ez érthető is. Egyszerre keveredik bennük valami emelkedettség a már mókásan retrós hangulattal. 

Ez a film sem igazán kivétel. Sandahl Bergman, a profi táncosból lett színésznő alakja kifogástalan, talán túl tökéletes is (ne feledjük, a nyolcvanas évek vékonyságmániájának fényében értem a tökéletességet), mozgása pedig nem meglepő módon harmonikus.

Viszont a történet másik fele, hogy nem tudom, hányan lehettek képesek a töredékét megcsinálni annak, amit ő a videóban- és most nem arra gondolok, hogy körülbelül tucatnyi cuccba öltözött át a különböző jelenetek kedvéért. Meglehet, pár neonszín dressz mókás mai szemmel nézve, de az mit sem változott, hogy a nő nagyon profinak látszik. 

Néha tényleg arra gondolok, ezek a videók nem is azért készültek, hogy valaki tornázzon rájuk. Egy olyan nő volt a főszereplő, akinek az alkata, kifinomult mozgása nyilván elérhetetlen álomnak tűnt a videó előtt mackóban ugráló háziasszonyoknak. Valamiért mégis leforgatták és piacra dobták ezeket a videókat.

Talán csak azért, mert magával Sandahl Bergmannal akartak azonosulni páran, akik számára jó példa volt a nem babaarcú, hanem inkább harcos szépség, akinek legjobb szerepe a Conan, a barbárban volt. Vagy esetleg azok a pasik vásárolták, akik ugyanennek a filmnek a megnézése után váltak rajongóvá? Bárhogy is volt, ezt az órát vélhetően egyik csoportba tartozók se túl gyakran csinálták vele végig...

Sokak életében a mostani foci EB lesz az első alkalom, hogy a magyar válogatottnak drukkolhat a legjobbak közt. Én már öregebb vagyok, én nosztalgiával gondolhatok azokra az időszakokra, amikor ez nem volt ekkora szenzáció- 78-ban, 82-ben, 86-ban is VB-szereplő volt a magyar csapat. Aztán a folytatást mind ismerjük.

Nem játszom el a hurráoptimistát, éppenséggel ezen a blogon is szoktam a nyelvem köszörülni a hazai focihelyzeten. De most, amikor közeledik a nagy torna, igyekszek visszaváltozni igazi lelkes focidrukkerré. Én még emlékszek rá, milyen érzés az.

Jegyezzük meg, ez nem csak annak a fiatalabb drukkergenerációnak szenzáció, aki maximum Puskás nevét ismeri, meg a mexikói 0-6 miatt kesergő öregek sirámait hallhatta. Vélhetően Európa-szerte felfigyeltek a magyarok váratlan kijutására.

Hogy egy példát mondjak rá, hol is tart ma a magyar foci presztízse: az UEFA-ranglistán hátul kullogó országok csapatai számára jóval korábban indul a nemzetközi kupák selejtezősorozata. A mieink június végén már pályára lépnek, egy hét múlva jön a visszavágó- az EB döntőjét pedig július 10-én rendezik. Tehát miközben az egész világ a nagy tornára figyel, az azeri, kazah, máltai csapatok mellett a magyarok is pályára lépnek. És nincs kizárva, hogy egy magyar klubcsapat előbb esik ki, mint hogy vége lesz az Európa-bajnokságnak!

Na innen szép meglepetést okozni! A görögök is nyertek már EB-t, a Leicester City a Premier Ligát, hát akkor miért ne várnánk csodát a magyar focistáktól? Nos, talán azért, mert láttuk őket a macedón meg hasonszőrű riválisok ellen a klubjaikban. Szóval léteznek csodák, de ekkorák? 

Ez a kérdés, a csattanós választ majd Dzsudzsákék adhatják meg. Bevallom, én is nézem a meccseket majd, szurkolok is, és egy picit reménykedek is. Mint sok más a magyar focin élcelődő ember, nem a foci ellen, hanem a foci jobbítása érdekében mutatok rá a problémákra. Nyilván nem miattam jutott ki a válogatott, de az se segít, ha a csődtömeget ajnározzuk. Van bőven tennivaló, javítanivaló a fociban, de egy pár nap erejéig nyugodtan lehetünk önfeledt drukkerek, akik minden kis sikernek örülünk. 

Kívánom, hogy minél tovább jusson el a magyar csapat! Be szép lenne, ha előbb potyognának ki a magyar klubok, mint a válogatott az EB-n, mert ez azt jelentené el, hogy nagy-nagy sikert érnének el a mieink.

43 éve ezen a napon rendeztek először a szélesebb közönség által is látható férfi-nő teniszmérkőzést.

Bobby Riggs és Margaret Court mérte össze a tudását a pályán 1973. május 13-án, a pénzdíjas mérkőzést még a televízió is közvetítette. Riggs akkoriban 55 esztendős volt, a harmincas-negyvenes években számított a férfi tenisz sztárjának, és híres volt arról, hogy lekicsinylően beszél a nők játékáról.

Ellenfeléül eredetileg a kor leghíresebb női teniszezőjét, Billie Jean Kinget szerette volna, ám ő nem állt kötélnek. Helyette jött Margaret Court, akire talán ma már kevesebben emlékeznek, de ő is roppant eredményes versenyző volt, pályafutása alatt 24 jelentős egyéni címet nyert el, és párosban is volt bőven Grand Slam-verseny győzelme.

Úgy tartják, a Riggs hazai pályáján tartott mérkőzés előtt borítást cseréltek, ami így lassabbá vált, és ez nem kedvezett a más stílusú női teniszezőnek. A taktikusan játszó Riggs sikeresen törte meg Court ritmusát, és végül 6-2, 6-1 arányban győzött. Elemezgették, ki mennyire vette komolyan az inkább látványosságszámba menő bemutatómeccset, de Riggs elégedetten kürtölhette világgá sikerét. A diadalmaskodó férfi ismét kihívta Billie Jean Kinget, és ő ezúttal igent mondott.

A nemek csatájának második felvonását már semleges pályán játszották, és az energikusan, gyorsan, keményen játszó King leggyőzte Riggset, akinek magyarázkodnia kellett a meccs után. A sokakat meglepő végeredmény miatt utólag pletykák reppentek fel, hogy Riggs direkt a saját vereségére fogadott. Ezeket soha nem támasztotta alá senki tényekkel, és a vicces az, hogy nem is számít, így volt-e.

Egyetlen dolog volt csak biztos: King győzelmétől volt hangos a sajtó. Az állandóan a nők egyenlő megítéléséért küzdő King ezzel a bemutatómeccsel többet tett versenyzőtársaiért, mint bárki más. Riggs halálakor Billie Jean King maga is elmondta, hogy hálás egykori ellenfelének, mert talán akaratlanul is az ő ügyüket szolgálta. 

Viták természetesen azóta is vannak, valóban össze lehet-e mérni a férfi és női teniszezőket. Azért az szinte biztos, hogy a két aktuális ranglistavezető összecsapásán a férfi diadalmaskodna. A nemek csatájának hirdetett mérkőzéseken mindig volt valami amivel a nőknek kedveztek, Riggs például lényegesen idősebb volt, mint az aktív versenyző King, Jimmy Connors és Martina Navratilova meccsén pedig nem ugyanazok a szabályok vonatkoztak a két játékosra.

És ugyan az egyenjogúság szép dolog, ám talán kevésbé lovagolnának ezen a témán, ha nem nagy pénzekről lenne szó: manapság már a legtöbb versenyen azonos díjazásért játszanak nők és férfiak. A rajongók pedig majd eldöntik maguknak, melyiket nézik szívesebben.

Hiába telt el annyi év, a nemek csatájára még mindig emlékeznek. Billie Jean King már akkor azzal viccelődött, filmet kellene belőle csinálni- nos, más is így gondolta, mert 2017-ben megnézhetjük, Hollywood miként dolgozza fel a sztorit. A főszerepekben Emma Stone és Steve Carrell látható majd. Vajon ennek kapcsán majd az a vita lángol fel, hogy a női és férfi színészek miért nem kapnak egyenlő sztárgázsit? Érdekes fordulat lenne...

Nincs abban semmi új, hogy szokatlan módszereket vetnek be a sportolók fejlesztése érdekében. Hallani most is ilyesmikről, de már kereken fél évszázada is balettozni vittek focistákat Angliában.

Természetesen az ilyesminek van sztoriértéke is, és akkortájt már bőven oda kellett erre is figyelni a profi sportban. Kétségtelen, mindenki szereti kaján vigyorral figyelni a beszámolókat, amikor a jól fizetett futballistákat hoznak némileg zavarba. Egy karcsú tánctanárnő mozdulatait is nehezen tudják követni a kemény fickók, akik hosszú évek óta rendszeresen edzenek.

Megjegyzem, igazán jól a sokak által túlértékeltnek gondolt focistákon szeretünk élcelődni. Nyilván fordított helyzetben a balerina lenne bajban, ha becsúszva kéne szerelni vagy be kellene tekerni a pipába egy szabadrúgást. 

Mindenesetre ha túllépünk a mókásnak tűnő szituáción, meg kell jegyezni, hogy manapság már sokan ajánlják a többféle mozgás kombinálását. És most abszolút nem a profi sportról beszélek, hiszen ott már rég teret nyert az, hogy a fő sportág mellett sok más kiegészítő mozgással tartják magukat formában. 

Mi saját magunknak is jót teszünk azzal, hogy egy kicsit feldobjuk a rendszeres edzéseinket azzal, hogy új dolgokat próbálunk ki. Persze, van már balettfitnesz is, de azért nem feltétlenül kell a legszélsőségesebb dolgokban gondolkodni. Egy amatőr futónak sem árt a jóga, például. És néha előfordul, az embernek az egyik mozgáshoz nincs kedve, a másikhoz viszont annál inkább van.

Az a szép, amikor érzi, hogy több téren fejlődik. Nekem személy szerint jó volt érezni azt, hogy többet bírok futni, javul a tempóm, de az sem volt ám rossz, amikor a jógának köszönhetően hajlékonyabb, ruganyosabb lettem. Én így szeretem, és most is igyekszek kombinálni a mozgásaimat.

Abban persze bízok, hogy nem készülnek rólam viccesnek tűnő videók, de ha netán igen, egye fene. Ezek a focisták is túlélték, és lám, még az ő példájukból is lehet tanulni amatőrként is. Szóval valamilyen célt biztos elértek a balettórával.

Megvoltak a kötelező udvariassági körök, hallhattuk a NOB képviselőjétől, hogy fővárosunk esélyes az olimpiarendezés elnyerésére. Nagy dolog! Mivel jelentkeztünk, el is nyerhetjük, és mivel csak három riválisról tudunk, az esélyek sem rosszak.

Sőt, javulhat is a helyzet, ha például Rómában sikerül kiharcolni a népszavazást. Lássuk be, elég nyűggel és kiadással jár egy olimpiaszervezés, és gyaníthatóan az olaszoknak van így is éppen elég bajuk. Persze ez ránk is elmondható, de nálunk egyelőre nagyon ügyesen sikerül úgy manőverezni az illetékeseknek, hogy az emberek még csak véletlenül se mondhassanak véleményt.

Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki ezredjére is felhozza ezt a témát. De személy szerint egyáltalán nem szégyellem magam azért, amiért újból ezt mantrázom. Meg kellene végre érteni, hogy a világ gyökeresen megváltozott, és arra halad, hogy az ilyen kérdésekben véleményt nyilváníthasson mindenki. Azért tolódott el a gigaesemények rendezvénye kevéssé demokratikus ország irányába (olimpia Pekingben, Szocsiban, foci világbajnokság Katarban, Európa játékok Azerbajdzsánban a példa kedvéért), mert itt még nincs beleszólása a szavazóknak a döntésekbe. Nem hiszem, hogy nekünk pont ezt a példát kéne követni.

Én szeretem a sportot és észérvékkel meggyőzhető vagyok. No meg számonkérhetőséggel: amennyiben van egy költségvetés, és az olimpia rendezését irányító szervezők anyagi, jogi felelősséget vállalnak mondjuk 10 százaléknál több költségtúllépés esetére, még meg is fontolnám a dolgokat. De a fölényeskedő hangnemtől kinyílik a zsebemben a bicska. 

A pénz itt a kulcskérdés. Azt már mind látjuk, hogy a hihetetlen szakértelem ellenére erősen megugrott a vizes vb költségvetése, de példaként említhetném, hogy az új szombathelyi stadion 9,6 milliárdról indult, most 15,2 milliárdnál tart. Ez több, mint 50 százalék! Egy olimpiánál ez azt jelentené,  hogy 1000 milliárdhoz képest plusz 500 milliárdot kéne előteremteni. Ez bődületesen nagy pénz. 

De nálunk felelőssége az senkinek nincs, főleg, ha sportról van szó. Ömlenek a milliárdok a Puskás Akadémiába, ami még ebben a gyenge NB1-ben sem volt képes kiharcolni a bennmaradást, úgy se, hogy a középszerű saját nevelésű játékosok helyett új embereket kellett szerződtetni erősítésként. És ugyan ki hiszi azt, hogy valaki Felcsúton felteszi a kezét: én is hibás vagyok, valamit rosszul csinálok, mert ilyen háttérrel nem a másodosztályra kéne készülni! 

Szóval itt van a sok-sok példa, ami miatt egyszerűen nem hiszek azoknak az embereknek, akik az olimpiaszervezés mellett kardoskodnak. Persze, teljesen megértem őket, nekik ez egzisztenciális kérdés, páran már most is kitűnően megélnek ebből a sztoriból. Nincs semmiféle bizalmam ezekben az emberekben. Még ha csak kis része ment is el a létesítményfejlesztési pénzeknek a személyi költségekre, akkor is kőkemény milliárdokról beszélünk. Nekik minden új stadion új bevételi lehetőség. Kockázat nulla, felelősség nulla, fizetés kimagasló. 

Naná, nyilván lelkesen tapsikolnak a külföldieknek, amikor az annyit mond, hogy Budapest esélyes a szervezésre. Hát persze hogy az! Karancslapujtő is az lehetne, ha jelentkezett volna. De ezekben kell kapaszkodni, amikor bizonygatni kell, igenis "jó munkát" végeztek eddig a szervezők, minden rájuk költött fillér megérte, hiszen a NOB-nak is tetszenek a tervek.

Akiknek mostanában minden tetszik, hiszen elég nagy arculcsapás az, hogy a legnagyobb, legfontosabb sporteseményre nem hogy tolonganak a rendezők, egyenesen egyre többen lépnek vissza. Jó képet kell vágni Budapesthez is, bármit gondolnak valójában. De ez nem siker, jelen pillanatban főleg nem az- jó lehetőség az önfényezésre mind a két oldalnak, miközben valójában nem csak itthon kéne őszintén átgondolni ezt az olimpia-témát, a nagyvilágban is egyre többen kritizálják az olimpiák, világbajnokságok drága és korrupt rendezését.

Én mégsem vagyok ideges: az idő nekünk dolgozik. Mindig egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy többet tudjunk. Foggal-körömmel ragaszkodnak a zsíros állásaikhoz a sportvezetők, de előbb-utóbb mindenkinek el kell számolnia. Blatterről se gondolták, hogy egyszer ide jut. Lehet, hogy most nem mondhatunk véleményt az olimpiáról és nem tudhatjuk meg, kinek mennyit kell azért fizetnünk közpénzből, hogy önzetlenül, lelkesen támogassa az ilyen ügyeket. Ám megjósolom, pár év múlva más lesz a helyzet, és akkor lehet magyarázkodni. A kérdés majd csak az, ki előtt kell számot adni.